A kezdetek
Bár a Goldberger család saját üzemét már 1784-ben létrehozta és a 20. század elejére komplett gyárrá fejlesztette Óbudán, a sportegyesülete mégsem itt alakult meg. A cég akkori vezetője, Goldberger Leó az első világégés sokkját kiheverve bővíteni szerette volna „birodalmát”, ám ezt a magas óbudai telekárak miatt máshol, Kelenföldön kellett megvalósítania. A svájci Wespag cég bevonásával 1923-ban új szövőgyár, majd 1927-ben fonoda épült a Budafoki út menti tágas területen, ahol már akadt bőven hely futballpálya kialakítására is.
1930-ig csak labdarúgó szakosztályt tartott fenn, azonban 1931-ben megalakult a női kézilabda, vívó, tenisz, női torna, ökölvívó, lövész, turista, sí, úszó és fotó szakosztály is. A focipályát (egyben kézilabdapályát) követően a 30-as években megépült a tenisz- és lövészpálya, valamint a tornaterem és a klubház. Ugyan a második világháború végégig a vállalat sportélete ide, azaz Kelenföldre koncentrálódott, mégis egyszerre két szálon futott, mert az ekkor még kisebb súllyal bíró III. kerületi részleg Óbudai Goldberger (vagy Goldberger SE II.) megkülönböztető néven több sportágban is önállósítani kezdte magát.
A HÉV-sínek és a Duna határolta Nagyszombat (korábban Határ) utcai pályát a mai emlékezet Goldberger pálya néven tartja számon, de tudni kell, hogy az eredetileg a III. kerületi TVE sporttelepe volt, amíg 1942-ben nem egyesültek az Óbudai Torna Egylettel (OTE), és költöztek át mai otthonukba, a Hévízi útra. A sporttelepet az eredeti tervek alapján ezután felszámolták volna, amiből a faszerkezetes lelátó elbontása meg is valósult. Az Óbudai Goldberger – testvéregyesületéhez, az Óbudai Pamuthoz hasonlóan – már a 30-as évek elején rendszeresen bérelte a TVE-től a létesítményt, és igaz, hogy más III. kerületi pályákon is folyamatosan vendégeskedett (pl. OTE, Gázgyár), de a gyár közelsége miatt érthetően a Nagyszombat utcát részesítette előnyben. 1942-ben a kor politikai elvárásainak megfelelően az egyesület Bethlen Gábor nevét vette fel.
A háborút követően a Nagyszombat utcai területnek nem akadt igazi gazdája, a Goli is új, saját pálya után nézett, amit 1948-ban, két héttel a Goldberger vállalat államosítása után avatott fel a Magyar Textilfestőgyárhoz tartozó telken, a Szentendrei út mentén (az út és a mai Auchan közötti részen).
Mivel a kispályás kézilabdázás az 50-es évek elejétől kezdte el kiszorítani nagypályás elődjét, és 1950-ig csak utóbbi változatban rendeztek rendes bajnokságot Magyarországon, ezért sokáig a futballpálya egyben kézilabdapályát is jelentett, a két sportág azonos játéktéren játszhatta le mérkőzéseit.
