„Principii boni finis bonus”
(Jó kezdetnek jó a vége)
Az 1873-ban fővárossá összeolvadó települési egységek – Buda, Pest és Óbuda – kivétel nélkül ókori eredetűek, és a Margit-sziget területének római kori érintettsége sem kérdéses. Budapest ily módon azon városok hosszú sorába illeszkedik, melyek római települési előzményből fejlődtek ki, másrészt azon kevés európai főváros – London, Belgrád, Ankara, Szófia és persze Róma – büszke társaságának is tagja, amelyek már a Római Birodalom korában is tartományközpontként működtek.
Óbuda városi előzménye Aquincum, Pest őse pedig a Duna bal partján fekvő Contra Aquincum. A Várheggyel mostohábban bánt a sors. Minthogy a rómaiak a hegyvidéki élet iránt fásult ellenszenvet tanúsítottak, a frissen behódoltatott és pechjükre magaslati élethez szokott őslakókat rendre arra kényszerítették, hogy civilizált emberek módjára költözzenek le a síkságra. Magaslataink közül így ürült ki a Gellért-hegyi kelta oppidum, amely a későbbiekben kultikus események misztikus színtereként szolgált tovább. A Várhegyen sosem állt oppidum, sőt, ami azt illeti, más egyéb sem. Kiépítésére csak a mongol inváziót (1241–1242) követően IV. Béla (1235–1270) bölcs belátásának köszönhetően került sor. Ám ha a Várhegy területe kihasználatlan is maradt, Buda vízivárosi negyede egy Aquincumnál is korábban létesített római település maradványait rejti, amelynek nevét – fájdalom – nem őrizte meg a kollektív emlékezet.
Budapest területén a felsorolt „történeti városmagokon” kívül több, polgári település által körülölelt katonai tábor is ismert. Fővárosunk tehát igen terebélyes gyökérzettel kapaszkodik a római múltba. A települési előzmények között azonban csak egy van, ami a maga idejében is a főváros büszke titulusát viselhette: Aquincum.
Főváros születik
(Sufniváros csodálatos metamorfózisa)
106-ban Traianus császár (98–117) alapos megfontolás után úgy döntött, hogy Pannonia provinciát két részre osztja, és a keleti – vagyis a sajátos római térfelfogás szerinti „alsó” – tartomány (Pannonia Inferior) székhelyévé Aquincumot jelöli ki. A kifürkészhető császári akarat jogi és urbanisztikai szempontból egyaránt felkészületlenül érte a másfél évtizeddel korábban létesült katonai garnizon körül terpeszkedő, kissé vadnyugati hangulatot árasztó, poros deszkavárost. De nem volt mit tenni. Aquincum súlyának hirtelen megnövekedése nagyívű urbanisztikai programot hívott életre. Állami költségen megindult a tábor körül elterülő canabae („bodegák”) gúnynévvel illetett civil település, illetve az attól északra, mintegy 2 kilométer távolságra fekvő falu (a későbbi polgárváros) mediterrán városépítészeti normák szerinti kialakítása (nagyjából) szabályos utcahálózattal, kőből emelt vagy legalábbis kőalapozású épületekkel, közművesítéssel. A közeli falucska várossá fejlesztésére azért volt szükség, mert a katonai territoriumon fekvő canabae (ekkor még) nem részesülhetett városi jogadományozásban.
A helytartói palota katonavárosi elhelyezése ugyanakkor arról tanúskodik, hogy a tartományvezetés a canabae tekintélyét a kiépülő-félben lévő polgárvárossal szemben is fent kívánta tartani. Érthető módon, hiszen a helytartó nemcsak a polgári közigazgatás feje, hanem a tartományi hadsereg parancsnoka is volt, akinek hivatalában a legio írástudó altisztjei szolgáltak. Aquincumban minden a katonaság körül forgott.
Pannonia felosztását katonai-stratégiai szempontok indokolták, hiszen a Birodalomnak a Duna észak–déli szakaszán a nehézlovas szarmatákkal kellett szembenéznie, s ez másféle taktikai elképzeléseket igényelt, és szükségessé tette egy helytartó állandó jelenlétét. Ugyanakkor a császár álma is nyugodtabb volt, ha egy-egy becsvágyó helytartó keze alatt nem szolgált háromnál több legio…
A 120-as évek derekára kialakult az aquincumi településkomplexum, amely a legiotáborból, a körülötte kifejlődött katonavárosból, a helytartói palotából és a mintegy 2 kilométerrel északabbra fekvő municipiumból állt. A polgárvárosban megalakult a városi tanács és a hivatalnoki kar, amely élén évente választott polgármesterek (duumvirek) álltak. A tartomány-igazgatás központja azonban a katonaváros maradt, ráadásul a municipium megalakulása ellenére is őrizte sajátos önkormányzatiságát magisterei vezetésével.
A településkomplexum fejlődése a markomann-háborúk (166–180) idején megtorpant, ám Septimius Severus (193–211) hatalomra jutása után minden addiginál nagyobb lökést kapott. Az aquincumi canabae 194-ben városi jogot nyert: a polgárvárossal közösen colonia rangra emelkedett, és Colonia Septimia Aquincensium néven egyesült. Ennek eredményeképp összevont városi tanács alakult, és közös polgármesterpárok (duumvirek) gyakorolták a végrehajtó hatalmat. A Severus-korban (193–235) mindkét város elérte legnagyobb kiterjedését, fizikai értelemben azonban sosem forrtak össze. A colonia splendidissima (’igen tündöklő colonia’) a 3. század első harmadában eljutott fejlődése csúcsára.
„Itt van a város, vagyunk lakói…”
Amikor a legio II Adiutrix a mai Óbuda területére érkezett (a keresztény időszámítás szerinti 89. évet írták akkor), aggasztóan őskori környezetben találta magát, amelynek sivárságát csupán néhány, a Duna mentén szigetszerűen kiemelkedő, polgári településsel övezett római tábor törte meg. A tartósnak ígérkező berendezkedés nehézségeit az a nagy létszámú civil tömeg enyhítette, amely folyton a hadsereg nyomában járt. A kíséret egy részét a legionariusok (egyébként törvénytelen) családtagjai, szolgái és a testületi szellemtől szabadulni képtelen veteránok tették ki, de akadtak mások is: a katonaság hétköznapi szükségleteit (bor, olívaolaj, halszósz, kézműipari termékek satöbbi) biztosító kereskedők, kézművesek, vendéglátósok, vagy a szórakoztatóipar speciálisabb igényeket kielégítő közreműködői, továbbá ingyenélők, kalandorok, kerítők és hamiskockások. Röviden tehát mindazok, akik a hadsereg tagjaihoz érzelmi vagy jogi szállal, de leginkább gazdasági érdekkel kötődtek.
A tábor (castra) körül kialakult település lakói a hadsereg vándorlása során Italiában, Germaniában, Britanniában és Moesiában csatlakoztak a legio kíséretéhez, ők számítottak a „bodegavárosi” társadalom keménymagjának. Bár a katonai territoriumon megtelepedő lakosság hivatalosan a hadseregparancsnok joghatósága alá tartozott, mégis rendelkezett bizonyos fokú önkormányzatisággal. Erre utal a közösség hivatalos, bár kissé nehézkes veterani et cives Romani consistentes ad legionem II Adiutricem (’a legio II Adiutrix mellett élő veteránok és <más> római polgárok’) megnevezése is. A szervezet élén évente választott polgármesterpárok álltak, őket azonban a valódi városi önkormányzatok azonos rangú hivatalnokaitól (duumviri) megkülönböztetendő, egyszerűen csak magistereknek (’elöljárók’, ’főnökök’) nevezték. Az arisztokrácia tagjai – városatyák és tisztségviselők – ekkor is, a későbbiekben pedig még inkább a pénzemberek köréből kerültek ki, mert a római korban a politikusok egy adott közösség költségvetését jelentős mértékben saját vagyonuk felhasználásával teremtették meg.
Vulcanus istennek dedikált – azóta elveszett – oltárfelirat Felice Feliciano (Antiquus) kissé pontatlan átírásában. Kézirat (15. század), Biblioteca Panizzi, Reggio Emilia (Mss. Regg. C 398, p. CLXIIII). A veterani et cives Romani consistentes ad legionem II Adiutricem szervezet nevében a két polgármester (magister) Valerius Respectus és Uttedius Maximinus járt el.
