Ugray György munkái már 1938-tól a Műcsarnokban szerepeltek. 1937-ben ő tervezte a párizsi világkiállítás plakátját, 1940-ben pedig elnyerte a korszak egyik legjelentősebb és máig is működő állami ösztöndíját, a római művészeti díjat.
A római díjat még 1904-ben alapította a nagyváradi történész-főpap, Fraknói Vilmos, hogy a magyar történészek és művészek számára római tanulmánylehetőséget biztosítson. Később, a két világháború között, az 1920-as évektől a római magyar intézet művészeti ösztöndíjrendszerét Gerevich Tibor indította újra, ekkor már állami finanszírozással, a máig is ugyanezt a szerepet betöltő Római Magyar Akadémián, a Falconieri palotában.
Ennek az intézménynek köszönhetően jött létre a magyar művészettörténetben az olasz novecentóból vagy neoklasszicizmusból kiinduló, „római iskola” néven ismert irányzat, mely az avantgárd törekvésekkel szemben a klasszikus és egyházi művészeti hagyományokat részesítette előnyben.
Ugray a római iskola harmadgenerációs alkotójaként számtalan szakrális témájú és klasszicizáló alkotást készített pályája során − mint például Pietája, ami ma a rákoskeresztúri Szent Kereszt templomban található −, amelyeket azonban csak az utóbbi években tárt fel a kutatás, és állított ki a hagyatékról gondoskodó család, hiszen a kommunizmus alatt e műveket a szobrász Kórház utcai műtermének zárt falai rejtették.
Ugray 1940-től négy évet töltött Rómában, 1944-ben jött vissza Magyarországra, méghozzá Óbudára. A II. világháború végén még behívták katonának, szovjet hadifogságba esett, és csak 1948-ban térhetett vissza hazájába, a család Kórház utcai lakásába, melynek Harrer Pál utcára nyíló földszinti helyiségében alakította ki műtermét. Az Óbuda című szobor nem az első újra kivitelezett alkotása Óbudán: Első anyaság című szobrát a Szent Margit Kórház szülészetén 2014-ben újították fel.
Bár az Óbuda című szobor 1967-ben készült, klasszikus és antik mintákat követő jellege a római iskola hatását tükrözi. A nőalak Óbuda allegóriája. Már maga az allegória műfaja is – amely egy fogalom vagy helyszín megszemélyesítő, képszerű, általában nőalakként való megjelenítése – tipikusan antikizáló jelenség. Ugray kiindulópontja pedig a jobb lábára térdeplő, bal lábbal guggoló görög későklasszikus és hellenisztikus fürdőző, ruhátlan Afrodité-szobrok típusa. A téma antik ábrázolásaiban a szépség istennőjének fürdőzés közben meglepett alakját látjuk, aki hirtelen fordítja el balra az arcát, és bár jobbjával még vizet locsol a vállára, vagy megemeli a haját, baljával már a mellét takarja el.
Ugray Óbudája azonban inkább azokat a példákat követi, amelyeken a haját szárító istennő a fejével a nap felé fordul. Nem emeli fel balját sem, hanem egy ókori bronz olajmécsest tart a kezében, amelyhez hasonlót évtizedeken át őrzött a család. Az antik és klasszicista példákkal ellentétben nem is mezítelen.
Ugray elrévedő tekintetű, távolban kutató, mosolygós arcú lánya a múlt misztikus messzeségében keresi Óbuda eredetét, és szinte azonosítja azt magával a szépséggel, a művészettel és a győzelemmel. Benne van Ferenczy István Pásztorlánykája is, mely még címében is a szépművészetek születéséről szól, és olyan büszkén beszél Óbudáról, ahogy Michelangelo tette azt a győztes Dávid alakjával a reneszánsz kultúrában legelöl járó Firenze kicsi, de annál híresebb városáról.
De az Óbuda szobor tele van számos további érdekességgel és újabb jelentésréteggel. Miközben az egész nőalak kecses és elegáns, testének részleteiben mégis egyfajta robosztusság érzékelhető: vastag, izmos kar, vaskos és hosszú nyak és erőteljes csuklyásizmok jellemzik. Atletikus hátában és testes csípőjében az ősasszonyok hatalmának, az anyaföld energiájának, az őskori istennők erejének gondolatköre nyilvánul meg. Ráadásul az Óbuda szoborhoz stilisztikailag is egy olyan Ugray-szobor áll a legközelebb, mely az életciklus tavaszi megújulását, a föld vitalitását szimbolizáló Flóra címet viseli. (A Flórát a művész még itáliai tartózkodása alatt Palestrinában alkotta 1942-ben.)
Érdemes megnézni az arcot is minden irányból. Különleges az a kettős hatás, ami a profil arc szigorúságában és a frontális nézet szelídségében nyilvánul meg: ez a dús, szelíden mosolygó száj, az archaikus és etruszk művészetből ismert, ún. archaikus mosoly idézete, mely az isteni szféra és a túlvilági lét békéjére utal. A karakteres erős állcsont, a kiemelkedő arccsontok, az alacsony homlok, a leegyszerűsített, mandulaszerű szemek, a szemhéjak redukált megfogalmazása, a szemöldök vonalával és a homlok síkjával egybeeső orr – mind a prehistorikus szobrászat ősiségére utaló jellemzők.
Ugray György szobra tehát egyszerre szól Óbuda ősi, antikvitásban gyökerező múltjáról, a klasszikus művészet Afrodité és Vénusz által képviselt szépségéről, az antik istennők erejéről és mindarról a diadalittas büszkeségről, amit egy lokálpatrióta Óbuda iránt érez, különösen, ha a kultúrájáról beszél. Egyetlen szoborban összefoglalva a legszebb antik istennők tulajdonságait, Ugray György Óbuda szellemét alkotta meg: nem egy szellemiséget vagy légkört, hanem egy antik genius locit, Óbudát, a hely védőistenét.
Hamvas Béla: Az öt géniusz (részlet)
„A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható, és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nem csak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nem csak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit ne lehetne a helyre alkalmazni. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. Az emberi élet gazdagsága meg nem ismétlődő pillanatokban és semmi máshoz nem hasonlítható helyekben van.”