Kézilabda
A Goldberger Sportegyesület vitathatatlanul legsikeresebb szakosztálya a kézilabda volt, kezdetben férfi szakággal is, ám nagyon hamar a hölgyek váltak meghatározóvá. A megalakulás utáni első pár évben a cégligában szerepeltek, amikor 1933-ban létrejött a Magyar Kézilabdázó Egyesületek Szövetsége, és az általuk kiírt bajnokság alapító tagjaivá válva az országos első osztályban indulhattak. Az első három bajnoki kiírásban az Angol–Magyar Cérnagyár SC mögött mindannyiszor másodikak lettek, utána viszont 1937-1939 között sorozatban három magyar bajnoki címnek örülhettek. Az 1939/40-es versenysorozatot is megnyerték, de elsőségüket egyik játékosuk szabálytalan szerepeltetésének gyanúja miatt elvették tőlük. Ebben az időben a formálódó magyar válogatott jelentős részét, olykor több mint felét a Goli játékosai adták. Az 1940. őszi félszezonos pontvadászatban újfent győztek, azonban egy év múlva a szövetség kétszeri ki nem állás miatt kizárta őket a küzdelmekből, amivel a harmadik helyezésük is törlődött. 1942-ben ugyan ismét elindulhattak a tízcsapatosra bővített élvonalban, ám a továbbiakban már nem játszottak a korábbiakhoz hasonló, meghatározó szerepet. A háborút követően a Goldberger női kézilabdája első osztályú maradt, de súlypontja fokozatosan Óbudára helyeződött át, ahol az új alapokat a Kelenföldről átjött korábbi válogatott játékosok közreműködésével és játékával sikerült letenni. 1949-ben került az egyesülethez a később legendássá váló, a magyar női kézilabda válogatottat huszonnégy éven át edző, 1957-ben világbajnoki ezüstéremig, majd 1965-ben – először és máig utoljára – aranyéremig vezető Török Bódog. Mindkét érmes gárdában három golis kapott helyet, a világbajnokok név szerint: Romhányi Józsefné Tóth Mária, Hannus Ágnes és a saját nevelésű Ignácz Ilona.
A kispályások kezdetben a Hévízi úti sporttelepet, utána az Újpesti Dózsa Tímár utca végében lévő bitumenes játékterét bérelték a Duna-parton, melynek közvetlen közelében hamarosan megépült saját pályájuk is. Török időszaka alatt, 1962-es távozásáig a kispályás lányok kilenc éven keresztül szerepeltek az NB I-ben, és többször csak pár pont választotta el őket a magyar bajnoki címtől. 1958 és 1965 között mindannyiszor a dobogón végeztek, hatszor lettek másodikak, ám az első hely egyszer sem jött össze, általában a Budapesti Spartacus volt az, aki jobbnak bizonyult náluk. A Goldberger név ekkoriban igen fényesen ragyogott Magyarország sportéletében, senkit nem lepett meg, hogy 1964-ben a Magyar Népköztársaság Kupát is el tudták hódítani. A klub utánpótlása folyamatosan termelte ki az új tehetségeket, akikből a felnőtt gárda a későbbiekben is táplálkozott: minden jel azt mutatta,, hogy további sikeres évek-évtizedek várnak az egyesületre. Ám 1967-ben kiestek az élvonalból, és utána már nem mentek olyan jól a dolgok. A visszakerülés kivívására az 1958-as vb-n részt vett férfi válogatott játékosát, Bencsik Ottót kérték fel, akivel fölényesen jutottak vissza az első osztályba, és ráadásként még az 1968-as MNK döntőjébe is bejutottak. Bencsik kilenc évet töltött el a kispadon, 1969 és 1975 között a tizennégy résztvevős NB I. masszív középcsapatának számított az Óbudai Goli, legjobb helyezésüket a negyedik, legrosszabbat a tizedik hely jelentette. 1976-ra azonban az edző viszonya megromlott a vezetőséggel és a játékosokkal is, így a szezon végén távozni kényszerült. Az egyesület ebben a korszakban két olyan játékost adott a válogatottnak, akikre ott komolyabb szerep hárult: Szabó Ilonát (1971-ben vb bronzérmes) és Berzsenyi Mária kapust (1975-ben vb, 1976-ban olimpiai bronzérmes). 1977-től hosszan tartó edzőkeringő vette kezdetét, melynek rögtön első évében kiestek a másodosztályba, ahonnan hiába akartak rögtön visszajutni, örülhettek a bennmaradásnak. Innentől kezdve váltakozó eredményességgel egészen a megszűnésükig szinte bebetonozták magukat az NB I/B-be. Egyedül 1984-ben estek ki az NB II-be, ahonnan hibátlan teljesítménnyel jutottak vissza. Az 1990/91-es bajnokságban szerepelhettek utoljára szabadtéren az immár kétcsoportosra osztott NB I/B nyugati csoportjában. Saját pályájukat ezután már csak edzésekre és utánpótlás meccsekre használták, hazai bajnokijaikat pedig alapvetően a Kerék utcai általános iskola tornatermében rendezték meg. A Duna-parti játéktér ugyanakkor mind a mai napig épségben megmaradt, jelenleg a Rozmaring étterem „bulisátra” található rajta.
