Keresés
rovatok
irodalom | 2022 nyár
Fotó: Fortepan
Gerlóczy Márton
Gerlóczy Márton: Fikció 2.
Az örvény (részlet)

 

“Egy-két paradicsom is kell majd a szószba.” – írta Zsófi.

“Persze.” – feleltem.

“Ma már lesz élő Betlehem Scicliben is, azt mondják. Megnézzük?”

“Én azt hiszem másnapos vagyok.” 

“Mitől lennél másnapos?”

“A gondra ittam.”  – feleltem, és láttam a gondot,  azt a rücskös golyót ott a savas sötétben egy sarokba ékelődve, ahogy teleszívja magát a Nero d’Avola-val, mint egy szivacs. Elindultam a bolt felé. Már messziről láttam a tulajdonos fiát, salátákkal, karalábéval, articsókával teli műanyag ládákat vitt be az üzletbe a bolt előtti raklapokról. Köszöntem neki, és közben arra gondoltam, legszívesebben megölelném. Bárcsak a testvére lehetnék, bárcsak a boltban az apánkkal dolgozhatnék, bárcsak innen menekülhetnék. De nincs választás. Nincs másik élet, gondoltam a takaró alatt, és hirtelen, mint egy apró grafikont, élesen láttam az életem történetét, mindazt, ami eddig történt, hosszát, ezt a rövidke szerencsétlenkedést, amely közben lényegében, ha ez igaz, sosem az foglalkoztatott, ami történt, hanem ami még vár reám, mintha optimista lennék, és ezek szerint, ellentétben azzal, amit gondoltam magamról, valóban az vagyok, illetve voltam.

Optimista, vagyis olyan, aki annak ellenére nem veszít lelkesedéséből és reménykedéséből, hogy erre nincs túl sok oka. Minden nap új esély. Ez optimizmus, kétségtelen.

Kiléptem a boltból és elindultam hazafelé. 

– Uram, bocsásson meg egy pillanatra – szólított meg Columbo hadnagy. 

– Mit akar? 

– Egy perc az egész.

– Bolognait kell készítenem, nincs időm most erre.

– Elkísérem, ha nem bánja.

– Bánom, de jöjjön.

– Éjjel nem tudtam aludni, és azon gondolkodtam, miért nem hívja fel az édesanyját.

– Hagyja békén az édesanyámat!

– Értem, ne vegye tolakodásnak, de ha én szeretném megtudni, hogy ki az apám, legelőször is az anyámat kérdezném meg.

– Meg fogom kérdezni, ha eljön az ideje.

– Látja, ezt nem értem. Majd akkor fogja megkérdezni, amikor már jobban tudja a választ a kérdésre, mint az anyja? De hát, már ne haragudjon, elég furcsa helyzet ez.

– Az, furcsa! De maga mit keres itt? Ez nem gyilkossági ügy.

– Ez a másik dolog, ami nem hagy nyugodni. Hiába töröm a fejem, maga író, maga talán meg tudja válaszolni nekem a kérdést, mi a gyilkosság ellentéte! Van-e ellentéte!

– Ez egy jó kérdés, hadnagy úr – mondtam, és megálltam. – Nincs. Vagy van? Az élet kioltásának ellentéte az élet létrehozása? Ez ostobaság. Menjünk!

– Igen, én is erre jutottam. Viszont, ha az élet ellentéte a halál, akkor a nemzés tulajdonképpen gyilkosság is, hiszen az, aki megszületik, meg is fog halni egy napon.

Maga is megszületett egy napon, és most kíváncsi arra, kik követték el ezt magával. És ezért nem értem, miért nem hívja fel az édesanyját?

– Az édesanyám nem ebben a világban él, hadnagy úr. Ezt maga nem értheti.

– Maga felmenti őt. Megértem, hogy nehéz, de muszáj lesz beszélnie vele. Nem ebben a világban él? És ön? Ön ebben a világban él?

– Azt hiszem.

