Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Péntek Orsolya
Fő tér, péntek, hajnal három
A kerekek alatt surrogott az aszfalt. Nappal nemigen hallani ezt a monoton, a bukkanóknál meg-megbicsakló hangot, talán csak a nyári délutánokon, amikor a város a behúzott függönyök és kitárt ablakok mögött liheg, verik vissza a szűk utcák a bicikli neszét, máskülönben elvész az utcazajban.

A téli éjjeleken csúszik a kerék a hideg aszfalton, de augusztusban olyan, mintha úszna vagy siklana át a városon az ember, lassan tempózva a sötétben.

Ilyenkor nem tűnik másnak a város. Egyszerűen csak látszani kezd; időalagutak nyílnak benne, mindegyik máshová vezet, egy másik Pestbe, egy valaha volt Budára vagy Óbudára.

Az antikvárium kirakata például, amely halvány, meleg, sárga fénnyel pislog az éjszakában, a nyolcvanas éveket mutatja, régesrégen sárgás papírral bélelték ki oldalt, a kirakat alja kikopott fadeszka, a könyvek gerince dereng az ócska fényben, a Kosztolányik közt ott egy Ovidius; egy Néró, egy Ovidius, egy Idegen költők a sorrend, és az ember rákönyököl egy pillanatra a biciklikormányra.

Aki ezt így elrendezte, azzal érdemes lenne beszélgetni, ha ugyan még beszél valakivel, ami nem valószínű; régesrég néma, aki tud még mondani valamit.

Az átváltozások sarkán most épp egy giroszos vakító világoskék betűi fénylenek, volt már itt tíz év alatt kínai, gyors, lassú és talán bank vagy hivatal, most egy nagyszemű afgán fiú dohányzik a lépcsőn, bentről zizeg egy török vagy afgán tévéadás, az ezredforduló fut a képernyőn,  selyemöltönyös, szemüveges férfi próbál válaszolni rá, hogy mekkora a Mars kerülete vagy súlya vagy négyzetgyöke vagy legkisebb közös többszöröse, valamire, ami a Marssal kapcsolatos, mivel a Marsot mutatják az idegesítő zene közben. Izzad, csillog az arca.

A fiú a küszöbön ül, a fél lábát az ajtófélfának nyomva lustán felbámul a képernyőre, és bekiabál valamit. Egy nevet.

Csatakos, sovány, szomorú cigánylány néz ki a hátsó helyiségből, felemeli a kezét, hogy félredobja a haját. A narancssárga műkörmök közül egy hiányzik, árva a hüvelykujja nélküle. Mielőtt még kilépne, meggyújtja a cigarettát; mélyre szívja, aztán a hátát a falnak nyomja. A belvárosi Vénusz súlya megvan. Negyven kilogramm reménytelenség, éjjeli műszak a belvárosban. Legalább meg kellene ölelni. Nem lehet.

Az Alkotmány utca szögletes és komoly, talán járt erre is a fiatal Esti és Sárkány néhány éjszakával ezelőtt, a körútról térhettek le, vitatkoztak, vagy inkább úgy csináltak, mintha vitatkoznának: kérlek, kérlek szépen, kérlek alássan, na de kérlek, a körútról iszkoltak errefelé, amikor kijött az egyik  portás a ribillióra, és csak itt, Alkotmány utca méltóságos csöndjében hangozhatott el az első „te igazán nagy marha”, valahol a Seemann kávéház előtt, amelynek lámpái úgy lebegtek a plafon alatt, mint a különleges, fehér virágok Odette télikertjében. Virágok, amelyeknek még nincs magyar nevük.

Hiányoztok. Egyedül hagytatok – int a biciklista utánuk, és 1909. szeptember 10-e szétfoszlik a Parlament árnyékában, amely kivilágítva is sötéten tornyosul a térre. Rendőrautó hajt el idegesítő lassúsággal, szinte élvezettel.

A Kossuth téren mindig aznap van. Esetleg ötvenhat. Váltogatják egymást az aznap és az ötvenhat, aznap és másnap, aztán ötvenhat, versbe kezd a surrogó kerék, felveszi a ritmust, hogy megyünk az Agyrém térre, megyünk az Agyrém térre Tün-Tet-Ni, na de az Agyrém-téren, ott aztán Nincs-Sem-Mi; jobb kiérni onnan.

