Óbudán, a hegyek alatt, a mi utcánkban (itt, mint a kisvárosokban, az utca egyetlen nagy közösség, ahol mindent és mindenkit számon tartunk, ha közelebbről nem ismerjük), volt egy pénzszekrénygyár. Gyárnak az utca önérzete nevezte ezt a műhelyet, amely egy mély pincehelyiséget foglalt el. Ha villamosra várva előtte álldogáltam, szívesen elnéztem; kékesen csillogó fények csaptak elő ablakain, lent a félhomályban határozatlan alakok mozogtak, a fúrók éles sivítása hangzott és mázsás terhek vonszolódtak a lépcsőin fel és le. Ebből az örök-munkás, örök- zajos alvilágból, az apja birodalmából néha kiemelkedett egy nagycsontú, széles vállú, fekete busafejű fiú, munkászubbonyban, kijött és nekivágott a hegyeknek, vagy valamelyik üres grund sarkában diszkoszvetéssel szórakozott, és gyönyörködött az izmai erejében. Látásból ismertem, a Gelléri-fiú volt számomra, semmi több.

Valamivel később az irodalmi folyóiratokban egy új név bukkant fel: Gelléri Andor Endre. Természetesen sejtelmem se volt, hogy ez az új író és az én Gellérim azonos. Elolvastam néhány novelláját, újszerű voltukkal mindjárt megkapták a figyelmemet. Különös, ködös történetek voltak ezek, egy álomlátó képzelet kis meséi, írások, amelyekben az atmoszféra volt a fontos, nem a téma, és nem a célzat. Ha hangjuk még modoros volt is, vagy fiatalosan erőtlen, a részletek felrakásában néha ügyetlen, friss, nyilvánvaló tehetség mutatkozott meg bennük, ritka adomány, hogy néhány mondatával az érzékeket lenyűgöző hangulatot teremtsen, minden bizonytalankodás ellenére igazi, tiszta líra.
Megvallom, kissé megütődtem, amikor e finom költői szőttest, amit a novellák stílusa jelentett, végre hozzá kellett fűznöm a diszkoszt markoló hatalmas kezekhez. A robusztus test, az unalomig megszokott közös környezet valósága, a munkajelenetek mindennapisága valahogy nem illett az időtől és felismerhető helyektől elvonatkozott álomképekhez. Később az ő írói fejlődése, a novellák átalakulása megértette velem, hogy a két világ nagyon is összetartozott. A szürke hétköznapokból, a proletársors eseménytelenségéből kisajtolni a poézist, a megfigyelt részletek kemény vonalait feloldani érzelmi párázatban, opalizáló zománccal vonva be a durva agyagedényt, nem rettenni vissza a nyerstől és brutálistól sem, de mindig úgy, hogy túlutaljon magán, a sejtetés gyűrje le a kimondottat – lett Gelléri művészi programja, illetve képességei által megszabott rendeltetése.

A műhely, ahol félmeztelen társaival szokványmunkán dolgozott, de amely a szemlélőnek, neki is, rejtélyes szertartások valószínűtlen díszlete volt, a szimbóluma írásmodorának.

Egyik szép novellájában a hidegtől reszkető nénike fésülködőtükrébe véletlenül belecsapódik a szomszédos kovácsműhely képe, és íme csoda történik; a tükörben forró láng lobog fel, megfesti vértelen arcát, rozsdavörösre az asszonya fakó haját, és a fűtetlen szoba mintha meleggel telne meg. Gelléri képzelete így színesíti a szegények szegényes világát, belelopja magát a polgári szem számára oly egyforma lelkületükbe, megérteti szokásaikat, különleges örömeiket, a jól végzett munka feletti elégedettséget, de a naplopás kéjét is, a műhelyek közösségét, a csatangolásokat a szabadban, a kisebb-nagyobb ravaszságokat, amik a megéléshez szükségesek, a szakácsnő kegyeiért versengést, a fillérek kuporgatását, a röhögtető tréfákat és a kigyulladt testek egymásra zuhanását. Pénztelen, szomjas inasok jutnak ivóvízhez a vérében megbizsergetett kocsmárosné jóvoltából, birkózó mészáros, hatalmas hústornyok robbannak össze, hogy megnyerjék a mesterné szerelmét. Az élet nehéz, küzdelmes, kegyetlen, de a legnyomorultabbak számára is tele van rejtett varázzsal, bujkáló ingerekkel és apró kielégülésekkel.
A munkásábrázolásnak nálunk megvan a kassáki eredménye; az önéletrajz Meunier-szobrokra emlékeztető proletárjai, akik érzékenykedés nélkül viselik sorukat, végzik munkájukat, és úgy elkülönödtek a körülzárt polgári társadalomtól, mint a tenger mélyének flórája a felvilágétól. A művészi itt a keménység és a teljes öncélúság. A másik művészi lehetőség a Gelléri-novellák ígérete; ellágyítani a rajzot, anélkül, hogy érzelgősség vegyülne bele, részt venni a dolgaikban a közös végzet vállalásáig, mégis kívülről, álmodozó szemmel nézni őket. Aki  A szállítóknál című novellát olvasta, izmaiban érzi a terhet emelők állati erőfeszítését, halálos ernyedését, közéjük kényszerül, a gondolatban is, de egyúttal a szemlélő szánalma, részvéte ébred fel benne, jóleső rokonszenvben fürdeti meg alakjukat.

