Nem mondhatnám, hogy túl sok temetésen jártam volna. Egyszer a feleségemmel elmentünk egy halottbúcsúztatásra, nem ismertem az elhunytat, és miután egy órát sétáltunk körbe-körbe anélkül, hogy bárki is hozzánk szólt volna, gyanút fogtam, hogy valójában ő sem ismerte, és habár rettenetes szorongás tört rám, hogy akkor mégis mit keresünk itt, nagyvonalúan nem kérdeztem rá, és inkább megpróbáltam feltöltekezni a friss levegővel, a sétányok és a fák látványával, hátha jó hatással lehet rám ez a türelmes vegetáció, igyekeztem puhán lépkedni a harmattól átnedvesedett avaron, és eggyé válni a természettel. De bármilyenek voltak is a korábbi tapasztalataim, azt a gondolatot sosem tudtam a magamévá tenni, mely szerint a temetőben az élőt a diadal érzése járná át, sosem fogott el győzelmi mámor a márványból faragott kőlapok és fejfák között, sosem ért megkönnyebbülés, amikor haláleset történt a környezetemben, ahogyan abból sem tudtam erőt meríteni, hogy bárkit is túlélnék. A mellszobrok, az archaikus nevek, a tekintetüket szemérmesen lefelé fordító, imára kulcsolt kezű kőangyalok között bóklászva inkább úgy éreztem magam, akár egy magatehetetlenül sodródó részecske a mágneses holtak milliói között, akik mind-mind magukhoz igyekeznek csábítani a nyüzsgő mélységbe, és csak a nehezen kiküzdött belső egyensúlynak köszönhetem, hogy még állok a lábamon.

A temetőben, ahová Zehetmayer miatt érkeztem, ezt az érzést a folyamatosan emelkedő és ereszkedő ösvények is fokozták. Talpalatnyi föld sincs a látogató alatt, ahol biztonságban érezhetné magát. Nem elég, hogy elődeink, és meglepően, egyúttal fájdalmasan nagy arányban, kortársaink maradványain járunk, de ez a hullámzás arra is emlékeztet, hogy odalent valami dühödt, roppant akarat munkálkodik, hogy a többség életét kísérő katasztrofális és jóvátehetetlen vétkeknek, a kínzó számonkérésnek ez az irdatlan, mitikus gépezete nem egy képzeletbeli magasságban keresendő, hanem six feet under, ahogy az angol mondja, és nem az idők végén jön el, hanem nagyon is kézzelfogható és valóságos, és létmódja a folyamatos jelenidő.

Legutóbb egy író temetésén jártam itt. Az első és az utolsó volt a műfajból, amire elmentem. Akadtak persze halottak, akik előtt leróttam volna a tiszteletem, de, mint mondtam, sosem töltött el jóérzéssel a temetők csendje, a körülmények is rendre az utamba álltak, azonkívül magát a gyász témáját is végletesen kidolgozatlannak találtam. Ezt az írót azonban szerettem, nem ismertük egymást közelről, de volt benne valami ragyogó letargia, ami az induláskor felszabadítóan hatott rám. Arra emlékeztetett, hogy ami az irodalmat illeti, a legjobb, ha nem várok tőle sokat, és reméljek még annál is kevesebbet. Egyszerűen, józan megfontoltsággal tudott erről beszélni, miközben tisztában volt vele, hogy a magunkfajták számára mégsem adatott egyéb, mint éppen az irodalom. A temetésén a tűző nap alatt monokrómba burkolózott a rokonság, lombok árnyai alá húzódtak a pályatársak. Még a kívülállók számára is nyomasztó súlyú lehetett a felismerés, hogy a tragikus hirtelenséggel távozott tehetség után a kizökkent időt ez a tébláboló, dehidratált tömeg hivatott helyretenni. Biztos voltam benne, hogy a jelenlévők közül jó néhányan áldásként fogták fel a halálát, hiszen számukra csakis jót jelenthetett, ha az egyik szereplő kiesett a nyilvánosság figyelméért folytatott fogatversenyből. Az elhunyt óvodás korú gyermeke a nehezen vánszorgó beszédek alatt végig a plüssállatába kapaszkodott. Távol volt, talán egy nyúl lehetett az, esetleg bölcs elefánt, ki tudja. A szertartást hamiskás pátosz lengte be, és annál nagyobb a kontraszt most, Zehetmayer temetésén, ahol alig néhányan lézengenek a helyszínen.