1992-ben a termelést beszüntették, majd megkezdődött a gyár 1997-ig tartó felszámolása. A csapat életben tartásához piaci szereplő bevonására volt szükség, ami egy bizonyos dr. Ujj Péter ügyvédhez köthető támogatói kör megjelenésével valósult meg. Az új támogató belépésével, a játékoskeret erősítésével a 2000-es évek közepére ismét célul tűzhették ki az első osztályba jutást. Ez a 2006/07-es bajnokságban, a korábbi világválogatott Kovács Péterrel a kispadon, hazai mérkőzéseiket a viszonylag közeli Népfürdő utcai Elektromos csarnokában rendezve sikerült is nekik. Utoljára lett bajnok az Óbudai Goli, és jutott fel az NB I-be, ahol azonban – az előírt csarnokkövetelményeknek megfelelendő – Újbudán, azaz a XI. kerületben kényszerült játszani pályaválasztóként, ezzel teljesen elszakadva Óbudától. Nem kezdtek rosszul, de a bajnokságot végül kieső helyen zárták, és 2008 nyarán a helyi sportegyesület Újbuda TC átvette a komplett csapatot, saját nevét adva nekik, amivel lényegében a Goldberger kézilabdája, végső soron utolsó működő szakosztálya is megszűnt.
Labdarúgás
A kelenföldiekről való leválás a foci kiemelt népszerűségének is köszönhetően nagyon hamar, a 20-as évek végére megtörtént. Fontos kiemelni, hogy az „anyaegyesület” csapata jóval sikeresebb volt és bő egy évtizeddel hosszabb utat járt be, mint óbudai társa (1948/49-ben egy évet az NB I-ben is szerepeltek), de történetünk most nem róluk szól. 1929 novemberében a Goldberger SE már különálló óbudai szekciója mérkőzött meg a vállalat pesti eladási osztályával a Nagyszombat utcában, amit következő év tavaszán a központi üzlet elleni találkozó követett. A 30-as évek elején még számos más, vállalaton kívüli barátságos mérkőzést is játszottak, elsősorban környékbeli gyárak egyesületeivel szemben (pl. Gázgyár, Kartonnyomógyár). 1934-ben döntöttek úgy, hogy beneveznek a magyar bajnokságba, melynek budapesti ötödosztályából indulva 1939-re egészen a másodosztályig küzdötték fel magukat. 1942-ben kerültek a fővárosi élvonalba, ám ottani szereplésüket a háború miatt 1944 végén félbeszakadt bajnokság derékba törte. 1945 után elölről kellett kezdeniük a bajnoki rendszerben való felfelé lépdelést: 1948-ban a budapesti harmadosztályból felkerültek a másodba, majd 1951-től újra az elsőben futballozhattak, ahonnan huszonhárom éven át kirobbanthatatlanoknak bizonyultak (legjobb helyezésük háromszor is a bajnoki ezüstérem volt).
Az 1974-es nyári bajnokságot átszervezések miatt kényszerűségből a fővárosi másodosztályban kellett folytatniuk, ahonnan 1976-ban mindössze rosszabb gólkülönbségük miatt nem sikerült visszajutniuk. Következő évben ezzel szemben kiestek a harmadosztályba, de 1979-ben visszakapaszkodtak onnan. 1981-ben az Óbudai Goldberger egyesült a helyi rivális, vele egy pályán játszó Óbudai Pamuttal, ez elsősorban a labdarúgó szakosztályt érintette, és így számos játékos ment át a Pakiból (Pamutkikészítő) a Goliba. 1985-ben végleg búcsúztak a második vonaltól, és 1986 nyarán a harmadosztályban fejezték be működésüket, mivel az egyesület a fenntartási költségekre és arra hivatkozva, hogy a csapatban nem játszik már Goldberger gyári dolgozó, megszüntette a szakosztályt. A pálya helyére teniszpályák és sportcsarnok építését tervezték, amiből végül nem valósult meg semmi, hanem jó ideig akadálypályaként hasznosították, gépjárművek számára. 1993-ban a területet értékesítették, pár évig autóparkolóként, utána gördeszkapályaként üzemelt, ma pedig a Budapest Garden működik ott.
