Keressük azokat a kapaszkodókat, melyek révén fennmaradhatunk a már-már szédítő gyorsaságú digitális tér örvényében. Vannak, akiknek ezt a kapaszkodót a természet közelsége vagy a család közege adja, másoknak az offline állapot és az olvasás világába történő visszavonulás segít lelassulni. És vannak olyanok, akik kutatói attitűdjük révén megpróbálják megcsípni a múlt egy adott pillanatát, legyen szó családtörténetről, lakóhelyünk vagy tágabb pátriánk történetéről.
Így nekünk „fogyasztóknak” már csak annyi dolgunk marad, hogy befáradjunk Óbudán a Magyar Nemzeti Levéltár volt szovjet laktanya területén épült impozáns épületébe, és kutassunk. Aki pedig az online térben érzi otthon magát – a pandémiás helyzetben biztonságban is –, lehetősége van számtalan adatbázis milliónyi felvétele között böngészni. Ha nem is mondható el mindenkire, hogy szakmája egyben a hobbija is, az viszont igaz, hogy a levéltári iratokba merülve, a képzelet szárnyán izgalmas korokba tudunk utazást tenni. A források olvasása némileg segít is visszalassulni a minket körülvevő világban, amire szükségünk is lehet. A levéltáros szakmában is jó néhányszor előfordul „intenzív időszak”, legyen szó akár egy-egy irat gyors előkészítéséről, levéltervezetek megírásáról, vagy naprakésznek lenni a jogszabályok folyamatosan változó világában. Moldova György 1977-ben megjelent, „Akit a mozdony füstje megcsapott” szociográfiai klasszikusának címe a levéltárosok jó részére is ráillik. Jóllehet, levéltárunkban füstnek nyoma sincs és remélhetőleg nem is lesz, mindazonáltal akiket az iratok illata megérintett, nehezen tudnak elszakadni annak bűvköréből. Ezt a különleges világot és az Óbudán őrzött páratlan forrásértékkel bíró gazdasági vonatkozású forrásokat kívánjuk – az iratok és levéltári munka teljességének igénye nélkül – bemutatni, abban a reményben, hogy az Olvasó is kedvet érez egyszer felfedező útra indulni.
Néhány szóban az óbudai épületről
Az akkor még Magyar Országos Levéltár óbudai épülete hosszas előkészületek után, 1997-ben nyílt meg a nagyközönség előtt. De talán ne szaladjunk ennyire előre. A megelőző évtizedekben az intézmény korántsem volt egységes, egyrészt állt az Országos Levéltárból és az 1970-ben létrehozott Új Magyar Központi Levéltárból. Ez utóbbi sajátos képződmény volt a levéltári intézményrendszeren belül, melyet a szovjet levéltárügy mintájára hoztak létre, és eredendően a szocialista időszak alatt keletkezett iratokat vette át. Az Országgyűlés 1991. december 12-én alkotott törvényt a kettéosztott intézmény újraegyesítéséről. Már az előkészítés szakaszában kormányzati döntés született, hogy a volt Budai Nagy Antal Laktanya területének egy részét levéltár építés céljából átadják a Művelődési és Közoktatási Minisztériumnak. A döntés alapján a laktanya területén kellett felépíteni az új épületet, elsősorban a rendszerváltozás során felszámolt vállalatok levéltári értékű iratainak elhelyezése céljából. Az 1997-ben átadott, hétszintes komplexum – melynek felét a négy föld alatti raktárszint teszi ki –, több mint egy hektárnyi területen fekszik a Lángliliom utcában, festői környezetben. A tervező, Tolnai Lajos Ybl-díjas építész elképzelése az volt, hogy az épület az iratok rangjának megfelelő hangulatot árasszon. A földszinten alakították ki az iratátvétel során elengedhetetlen helyiségeket és az ezt szolgáló fedett gépkocsi beállót. Itt kapott helyet a rendészet és a gondnokság, továbbá a mikrofilmműhely és a raktár. Az emeletet a levéltári dolgozók közel félszáz munkaszobája, valamint a tágas kutató-, illetve előadó- és kiállítóterem foglalja el. A magyar történelem páratlan írásos emlékeit pedig jelenleg is a föld mélye rejti.
Ami a kulturális fejlesztéseket illeti, kétség sem férhet tehát hozzá: Óbuda rövidesen újra a figyelem középpontjába kerül. Ha a levéltárat megtestesítő épület nem is kerül Óbuda perifériális részéről a centrumba, reményeink szerint mégis elegendő lesz ahhoz, hogy a Bécsi útról amúgy egyáltalán nem látszó épületegyüttes, különösen pedig az ott zajló szakmai munka hosszú idő után felkerüljön a kerület kulturális térképére.
A Magyar Nemzeti Levéltár óbudai épülete napjainkban
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár
Az iratok
Könnyen belátható, hogy közel 38 km iratanyag bemutatása jószerével lehetetlen feladat. Nem beszélve arról, hogy az 1945 utáni Politikai Kormányszervek és Pártiratok Főosztálya iratait is Óbudán őrzik. Ahogy már utaltunk rá, itt működik az állományvédelem (restaurátor-műhely) és digitalizáló műhely, az intézmény család- és vállalattörténeti kutatásokhoz nélkülözhetetlen szakkönyvtára, valamint kutatóterme, és nem utolsósorban az informatikai hátteret biztosító szerverek. Ezek a szervezeti egységek egymással szoros kooperációban működnek, legyen szó a kutatói iratelőkészítésről, állampolgári adatszolgáltatásról, digitalizálásról, különböző projektekről és még számtalan más munkáról. Cikkünkben ezért most csak a Gazdasági Szervek Osztálya (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban: osztály) irataira hívjuk fel a figyelmet. Az osztály az országos jelentőségű ipari, kereskedelmi, közlekedési és mezőgazdasági vállalatok, valamint pénzintézetek, biztosítóintézetek, szövetkezetek, gazdasági érdekképviseleti szervek iratait őrzi egészen a 16. századtól napjainkig, a főosztály állományán belül a már említett, iratfolyóméterben kifejezett mennyisége pontosan 17.956 ifm, azaz közel 18 km. Az iratok túlnyomó része azonban a 20. században keletkezett. A cégek iratai hol hiányosan és töredékesen, hol pedig igen jól dokumentáltan maradtak fenn.