Lehajtott fejjel megállunk a sír előtt. Valaki előre szólhatott a temetőszolgáknak, hogy ne várjanak nagy tumultust, mert csupán két keskeny padot készítettek ki a gyászolóknak. Egyre növekvő étvággyal ragyog a nap, és még egyszer rázendítenek a fák ágain gubbasztó költözőmadarak. Mégiscsak szép ez a temető, annyi év alatt semmit sem változott, és Zehetmayer halála szomorú ugyan, de talán mégsem tragikus, azonkívül minden érintett tisztában van vele, hogy a lakóközösség sem fogja megszenvedni az elvesztését.

Amíg várakozunk, szél kerekedik, a fák levelei lázas izgalomban susognak a fejünk felett. Kigömbölyödnek sorban a percek, telik az idő, de a többiek olyan kilazult ritmusban veszik a levegőt, mintha készen állnának rá, hogy akár év végéig itt maradjanak. Azon tűnődöm, hogyan tovább, megvárjuk, amíg visszajönnek a sírásók az agyonvasalt ingjükben, hogy leeresszék a koporsót, vagy történik még valami más is?

A válasz végül egy napszemüveges férfi személyében érkezik. A koporsóhoz lép, végigsimít a simára csiszolt kőrisen, és egy perc néma áhítatot követően belekezd a beszédébe.

– Azért gyűltünk ma össze, hogy búcsút vegyünk testvérünktől, Zehetmayertől. Gondoskodó rajongás jellemezte minden iránt, ami mozog, és minden iránt, ami mozdulatlan. De hiába ez a mohó kíváncsiság, a létezésnek ez a teljes elfogadása és bekebelezése, sokszor mondogatta, hogy hiányzik neki valami. Ilyenkor azt is sietve hozzátette, Ha ez a hiány nem volna, meghalnék. Azt is mondta, Ez a hiány talán én magam vagyok. Bárhogyan is, de nagy író volt.

Zehetmayer is író volt? Erről semmit sem tudtam. Mintha csak a gondolataimban olvasna, a szónok sorolni kezdi az életművét:

– Amikor elfogy a puskapor. Éjféli memorandum. Rudolf Hess, a trapézművész. Hullaház a tengerparton.

Soha nem hallottam ezekről a könyvekről. Megnyugtató ürességet érzek.

– Jelentős művek, nem vitás. Van azonban Zehetmayernek egy kiadatlan szövege is. Ezt a szöveget tekintette a főművének. És ezt a szöveget csak én ismerem.

Végigsimít a koporsón. Öreg, húsos ujjak, vagy harminc évvel megelőzik a tulajdonosukat. Természetes, hogy testrészeink nem egyenlő ütemben öregszenek, de ekkora eltérés joggal kelt viszolygást.

Felpattintja a koporsó zárját. Némán követjük a mozdulatot. Sötét rés nyílik a fedél és a koporsó oldala között, de semmit sem látni abból, hogy mi szunnyad odabent.

– A címe Géricault.

Minden jelenlét szükségképpen lerombol valamit, torzítja környezetét, és helyet szorít annak, ami utána következik.

– Mit mondott? – kérdezem a mellettem ülőtől.

– Géricault – feleli. – Tudja, az a francia festő. Olyan, mint Doré.

A szónok int a gyászolóknak.

– Most már leengedhetik.

Várjuk, hogy varázsütésre megjelenjenek a temetőszolgák, de senki sem érkezik. A távolban az egyik fejfa előtt mintha üldögélne valaki egy kempingszéken, de úgy reszket körülötte a levegő, hogy talán csak délibáb. A sírásóknak nyoma veszett. A temető kiürült.

Padtársaim felállnak, megteszik az első lépést, és végül én is követem őket. Hárman a vállunkra vesszük a köteleket, és lassan a mélybe eresztjük a koporsót. Eddig azt hittem, alig egy-két méterre ássák a sírokat, de ennek el se látok az aljáig. Óvatosan engedjük le, a kötél türelmesen marja a bőrt a vállunkról. Meghitten alakulnak a fények, alkonyodik, a szónok csak áll, nekünk háttal, a lemenő nappal szemben, ránk szárad az izzadtság, és tesszük, amit tennünk kell, tesszük, amivel minden élő tartozik a távozóknak, és a koporsó, benne az Amikor elfogy a puskapor, az Éjféli memorandum, a Rudolf Hess, a trapézművész, a Hullaház a tengerparton és nem utolsósorban a biztos halál tudatában megalkotott, az elmebeteg lovakat megfestő zseniről szóló hatalmas főmű, a Géricault szerzőjével, még éppen akkor éri el a gödör alját, hogy az az alak mégis feláll a kempingszékről, lerázza a nadrágjáról a morzsákat, elindul felénk, és még vagy három utcácskára tőlünk, alig leplezett ingerültséggel felhívja figyelmünket a közelgő zárásra.