Hirtelen, nekifutásból ront neki a folyosón. Azt akarja, hogy meglepődjön, ne legyen ideje felkészülni. Minden úgy van, ahogy azt előre eltervezte, végtelenül gyors és kiszámítható az egész. Eddig sohasem tapasztalt erőt érez a testében, végre ő diktálja a tempót. 

Mikor a ruhájánál fogva megragadja, gombok szakadnak, majd nagy csattanással a földre zuhan egy üvegekkel teli szatyor. Valaki hangosan felkiált, nem emlékszik, kinek a hangját hallja. Talán az övét, de az is lehet, hogy a sajátját. Sötétpiros lé növekszik egyre nagyobb tócsába a szűk gangon, és lassan szivárogni kezd lefelé az emeletről. 

A másik arcán ott a döbbenet. Látszik rajta, erre valóban nem számított. Az ütések még ennél is váratlanabbul érik, a hangja egyre erőtlenebb. Kis idő múlva abbahagyja a kiabálást, a kiejtett szavakat fájdalmasan torz tátogás váltja fel. Nagy valószínűséggel tudja, hogy minden próbálkozása hiábavaló. Nem lesz, aki segítsen neki. Igazából meg sem tudják majd, hogy mi történt. Tehetetlenül hagyja, hogy záporozzanak rá az ütések, egy idő után összecsuklik. A teste élettelenül hever a kopott keramitkockákon. 

Következő alkalommal másképpen történik. A lépcsőházban megvárja a lift előtt, a  folyosóajtónál előreengedi. De mielőtt a nő a lakása elé érne, hátulról egy gyors mozdulattal megragadja, és mint egy rongybabát, átdobja a közlekedő peremén végigfutó korláton. Kétségbeesett üvöltést követő zuhanás, majd egy hatalmas puffanás hallatszik odalentről. Le sem kell néznie ahhoz, hogy tudja, bevégeztetett. 

Többnyire ezeket képzeli el, napjában többször. Gyakran álmodik is vele. Egyszer például arról, hogy kibékülnek. A lakásban ülnek, mikor váratlanul csöngetnek. A szomszéd nő az, Nelli, a kezében nagy csokor virág. Rózsa, tulipán, szekfű, egy kisebb lugasnyi. Azért jött, hogy bocsánatot kérjen, hebegi. Meglepődnek, de végül beengedik, süteménnyel kínálják a hallban. Aztán a következő percben már nem ott vannak, hanem a hálószobában. Senki nem tudja, Nelli hogyan jutott be oda. Az alvó gyerek mellett hirtelen kést ránt, mire ő odaugrik, és fél kézzel kivágja a nőt a csukott ablakon. 

Mindenkinek jobb lenne, ha Nelli meghalna, gondolja. Vagy, ha legalább elköltözne. De nem fog meghalni. Túléli őket, túlél mindenkit. Az ilyenek ezer évig élnek, örök szabály. Elköltözni sem fog.

Összesen hét lépés, pontosabban hét és fél. A féllel tulajdonképpen már el is ér a kanyarhoz. Ennyit kellene megtennie a bejárati ajtótól a szomszéd lakásig. A liftig legalább ugyanennyit, sőt, valamivel többet, három vagy négy lépéssel. Ez nagyjából húsz másodperc, egyszer lemérte. Sietősen talán tizennégy-tizenöt. Futva tíz. Vagy inkább hat. De a futás nem jó, arra rögtön felfigyelnek. Nem csak Nelli, de a szemközti kukkoló is. A folyosón cigiző háromperhármas, aki a feleségével évek óta állandó megfigyelés alatt tartja a házat. Gyorsabb mozgásnál ráadásul a kutyák is üvölteni kezdenek, ezt semmiképpen nem akarja.

Pedig ma ki kell mennie, hetente legalább kétszer muszáj. Kimozdulni, hogy ne csavarodjon be teljesen. A gyereket is ki kell vinnie időnként a parkba, ha már az iskola hónapok óta zárva van. Jó lenne minél hamarabb túlesni rajta. De mi van, ha a szomszéddal egymásba botlanak az utcán, vagy, ami még rosszabb, bent a házban. Ha nem tudja kiszámítani az időt, a másik ritmusát. Régebben, ha Nelli reggelente elment otthonról, biztos lehetett benne, hogy késő délutánig nem kerül elő. Hallotta, ahogy hosszú percekig vacakol a zárral, mire végre sikerült kinyitnia az ajtót. Persze azért sem javíttatta meg, az ilyesmi eszébe se jutott. Mi van, ha miközben hazafelé tart a boltból, hirtelen megpillantja, de a tömött szatyrokkal a kezében nincs ideje felszívódni. Ha a másik megjelenik a kapuban, miközben ő a liftre várakozik. Mi van, ha nem elég gyors, ha nem elég éber. Sosem tud eléggé éber lenni. 

Az első eset óta egyébként sem lehetett kiszámítani a másik mozgását. De ha otthon volt, akkor is őket figyelte. Az ajtóüvegen át egy lassan elúszó árnyék körvonalait vélték felfedezni, ami néha elhalványult, de soha nem tűnt el teljesen. 

Majdnem egy év telt el azóta, hogy utoljára beszéltek, akkor is jelentéktelen dolgokról. Hogy van? Nem túl jól, rengeteg a munka a kórházban. Na és ő? Nyakig a napi hajtásban. Így is, hogy online megy minden. A gyerek azért szerencsére rendben. Persze, a gyerek. Milyen nagy már, hihetetlen. Egyszer átjöhetnének hozzá együtt.

Miért gyűlölte meg Nelli egyik napról a másikra őket, képtelen volt megérteni. Talán nem most kezdődött, hanem sokkal régebben. Hogy lehet, hogy nem vették észre?