– Értem. És ön megbízik az édesanyjában, sőt, az édesanyja, ha jól értem, mindennél fontosabb az ön számára.

– Jól érti.

– Akkor viszont, már elnézést, de muszáj azt mondanom, ön mégsem ebben a világban él. 

– Amennyiben? 

– Amennyiben megbízik az édesanyjában, és ő a legfontosabb az ön számára, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy az édesanyja nem ebben a világban él, akkor ön sem ebben a világban él. Nekem úgy tűnik, hogy az édesanyja álomvilága, ha nem is vezeti, de befolyásolja a döntéseit, mégpedig azért, mert ön mindent arra fog, hogy az édesanyja álomvilágban él. Maga tehát végeredményben megbízik ebben az álomvilágban.

– Ez nem igaz.

– De az édesanyjában megbízik? 

– Igen.

– Ne haragudjon, ha tapintatlan voltam, csak a munkámat végzem.     

– Nézze, hadnagy úr, boldogulok magam is, és most, ha megbocsát, ideértünk az utcámhoz, és szeretnék hazamenni. 

– Természetesen, uram. És csak még egy mondat. Az a halszálka!

– Mi van a halszálkával? 

– Ez a Nagy Ida nagyon érdekes karakter. Arra gondoltam segítek magának, mert erre az ügyre most nem lesz ideje, ha jól sejtem. Márpedig fontos lenne tisztán látni. 

– Segítene?

– Ha ön is segít nekem, uram. Ha beszél az anyjával. És az apjával.

– Úgy lesz.

A San Giuseppére befordulva, miközben arra gondoltam, hogy beszélek apámmal, a centrifugális gyorsulás szédítő ereje felkent a falra. Megkapaszkodtam egy közlekedési táblában és behunytam a szemem.    

 

Sötétség volt. Csend. A szív dobbanása. A világ közepe. Világosság. Oxigén. Hideg. A Hollán Ernő utcán sétálok hazafelé. Éjszaka van, az ereim lüktetnek, alkoholos bódultság, a félelemérzet hiánya. Lebegek. A gondolataim kellemesen járják át a tudatomat, nincs tét, nincs idő.

Elbírnék most bárkivel, kivéve őt. Fegyvertelen vagyok, mert nem vívjuk meg a csatát. Egyikünk sem akar háborút, pedig, ha egymásnak esnénk, talán lenne esélyünk békét kötni.