Életutak
A kézis lányok és a focisták sűrűn látogatták egymás mérkőzéseit, családias hangulat uralkodott a klubban, a szurkolók büszkék voltak, és vereség esetén sem haragudtak a sportolókra, szinte mindenki ismerte a másikat.
Kerényiné Magyar Éva 1979-ben, húszévesen került a Fradi utánpótlásából az Óbudai Goldberger kézicsapatához. Állítása szerint csak az ő időszakából hat-hét olyan párt ismer, akik golis focistaként és kézilabdásként házasodtak össze. Férjének, Kerényi Péternek – aki gyerekként a klub utánpótlás, majd a katonaság után felnőtt együttesében is focizott rövidebb ideig – az édesapja, Oszkár bácsi harminc éven át irányította a labdarúgócsapatot. Éva balszélsőként kezdetben az ifjúsági gárdában játszott, 1980-tól viszont már az NB I/B-és felnőttek között kapott szerepet, ahol az előző években fiatalítás ment végbe. A kézis lányoknak heti kilenc edzésük volt, és többen gyakorlatilag sportállást kaptak a gyárnál, azaz bejelentették őket különböző osztályokra, ám oda nem, vagy mindössze a munkaidő töredékére kellett bejárniuk. A kevésbé szerencséseknek csak munkaidő-kedvezményt biztosítottak (nyolc helyett hat óra). Semmilyen könnyítésben nem részesültek azonban a focisták, akiket valóban teljes munkaidőben foglalkoztattak sofőrként, portásként vagy hasonló munkakörben, miközben a gyárban összesen 2000 ember dolgozott, három műszakban. A lányok a sporttal nem kerestek rosszul, Éva fizetése például házfelügyelő édesanyjáénak a kétszeresét tette ki, és ehhez még a kalóriapénz is hozzáadódott. Péter 1979-ben vette át a Rozmaring Étterem elődjének számító, a Goldberger vállalat tulajdonában lévő Mocsár üzemeltetését, mely főként a Goli munkásainak gyári étkezőhelyéül szolgált. Megismerkedésük után Éva egyre többet segített be a vendéglői feladatokba, 1986-ban gyorsan összeházasodtak, hogy vendéglátóipari végzettségükkel kimehessenek az NSZK-ba, ahol éttermet működtettek, mialatt Éva a helyi harmadosztályú TSV Dahl csapatában kézilabdázott. 1994-ben jöttek haza, és az itt hagyott ragyogó Goldberger kollektívának már csak a hűlt helyét találták. Jelenleg a Kerék utcai általános iskola büféjét üzemeltetik.
Horváthné Szerényi Mária férjével, Miklóssal szintén a golis párok sorát gyarapítják. Mária Kiskőrösről indulva öt évet töltött el a Postásban (kettőt az NB I-ben), és 1978-ban igazolt a másodosztályba frissen kiesett Goldbergerbe, mint átlövő. A gyárban az értékesítésen dolgozott, az aktív kézilabdázást 1989-ben fejezte be. Mivel sokszor szabadtéren játszottak, esőben a labda úgy megszívta magát vízzel, hogy csak alulról lehetett kapura juttatni, aminél nagy segítséget jelentett Mária számára, hogy sokáig tekézett is. Abban az időben vakszot még egyáltalán nem használtak, a hazai pályájuk betonfelületén való esési technikákat pedig külön el kellett sajátítaniuk. Egy szezonra három cipőt kaptak az egyesülettől, amit az intenzív igénybevétel miatt év végéig rendre elhordtak. Míg a kézis lányok összezáró közösségként sorozatosan az edzőket buktatták meg, addig a focis fiúknak rendszerint az ellenféllel és a játékvezetővel gyűlt meg a bajuk: nemigen akadt meccs, amin ne lett volna verekedés a pályán, a bírót meg egyszer úgy kikergették a sporttelepről, hogy majdnem elütötte a HÉV.
Horváthné Szendi Katalin került hármójuk közül a legkorábban (1972-ben), húszévesen a Golihoz, így hat szezonon keresztül még részese lehetett az NB I-es korszaknak. Óbudaiként a Vörösvári úti Czabán Samu Általános Iskolából először az Úttörőstadionba vitték kézilabdázni, majd rövidesen a komplett szakosztályukat átvette az MTK. Eredetileg kapus szeretett volna lenni, de aztán kikerült a mezőnybe, ahol átlövő és beállós poszton számítottak rá. A Duna-parti pályán hangulatos környezetben, több száz néző előtt, olykor villanyvilágítás mellett mérkőztek meg az ellenfelekkel, akik közül a legkeményebb a Vasas és a Bakony Vegyész volt. Az edzőtábort minden nyáron a vállalat 1970-ben épített kunfehértói nyaralójában tartották. A gyárnál export ügyintézői munkakörben alkalmazták, 1989-ig erősítette a kézilabdacsapatot, több éven keresztül csapatkapitányként. Férje, Károly eleinte még udvarlóként járt a mérkőzéseire, így keveredett át a Goli focimeccsére, ahol – miután kiderült róla, hogy a BKV Előre tartalék együttesében nem igazán játszatják – rögtön meg is győzték, hogy igazoljon hozzájuk. 1974-től a ’80-as évek közepéig focizott a kék-fehér egyesületben, két év sorkatonai megszakítással. Bajnokijaikra külön embert rendszeresítettek, aki a partról egy hosszú rúddal halászta ki a Dunában landolt labdákat. A GAFU Volán elleni meccsükön ellenfelük az időhúzás szándékával „tökélyre fejlesztette” a labdaelrúgást, a szertáros nem győzte fújni és pótolni a kieső példányokat, melyek végül a szertár húsz darab fölötti tartalékát felemésztették. A klub labdarúgáson és kézilabdán kívüli utolsó két szakosztálya a természetjárás és a tenisz volt. Utóbbit 1981-ben vették át az Óbudai Pamuttól, 1990-ben olvadt be a III. kerületi TVE-be, és a közkedvelt Peterdi Pál vezette.
Nádori Pálné Hornok Klára többszörös magyar bajnokként először mint játékos került az Óbudai Goldberger kézilabdacsapatához, majd 1988-ban utánpótlás-edzői feladatot kapott a klubnál. 1991-1995 között az ifjúsági lányokat vezette, akikkel a téli időszakot leszámítva a saját, betonos pályájukon edzettek, és igyekeztek azt az öltözőkkel együtt rendben tartani. Sajnos hiába harcoltak a létesítmény sportpályaként való fennmaradásáért, miután hajléktalanok költöztek be az épületükbe, az immár csak egykori sporttelepet kénytelenek voltak elhagyni. 2006-ban régi golisokkal elindították az Óbudai Kézilabda Sportiskola SE-t, melyben azóta 6000-7000 gyerek fordult meg, jelenleg majdnem kétszázan vannak. A Kerék utcai bázist mára kinőtték, így komoly szükségük lenne egy saját csarnokra, ahol az idősebb utánpótlás játékosokból nemrég megalakított NB II-es női felnőtt együttesükkel együtt nagyobb mozgásterük lehetne. És ki tudja, ha mindez megvalósulna, akkor talán egyszer még az is előfordulhat, hogy újra felhangzik a jelen cikk címében szereplő csatakiáltás, vagyis: Goli-Goldberg-Goldberger!!!