A szemnek kitáruló Duna mentén vízszag lesz és levegő, langyos, tiszta, nyári szél fúj végig a parton, csak az újlipótvárosi református templom hófehér, elegáns tornya ragyog a sötétkék égen, különös ez a templom, mintha Isztriáról tévedt volna ide, persze Isztrián nincsenek református templomok, de fehér kőtornyok a meleg éjszakában akadnak, úgy talál fel az ember a tengerről a városba, hogy gyalogol a derékmagasságig nőtt ánizskaporban, olykor belekapaszkodik egy készséges fenyő törzsébe, és megy a templomtorny felé, amely a falu központjában ragyog, meg-megáll egy pillanatra, amíg elhallgatnak és újrakezdik a kabócák. Cikáda, így hívják arrafelé, hallani a szóban a kabóca hangját.

Angyalföldre érve Kassák-idő lesz, és ideérződik a folyó túloldalának Gelléri-ideje is, csikorogva nyílik ki egy volt gyárkapu. Mögötte steril rend, újfajta irodák és loftok. Mit sem számít. A falak emlékeznek, és a gyárudvar tujákkal is gyárudvar, kicsit arrébb, a melósházak gangjain meg nem változott semmi a háború után sem, az a korlátra applikált üres konzerves doboz a csikkeknek, az a kiakasztott rongy, amelyről a  vízcseppek az udvarba csöpögnek, az a hang, ahogy felordít a földszinten lakó asszony a vízcseppek mitt, az a spájz szellőzőablakában a zsírt izzadó szalonna és a sovány macska parázsló, sárga szeme a keramitkockákon kisiklott konténerek mögött: ugyanolyan. Bekölykezett talán.

Pedig Angyalföld az angyaloké, Damiel és Cassiel mindennap itt ér földet délután fél hat körül, az egyik hátsó udvaron a garázssoron, ott, ahol az öreg ecetfa, amely egészen ránőtt a csíkos vászonból felhúzott, kikopott ideiglenes garázsra, ősszel hulló aranyba burkol mindent a sarkokban.  A biciklista régebben látta őket, aztán már csak a hangjukat hallotta. Végül azt sem. Felnőtt. Mégis mindig pontosan tudja, hogy merre járnak. Érzi őket a városokban.

A híd éjjel is szomorú. Kifelé visz az ismeretlenbe, valahová, ami Budáról is, Pestről nézve is olyasmi, amiről el szoktak feledkezni az évszázadok óta tartó szembenállásban.

A harmadik.

A harmadik a harmadik, mármint a kerületek között, nevet fel a biciklista a város legjellegtelenebb hídján a dübörgő teherautók közt, éjjel mennek, ki tudja, miért, végül levág jobbra, aztán balra. Csak aki itt nőtt fel, az tudja, merre kell cikázni a betonlábak között, hol lukas az aszfalt, hol púpos az öreg fák gyökerétől, végigmenne rajta behunyt szemmel, egy még sötétebb éjjelen is, vakon is, ha kell.

A csövest alig lehet érteni. Összefolynak a szájában a hangok, pedig nem részeg, inkább álmos.

A földön fekszik, a feje a lépcsőn. Akárhány éves lehet,  úgy negyven és nyolcvan közt.

– Hány óra van? Felvihog a saját kérdésén.

– Hajnal három.

– És milyen nap?

– Péntek.

– Akkor már megint most van. Állandóan most van.

A fekete-fehér kutya, amely a lábánál feküdt, felemeli a fejét.

– Ne félj, reggelre elmegyek, motyogja, és a falnak fordul.

– Tőlem ráérsz.

Válaszul legyint.

A Fő tér üres. Mintha fénycsík látszana az égen kelet felől.

A biciklista lecövekel a tér közepén.

Nem kell sokat várni, nyár közepén három körül megszólalnak az első madarak; három tíz tájt elkezdődik az a lassú, kékesszürke derengés.