Gondolni sem szeret rá, nemhogy szembetalálni vele magát a szűk gangon, ahol ki sem tud térni előle. Mennyivel egyszerűbb lenne jó időben kiülni a folyosóvégre, mint Nelli lakása előtt settenkedni a liftig. Tavasszal minden tele lesz virággal, kitehetnék az asztalt, székeket, ahogy régen. Hogy is mondta Nelli? Nem lesz itt tavasz, nem lesz több kiülés. Ha rajta múlik, egészen biztosan nem. Fejvesztve ordított, hogy ne merészeljék lezárni a tűzlépcsőt, és hogy miattuk fognak bennégni a lakók, pont, mint az innen pár lépésre lévő Biblia közben. A cselédlépcsőre gondolt, amit hosszú ideje nem használt senki, de néha megjelent ott egy-egy hívatlan vendég. Ezért is szereltették fel oda a kaput. Nellit viszont ez nem érdekelte. Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak. Ha neki rossz, legyen nekik is az.

Ha balra indul el, mindenképpen el kell mennie előtte. Egy, kettő, három másodperc. Megáll, visszafordul. Nem megy, egyszerűen képtelen rá. Holnap talán, még nem tudja. Jobbra indul el végül, mint pár hete mindig, az elhanyagolt cselédlépcső felé. A saját házukban úgy settenkedik, mint egy tolvaj. Nevetséges helyzet, de röhögni mégsem tud rajta. 

Falevelek, eldobált papírfecnik és háztartási szemét között gázol a lépcsőkön. A háznak ezt a részét soha nem takarítják, valahogy megfeledkeznek róla. Télen néha pár hónapra beköltözik egy-egy hajléktalan, akik távozáskor üres sörösdobozokat és cigarettacsikkeket hagynak maguk után. Szólni nem szól nekik senki a lakók közül nemtörődömségből, vagy talán félelemből. Nem akar senki konfrontálódni velük ezen a kimondatlan senkiföldjén. Ő sem járt erre évek óta. 

Takarodj innen, rohadt kurva, visszhangzik a fejében lefelé menet, belerúg az egyik sörösdobozba. A hang beleégett az agyába. Nelli üvöltése a folyosón, ahogy rugdossa az ajtót, és teljes erőből rángatja az ablakrácsot. Próbál nem erre gondolni folyton. 

A földszinten átvág az udvaron, azon keresztül jut el a kapuig, majd onnan az utcára. Ha kilép az ajtón, tökéletesen védtelen lesz.

Az utcán minden szembejövőre, aki kicsit is hasonlít Nellire, önkéntelenül összerezzen. Vajon hány szőke-kékszemű, vékony testalkatú nő járhat most Budapesten? Vegyük csak a Belvárost, szűkebben Ferencvárost. A Bakáts teret. Miközben iszik egy kávét vagy pénzt vesz fel az automatából, akkor is összefuthatnak. Legutóbb is ott látták meg a gyerekkel. Rögtön hátraarcot csináltak, még ők fogták menekülőre. 

Magában mondogatja, mit kell ma elintéznie. Egy cetlire is felírta, ott van a kabátzsebében. Bevásárlás, tej, kenyér, víz, gyümölcs, zöldség. Hús. El ne felejtse a húst. Valamit mindig elfelejt, néha még a cetlit is kivenni a zsebéből. Kenyér is kell. De nem a boltból, hanem a pékségből. Valami normálisat akar, nem azt a szemetet, ami másnapra már teljesen kiszárad. 

Eldönti, hogy előbb a boltba megy, azután a pékségbe. Süt a nap, vásárlás után talán sétál is egyet. Kimehetne a Duna-partra, ha addig nem jön közbe semmi. Ha nem lesz baj. Tele van az utca maszkos emberekkel. Melegebb időben kiülnek majd a cukrászdák elé, isszák a kávét, nyalják a fagyit. A maszkot akkor sem veszik le, legfeljebb arra az időre lejjebb csúsztatják az állukon. 

Mikor az önkormányzat elé ér, észreveszi a babakocsis nőt. Azóta ismeri, hogy ideköltöztek. Meghatározhatatlan korú, negyvenöt és hatvanöt között bármennyi lehet. A kocsi sem hagyományos, kétszer vagy háromszor nagyobb a szokásosnál. Nem gyerektestre tervezték, és csak feküdni lehet benne. A fiát tolja benne, mint súlyos rakományt, a férfi talán harminc éves, vagy több. A nő minden szembejövőnek köszön. Ha elsőre nem veszik észre, igyekszik felvenni a szemkontaktust, van, akivel szóba is elegyedik. Ha megkérdik tőle, hogy van, fáradtan legyint, mert azért nehéz. Léptei mégis kiegyensúlyozottnak tűnnek, már-már könnyednek. Mikor megáll, belátni a kocsiba, gondosan betakargatva, mint valami óriás bölcsőben, ott fekszik benne a felnőtt férfi. Beszélni nem tud, csak gügyögni. 

A nő elhalad előtte. Ráköszön, a másik derűs mosollyal viszonozza.

Már majdnem a pékséghez ér, de a téren hirtelen ismerős alakot fedez fel. A testalkat, a hajszín is stimmel, az arcát azonban nem látja jól. Megtorpan, úgy érzi, képtelen továbbmenni. Az egész teste zsibbadni kezd, a szíve a torkában dobog. Most kellene visszafordulni, gondolja. Ha siet, még utoléri a babakocsis nőt, talán nem fordult még be a sarkon. Nem kell, hogy beszéljenek, csak mellette lenne, miközben a másik könnyedén, egyenletes ritmusban halad. Mintha most az egyszer ő lenne az, akit a nő az óriás bölcsőben elringat.