Az osztály iratanyaga az elmúlt tíz évben évenként mintegy 100–400 iratfolyóméterrel növekedett, határát pedig egyre inkább a szűkülő raktári kapacitás jelentette. Első olvasatra furcsának tűnhet, de még mindig kerülhetnek elő a jogelőd gazdasági szereplőktől a 19. században vagy az államosításokat megelőzően keletkezett iratok. Az osztály „illetékességi” és „gyűjtőterületi” munkája – vagyis leegyszerűsítve az, amelynek során a gazdálkodó szervezeteknek a maradandó értékű iratokat át kell adni a levéltárnak –, azonban külön cikket érdemelne, ezért lássuk inkább az itt őrzött iratokat.
Hamisítatlan raktárbelső gördíthető polcos állványokkal
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár
Osztályunk iratanyaga 1223 fondot tesz ki a 2020. december 31-i állapot szerint. A levéltári szakzsargonban fondnak hívják a valamely iratképző (szerv), illetve személy irattári anyagába való tartozás, a keletkezés szerinti rendeltetésszerű hely, vagy a korbeli, személyi, tárgyi, területi, formai vonatkozás azonossága alapján összetartozó, maradandó értékű iratok együttesét. Ennek megfelelően az iratanyag alapvetően két részre oszlik, egyrészt az államosítás előtti iratok „Z” jelzet, másrészt az államosítás után létrejött vállalatok római számos, többségükben XXIX-es (vállalatok) jelzet alatt találhatók. A „Z”-s fondokat – ha több állagot tartalmaznak – több jelzettel is azonosítjuk, a XXIX-es, XXVIII-as, XXX-as és XXXII-es fondok azonosításához elegendő egy jelzet, az állagokat pedig többféle szempont alapján betűvel jelölhetjük. Az iratanyagot 23 gazdasági ágazatba soroltuk, 24.-ként kapcsolódik ide két gyűjteményes fond. Az államosítás utáni, római számmal jelzett iratanyagban egy fond általában egy vállalat (szövetkezet, testület) iratait tartalmazza. Az államosítás előtti iratanyag fondbeosztása ettől jelentős mértékben különbözik. Osztályunk „elődszervei” külön fondokat alakítottak ki a vállalatok által alapított nyugdíjpénztárak vagy a vállalatoknál 1945-ben létrehozott üzemi bizottságok irataiból. Egyes vállalatok mellett külön fondot alkotnak a hadiüzemi személyzeti parancsnok iratai, esetenként a pártszervezetek (pl. Magyar Dolgozók Pártja) iratai vagy a vállalati sportegyesületek iratai is. Ezek a fondok az adott vállalat anyaga mellett találhatók.
Az osztályon őrzik a pénzintézeteken túl a földhitelintézetek, a hitelszövetkezetek, a biztosító intézetek, az érdekképviseletek, a bányavállalatok, vas-, fém- és gépipari, a vegyipar, a villamosenergia-ipar és áramszolgáltató vállalatok, finommechanikai, építő- és építőanyag-ipari, fa- és papíripari, textilipari, szőrme- és bőripari, nyomdaipari és kiadóvállalatok, a film- és szórakoztatóipar egykori prominens állami és privát cégei, a jogelődök és sok esetben a jogutódok által keletkezett iratokat. Ha a felsorolás láttán azt gondoltuk volna, hogy a sor ezzel véget ért, nagyon is tévedünk. Az osztály vette át ugyanis az élelmiszeripari, kereskedelmi, szövetkezeti, mezőgazdasági szegmens, a közlekedés, a tervező „ipar”, valamint a számítástechnikai, informatikai vállalatok iratainak körét. Azoknak, akik tisztán szeretnének látni a levéltári hierarchiában, érdemes ellátogatniuk a Magyar Nemzeti Levéltár honlapjára (www.mnl.gov.hu) vagy az Elektronikus Levéltári Portálra (www.eleveltar.hu), ahol az érdeklődő kutatók a struktúra „kibontásával” tájékozódhatnak a nyilvántartott fondokról. A digitális világ térhódításával napjaink kutatóinak jóval könnyebb dolga van, mint a Kádár-korszakban amúgy preferált üzemtörténészeknek, akik üzemük történetét egykor – változó színvonalon – megírták.
A fenti tájékozódást a helyi kutatási témákkal foglalkozó helytörténészeknek azért is érdemes megtenniük, mivel viszonylag kevés kutatással gyorsan és hatékonyan fel lehet térképezni az óbudai vonatkozású iratokat is. Ahány kutató, annyi érdeklődési kör – tartja a mondás a levéltáron belül, azonban, ha valaki egyszer elkezdi a kutatást, újabb és újabb iratokat tud bevonni a munkába. Következő cikkünkben az Olvasó bepillantást nyerhet az egyes ágazatok irataiba, melynek során kitérünk az óbudai kapcsolódásokra is.
A nyitókép Turi Attila Ybl Miklós-díjas építész látványterve
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára
