Keresés
rovatok
mozgás! | 2018 tél
Fotó: Hernád Géza
Galgóczi Tamás: Télen is a Pilisben
A város szürkesége, a rövid nappalok és a gyakran mostoha időjárás miatt a fagyos hónapok során jóval kevesebb időt töltünk szabad levegőn, mint más évszakokban. Pedig a téli erdő varázslatos hangulata a testet és a lelket egyaránt újratölti, kiszabadít a hétköznapok monoton sodrásából, nem mellesleg nagyszerű alkalom, hogy barátainkat, családtagjainkat egy remek kikapcsolódásra invitáljuk. Így voltunk ezzel mi is. Ezúttal a Dunántúli-középhegység legmagasabb pontját, a 756 méter magas Pilis-tetőt szemeltük ki.

A hét közepén a csapadék az alacsonyabb térszíneken még eső formájában hullott, de a környék magasabban elhelyezett webkameráinak felvételei, a hétvégére visszahűlő és tisztuló időjárást előrejelző modellek bizakodással töltöttek el. Vasárnapról lévén szó, nem terveztünk korai indulást. Reggel kilenc előtt pár perccel gyülekeztünk a Szentlélek téren, hogy aztán Pomázig HÉV-vel, majd onnan a Dobogó-kő felé tartó busszal a Két-bükkfa-nyeregig eljussunk. A járatról leszállva a Pilisszentlélek és Esztergom felé vezető elágazásnál kezdtük meg utunkat.

A mínuszoknak hála sármentes környezet, néhány centis friss hóréteg és szikrázó napsütés fogadott. Bejött, amire számítottunk. Irány a csúcs!

A műút helyett a zöld kereszt jelzést választottuk, ami a Kis- és a Nagy-Szoplák csúcsokat északról, majd a Nagy-Bodzás-hegyet nyugat felől megkerülve tekereg, majd fordul délnek, és vált át zöld sávba. Utóbbi két magaslat közötti nyeregben több ösvény találkozik, és egy ágakból és vesszőfonatból összeállított kereszt is áll az út mellett. A térképre pillantva érdekes földrajzi elnevezésre találunk. A hely a Simon halála nevet viseli, amivel kapcsolatban számos teória létezik. Egyesek szerint a Gertrudis királynő – II. András királyunk felesége – halála miatt felelősségre vont Simon bánt büntetésből itt vetették le a mélybe egy közeli szikláról. Egy másik történet arról szól, hogy a mohácsi vészt követően a török hordák által felperzselt Dunántúlon portyázó csapatok a pálosok Szent Keresztről elnevezett kolostorát a mai Klastrompusztán feldúlták, a szerzeteseket legyilkolták. A monda szerint egy Simon nevű papnak azonban sikerült elmenekülnie, de néhány napon belül mégis nyomára leltek egy közeli barlangban, és a kolostor kincseit követelték rajta. Végül az ő életét sem kímélték, és egy szikláról letaszítva lelte halálát. Egy harmadik elmélet egy, a közelben élő, Simon névre keresztelt remetéről szól, aki jótettei miatt különösen nagy tiszteletnek örvendett a környék lakóinak körében. Mivel végzete is itt érte utol, a helyiek ide temették. Hogy melyik történet lehet igaz, az valószínűleg sosem derül ki, de az tény, hogy a környék gazdag történelme mellett számos barlangot és meredek sziklafalat rejt. Ezek közül a Csévi-szirtek és annak járatrendszerei a leghíresebbek. A Klastrompuszta felett húzódó sziklás hegyoldalban 51 barlangbejárat található, melyek közül hét az Ariadne-barlangrendszer szövevényes járataiba vezet, amely az eddig feltárt 1730 méteres hosszával és 204 méteres vertikális kiterjedésével hazánk harmadik leghosszabb és negyedik legmélyebb barlangjának számít.

Az elágazást elhagyva, továbbra is a zöld jelzést követve, a szintvonalakkal párhuzamosan folytattuk kényelmes utunkat. A lombjukat vesztett fák pazar kilátást engedtek Piliscsév és a Dorogi-medence irányába.

A völgyekben megbújó települések sűrű felhőpaplan alá rejtőztek előlünk, de ez cseppet sem zavart minket a fehérbe öltözött erdő és az ágak között lecsorgó napfény ölelésében.

Rövidesen egy tisztáshoz érkeztünk, ahonnan már tábla is jelezte a csúcshoz vezető zöld háromszög jelzésű ösvényt. Az utolsó méterek kaptatója némileg leizzasztotta a társaságot, de annál jobban esett a tetőszintre érve, egy padra lerogyva az elemózsia elfogyasztása.

A csúcsrégióban létesült a Magyar Néphadsereg 11/2-es légvédelmi rakétabázisa. Sokáig szigorúan őrzött lezárt katonai terület volt, melyet csak 1996-ban számoltak föl. Mozdítható részeit mára teljes egészében elhordták, csupán a hatalmas rakétaszállító teherautók betonbunkerei és a korábban itt állt épületek betonalapjai emlékeztetnek az egykori harcállás kiemelt stratégiai jelentőségére. A nyolcvanas évek elején létesült bázis területe azonban már a második világháború idején is komoly harcászati jelentőséggel bírt. Amikor a szovjet haderő körülzárta a fővárost, a Budapest – Pomáz – Pilisszentkereszt – Esztergom főút volt utoljára nyitva. Ennek biztosítására egy igen jól megerősített támpontot alakítottak ki itt a németek, a környékbeli erdőt pedig elaknásították. Mivel a hegytetőre vezető út is védve volt, az orosz csapatok Pilisszentkereszt és Pilisszántó felől támadtak, és elfoglalták a területet. Ennek bizonysága a Pilisszentkereszten tömegsírba hantolt több száz szovjet katona, akik közül máig igen keveset sikerült azonosítani, jellemzően a vörös hadsereg akkori „precíz” nyilvántartására. A hegyet aztán a háború után apránként aknamentesítették.

A másik betonépítmény a 2014-ben kilátóvá alakított geodéziai mérőtorony, amit az átépítést követően az egyetlen magyar alapítású, máig létező férfi szerzetesrend megalapítójáról, Boldog Özsébről neveztek el. Az eredeti betonhenger köré épített csigalépcső a 13 méter magas kilátószintre vezet föl. Az egyes szinteken információs táblák mesélnek a pálos szerzetesrend kalandos történetéről és a névadó kanonok egyedülálló életútjáról. A kilátó falát függőleges fatartók alkotják, amelyek egységes homlokzatot képeznek. Ennek köszönhetően a felfelé igyekvők előtt fokozatosan „nyílik meg” a Pilis-tető körül elterülő táj: egymás után pillanthatjuk meg a Vörösvári-medencét, a Budai-hegységet, az északkeletre elterülő Visegrádi-hegység vízfolyásokkal felszabdalt hegyoldalait, illetve a Pilishez tartozó Hosszú-hegy és a Kevélyek gerincét. Lenyűgöző a látvány, de nincs idő sokáig nézelődni, ha még világosban lakott területre akarunk érni.

Némi bámészkodás után északnyugati irányban hagytuk el az egykor volt katonai területet, utolsó pillantásokat vetve a grandiózus építményekre. Továbbra is a zöld háromszög jelzést követtük, ami széles dózerúton vezet egyenletesen lefelé. Nagyjából negyed órás sétát követően nyiladék tátongott keleti irányban. Turistajelzésnek nyoma sincs, de az út végi tisztást megpillantva tudtuk, hogy jó helyen járunk. Az erdészeti gépek nyomvályúi között egyensúlyozva igyekeztünk eljutni a rétig, amelynek szélén jól megépített magasles is jelzi, hogy itt bizony vadgazdálkodás folyik.

A friss hóban mi is őzek, szarvasok és vaddisznók nyomait véltük felfedezni, de az itt lakók megjelenéséig valószínűleg szürkületig várnunk kellett volna.

Északkeleti irányban hagytuk el az irtást, ahol már kitaposott ösvény is felfedezhető a közeli fák fölé magasodó sziklagerinc irányában.Az impozáns látványt nyújtó mészkőalakzat két boltíve egykoron szintén barlangjárat része lehetett, de a külső erők romboló munkája már lepusztította a környezetüket. A nagyobbik diadalív fölött egy 1929-ben kihelyezett tábla őrzi a valaha élt leghíresebb hegymászónk, Zsigmondy Emil (1861–1885) halhatatlan emlékét. Az igen fiatalon, mindössze 24 évesen egy kötélszakadás miatt elhunyt magyar származású alpinista száznál is több 3000 méter feletti csúcsot hódított meg – sokat elsőként. Emlékét számos róla elnevezett földrajzi hely őrzi, mint például a zillertali Zsigmondy-csúcs (3085 m), az új-zélandi Zsigmondy-gleccser vagy a Dolomitokban található Zsigmondy Hütte. Az orvosi diplomát is szerző kiváló sportember több könyvet is írt, amelyek közül a három nyelven is megjelent, 11 kiadást megérő Az Alpok veszélyei mai napig hasznos hegymászó szakirodalom.

A Vaskapu-sziklát elhagyva az előttünk álló rövid, de meredek ereszkedés sem volt éppen veszélytelen a havas, csúszós, köves terepen. Óvatosan, minden lépést gondosan megfontolva haladtunk a völgytalp irányába, majd azon lefelé, hogy aztán a zöld jelzésre rátalálva és jobbra fordulva elinduljunk a fák között már jól kivehető túránk végállomására, Pilisszentkeresztre. A zárt erdőből nyílt terepre érve némi sárral is meggyűlt a bajunk, így a legközelebbi kemény borítású útszakasz felé vettük az irányt. A futballpályát elhagyva a Forrás utcán értük el a község főutcáját, hogy a helyiek tanácsára a Kislugas Vendéglőben csillapítsuk éhségünket a szlovák konyha jellegzetes ételkülönlegességeivel. Az étvágyunkkal nem akadt gond, mint ahogy a felszolgált fogásokkal sem. Gyönyörű napot zártunk megint, ezúttal sem tört meg az eddigi sikersorozat.