Ugyanazt a folyamatot csinálja végig, mint az író; meghatódik, anélkül, hogy keresné a meghatót. A nincstelenekről, szegény emberekről írva, a maga múltját idézi, hiszen gyermekkorától kezdve különféle testi munkákban közöttük hánykolódott. Az emlék azonban nem nyomasztó képsorozatokban, nem is hálás csattanókra kikerekített jelentekben merül fel benne, a naturalista elbeszélés Scylláját és Charybdisét, a célzatosságot és a genre-t szerencsésen elkerüli. hangulat-színfoltokra szakadnak szét az élmények, és sajátságos súlytalanítással meseszerűvé lesz a legvaskosabb történet.

Szereti az első személyt és a jelen időt; de az én úgy hordozza az eseményt, mint, ahogy álmodunk, részt veszünk mindenben, magunk vagyunk cselekvők, a jelen is az álom kikapcsolt ideje.

Amint az emberek, úgy kerül be a táj a varázslatba. Nincsenek leírásai, csak egy-egy utaló jelzője, amiben megkapaszkodhat a fantázia, a színhelyet vázolja fel, a díszletet csupán, de amely azután hatásában hozzátartozik a lepergő drámához. Óbuda, a gyerektanyája kap elbeszéléseiben irodalmi polgárjogot, ez a nagyvárosba átültetett vidék, amelynek ízét először Krúdy Gyula éreztette meg. De, amíg ő a belső részt szerette, a zakatoló villamosok mellett ijedten guggoló kis házakat hangos kocsmáikkal, Gelléri kifelé van otthon, ahol hosszú kertek kígyóznak a hegyekre, a magasban kőbányák tárják fehér torkukat, és lent a mészégető húzódik kemencéivel. Gyár ez is, de mennyire más, mint a városi gépekkel rakott, szabályos munkatermek. Nagy telep, ahol a némán sorakozó téglaszárítók között bújócskát játszhat a képzelet, magától megterem a mese.
Újabb elbeszélésiben egyre többször helyeződik át esemény és színhely a lekülönösebb világba, a lélekbe. Tudja, hogy az igazi feladat itt vár reá; az agyonelemzés helyébe diadalra juttatni a sejtetést, a kisebb-nagyobb ösztönökkel megismerkedés helyett megint a lélek titokzatos erőinek tiszteletét, a naturalizmus helyébe a stilizálást. A kor igénye, de tehetsége is követeli a tegnap hagyományával való szembefordulást.
Az előbb Krúdy Gyula nevét említettem, és valóban a tegnapból talán ő az, akihez mint rokon őshöz belső kapcsolat fűzheti. Krúdy nem fogadta el a valóság valóságát, szeszélyes kedvvel formált a mindennapból tündérmesét. De amíg a vérbeli impresszionista számára a téma csak ürügy volt, hogy elkalandozzon ötleteinek, távoli képzeteinek tarka birodalmába, Gellériben megvan nemzedékének egyszerűsége: ábrázolni akar, ami az őszinte az elbeszélőben, mint a lírikusban a tárgyiasság. A képet nem borítja el a stílus önállósult gazdag ornamentikája. Egy-egy lírai átmenet tölti ki különös levegővel a történet fordulatait, vagy a bevezető akkordok ütik meg a hangot, amely egyszerre kiemel a megszokott keretekből, nyugtalan várakozást, az idegek feszültségét oltja belénk, amelyben a legszabályosabban lepergő esemény is valahogy titokteljesnek, távoli érzelmektől súlyosnak látszik.

Művészete az elhitetésé, ahol tulajdonképpen nincs miben hinnünk, hisz mindenféle misztikus program távol áll tőle.

Őt megborzongatja minden, ami élő, elálmodoztatja minden, ami látvány, és ezt a pillanatnyi csodára eszmélést, az öntudat bénulását a csodálkozó képzelet javára tudja a legegyszerűbb eszközökkel átvinni az olvasókra.

Eszköze: a mindent megelevenítés. Mint nyugtalan kis fénycsóvák gyulladnak ki jelzői, hasonlatai, és ahova sugaruk vetődik, mozgalmas játék, színes panoráma keletkezik. „A villamos sínek sziszegve vezették a mélyedésükbe fúródó szélrohamokat” írja, és friss szemlélet szele csap arcunkba. „Mintha hűvös hegyeken lépkedtek volna át, a levegő megfagyott bozótjain; a fagy tüskéi megszúrták lábukat” – az erőteljesebb kép is milyen természetes megbolygatott hangulatunk számára. Az eredmény szentesíti az eszközt. De hallgassuk meg ezt a kis részletet a szőlőlegény munkájáról, hogy végképp megértsük a mozgalmas varázslatát: „Már ott áll mereven az ezer fésűvel fogazott bordázat, végein két nádból való ívvel, s alatta, rejtekében már lesi a vetélő, hogy mikor futtatják ki kisegérként színes terhével. Már így hosszában ezerszám vonul a befűzött fekete szál, amit most egyik oldalról ezüsttel, a másik oldalról pirossal kell befutnia a kisegérnek, fogai között hurcolván az átkötő szálat. 

S ekkor kitátja száját a szővőlegény: „Piros csizmát visel a babám” – dalolja, s ezzel ripsz, ránt egyet a szerkezeten, s fut az ezüstfehér szál végig a sok feketén szempillantás alatt rupsz, s mintha vidám csárdást járna, rátipor a fapedálra, s rohangál vissza a kis vetélő foga között a piros színnel. S amint táncol a szövőlegény a munka örömére, futnak ide s oda a piros meg az ezüstszálak, s nyomja előre a sok fésű kötést kötés mellé”

A munka öröme sugárzik a Gelléri-novellákból is. Mint amikor diszkoszt vetett, úgy lendül írásaiban új meg új kísérletre, hogy felülmúlja a régit. Minden dobásában megcsodáljuk az izmok erejét, az ív szépségét, és bizakodva várhatjuk: egyszer csak kidobja a rekordot, a remeket.

1934.