Az eredeti pionírközösség létszámát legnagyobb arányban és folyamatosan gyorsuló tempóban a fokozatosan romanizálódó, kelta etnikumú bennszülöttek gyarapították, akikből hosszabb távon Pannonia római társadalmának széles alapja alakult ki. A „bodegavárosból” katonavárossá, a bennszülött faluból pedig polgárvárossá fejlődő tartományközpont eleve vegyes etnikai képe Hadrianus korától kezdett mind színesebbé válni. A folyamatos nyugati beáramlás mellett a legio külhoni expedíciói és hadkiegészítései következtében megjelentek a keleti provinciák: Asia, Cappadocia, Cilicia, Bithynia és Pontus tartományok, valamint a történeti Phrygia szülöttei is (természetesen a szokásos civil kísérettel).
A legiokba ugyanis még keleten is csak a kiváltságos társadalmi helyzetű, „nemzetek felett álló” római polgárok léphettek be, rendszerint az egykori italicus telepesek leszármazottai, akik latin anyanyelvük (vagy legalábbis nyelvismeretük) révén és a birodalmi kultúra hordozóiként zökkenőmentesen illeszkedhettek be a hadseregbe, majd leszerelésüket követően bármely nyugati provincia társadalmába. Aquincumban csak a 3. században mutatható ki egy erőtlen, görög ajkú közösség, amelynek szerény nyelvemlékei nemcsak alacsony társadalmi státuszukra utalnak, de gyanút is keltenek, hogy a keletiek a mindennapokban azért csak-csak elboldogultak a latin nyelvvel. Kénytelenek is voltak, mert a görög nyelv sohasem tudott gyökeret verni sem Aquincumban, sem Pannonia más tájain. A többi keleti nyelvről már nem is beszélve.
A görög nyelv pannoniai talajtalanságát jól érzékelteti Aurelianus császár életrajzának az az epizódja, amikor Tyanai Apollónios szelleme kénytelen latinul megszólítani a császárt, hogy „a pannoniai férfi megértse”. A forráshely alapján feltételezhető, hogy a pannoniai lakosság görög nyelvismeretének hiánya közmondásos lehetett a maga korában. És ez még akkor is igaz, ha Aurelianus valójában nem pannoniai, hanem moesiai származású volt.
Aquincum társadalma kezdettől fogva „birodalmiként” jellemezhető, amelyet a római jog, a latin nyelvhasználat és általában véve az egységes római kultúra uniformizált. Ennek részét képezte a szerteágazó római hitélet is. A birodalom (és tágabban véve: a római civilizáció) iránti lojalitás kifejezésére szolgáló hivatalos kultuszok kötelező jellegű ápolása mellett a római államot végtelen türelem és befogadás jellemezte a magánvallásosság terén. Tilalom alá csak az embertelen kultuszok és a perverz elhajlások estek. (A hírhedt keresztényüldözéseket sem dogmatikai megfontolások váltották ki, hanem a császárkultusz ápolásának teljes körű elutasítása, ami egyet jelentett a hazafiatlansággal.) Aquincum vallási életében a hagyományos és a bennszülött eredetű, de rómaivá vált istenségek tisztelete mellett szerény nyomot hagytak Afrika, Egyiptom, Szíria és Kis-Ázsia bizonyos kultuszai is, de már ezek sem eredeti, hanem romanizált (vagy legalábbis hellénizált) formájukban. A monoteista vallások ugyanakkor alaposan próbára tették a Birodalom vallási toleranciáját. A zsidó és keresztény Isten ugyanis alkalmatlannak bizonyult arra, hogy beolvadjon a közös pantheonba. Aquincumban ez a probléma soha nem éleződött ki. Zsidó közösség működésére semmilyen jel nem utal, a kevés keresztény emlék pedig már a befogadást követő időszakból (4. század) származik.
Összességében kijelenthető, hogy amíg a korszellem a globalizált római államhoz tartozás vágyát emelte piedesztálra, a birodalomszéli, katonai közegben gyarapodó Aquincum soknemzetiségűvé igen, multikulturális várossá azonban nem vált – ellentétben a Kelet régi metropolisaival és a nyugati birodalomrész nagyvárosaival. Amikorra pedig a rómaiság varázsa kezdett kihunyni, és az általánossá váló polgárjog kulturális elköteleződés nélküli jogi kategóriává silányult, a fokozatosan barbarizálódó és menet közben még tartományközponti szerepét is elveszítő Aquincum már a puszta létezéséért küzdött.