Az utcáról az ötödik emeleti ablakot nézem, apám manzárdablakát, vajon ébren van-e még, hazajött-e már. Nem akarok találkozni vele, holott semmi sem történne. Ilyenkor békés. Leszállt az éj, tele van ő is mindenféle fájdalomcsillapítóval. Nem akarok találkozni vele. Gyűlölöm ezeket a találkozásokat a lakás előszobájában. Ő föntről jön, az emeletről, én a szobámba szeretnék bejutni. Nyolc éve élünk együtt, és minden egyes találkozáskor ugyanazt érzem, ugyanazt a szorongást. A jelenlétében megbénulok. De miért? Hiszen nem bántott engem. Nem tudom, hogy bántott-e engem. Hisztérikus, de nem erőszakos. Nem biztos, hogy értem, mi az erőszak. Az utcán végre belélegezhető a levegő, hajnal van, a troli sem jár. A negyedik emeleten már minden ablak sötét, alszik a húgom, ha otthon alszik, alszik a nővérem, ha otthon alszik. A bátyám már nem lakik velünk. Az öcsém ablaka a belső udvarra néz. Hat éves. Anyám is alszik. Drága anyám. Ő nem tehet semmiről. Ő szeret minket. Ő elfogad minket. A világ szar hely, anyám csodálatos. Én egy csőd vagyok. Nem tudok róla, vagy nem merem kimondani, de egy csőd vagyok. Az esti iskolába nem járok be, de, ha bejárnék, azzal se mennék sokra, valahol az 5. osztály körül teljesen lemaradtam, elvesztettem a fonalat, és ez a lemaradás behozhatatlan. 1993-ban voltam ötödikes, abban az évben ismertem meg apámat. Hogy mindennek bármi köze lenne a lemaradásomhoz, nem kell tagadnom, mert nincs is kinek. Nem tudunk róla. Nem foglalkozunk vele. Sötétség. Csend. A szív dobbanása. A világ közepe. Világosság. Oxigén. Hideg. Beszélnem kellene apámmal? Még állok az utca sarkán. Valahol a távolban egy fekete folt közelít el-eltűnik bauhaus házak erkélyeinek árnyéka alatt, szorosan a falnak simulva, mint, aki bujkál. Én az úttest közepén jöttem, ettől különlegesnek érzem magam, excentrikus vagyok, bátor és szabad, a járda a szorongóké, a szabálykövetőké, akiket a házak fala, mint a mágnes, húz magára, úgy közlekednek itt a pályájukon, mint a villamos. A deviancia jelentése az útról való letérés, de ez nézőpont kérdése, hiszen én egy másik útra tértem át a járdáról, ahol ráadásul éjszaka nem is közlekednek autók, bár attól még a kresz vonatkozó szabályainak ismeretében ez szabálysértésnek minősül, és ez engem természetesen örömmel tölt el. A KRESZ-t különben nem ismerem, ahogyan apám sem. Nyolc éve él velünk, és azóta csinálja a jogosítványát. Én egyetlen órán jelentem meg 1998 februárjában, ám másfél óra után, amikor kiderült, hogy az óra még további másfél órán át tart majd, távoztam. Apja fia. Belvárosi gyerekek. Apám taxival közlekedik, Gerlóczy névre, igen, 5-10 perc ott vagyunk önért, Gerlóczy úr. Minden bizonnyal otthon van, olvasólámpa sárga fénye ömlik ki az ablakán. Én a városban voltam, amit utálok. 2001 decembere van. Már elmúltam húsz, és érzem, baj van. Baj lesz. A várost igazából utálom. Utálok benne mindenkit és utálom benne magamat. Anyám azt mondja, ne használjam ezt a szót, ne utáljak senkit, különösen ne hosszú ú-val, ahogyan ezt a szót leírni szoktam. Anyám szerint majd magamtól megérek, nem szabad engem tanítani. Konfrontálódni járok a városba, keresem a bajt, keresem azokat, akik kötekedni szeretnének velem, és aztán semmi mással nem foglalkozom, minthogy megvédjem magam és győzedelmeskedjek.

Meggyőződésem, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott, de nem tudok arra a dologra koncentrálni, egyedül magamra tudok koncentrálni, amiben a nagy dolgot keresem.

Bizonyítanom kell, hogy nem vagyok egy csődtömeg, pedig dehogyisnem. Csend. A szív dobbanása. A világ közepe. Világosság. Oxigén. Hideg. Ahogy finoman megrántom a lift ajtaját, a kabin ablakán át a szemembe világít az izzó. Ilyenkor azon gondolkodom, ki az, aki még nálam is később jön majd haza, hiszen elment, ő használta legutóbb a liftet. Belépek a kabinba, és mielőtt becsuknám az ajtót, megnézem magam a lift tükrében. Sápadt vagyok, az arcom beesett, a tekintetemben düh, harag. A harmadikig megyek a lifttel, nehogy felhívjam magamra a figyelmet. A harmadikról gyalog megyek fel a negyedikre, ahol a lekerekített sarkú téglalap formájú gangra érve megállok, megkapaszkodom a korlátban és vetek egy pillantást a gang túlsó oldalának kétharmadát elfoglaló lakásunk sötét ablakaira. Egyedül a bejárati ajtó ablakán át szivárog egy kis fény, a lépcsőn jut le az előszobába, hiszen apámnál ég a villany. Nyolcadik éve élünk együtt, és én nyolcadik éve bujkálok és menekülök.