Ahogy a mai, szépen gondozott terecskén állunk, és körülöttünk felzúg a képzeletben hátrafelé pörgő idő, egészen a 14. századig röpít minket. Ekkorról vannak az első nyomok a mai óbudai hitközség elődjéről. Ám a mohácsi vésszel Óbuda és vele az óbudai zsidóság is elpusztult…
Az idő kereke most a 18. századba röpít. A Zichy család (busásan megfizetett) védelme alatt új zsidó közösség telepszik meg a városban, és gyorsan gyarapszik. A mai Lajos utca ekkor a Zsidó utca nevet viseli: ez a környéken élő zsidók központja, ahol a zsinagógájuk, bor- és húsmérésük, és minden bizonnyal a zsidó élethez szükséges intézményeik voltak mikvétől (rituális fürdő) a chéderig (alapfokú elemi iskola). Pezsgő élet vesz körül bennünket, az utcán minden bizonnyal gyerekek játszanak, háziasszonyok sietnek a dolgukra, boltosok vitatják meg az aznapi forgalmat és tisztelettel nézik az ezüst pálcájával elsétáló zsidó bírót, aki belügyekben dönthet…
A Neupauer Matheus (Máté) budai céhmester által tervezett épület falai azonban nincsenek megfelelően megalapozva, így ha időutazóként átugrunk pár évtizedet, hamarosan azt látjuk, hogy a 19. század elején aggódó szemek vizslatják a templom repedező falait, mígnem megszületik az ítélet: át kell építeni a veszélyessé vált zsinagógát.
Képzeletbeli időutazásunkon az évtizedek pergését látjuk: bár a díszletek és a ruhák változnak, a zsidó élet körforgása ugyanaz. Látjuk az itt működő híres rabbikat, Oppenheim rabbitól és Müncz Mózestől kezdve. Látjuk József nádort, aki vendégeit hozza ide, hogy megcsodálják az egyedülállóan szép épületet. Látjuk az 1838-as tavaszi árvizet, a gyönyörű frigyszekrény lábát nyaldosó Dunát, és a csónakon beevező zsidókat, akik szent Tóra-tekercseiket mentik az árvíztől. Látjuk, ahogy az óbudai zsidók hozzájárulnak a Nemzeti Múzeum építéséhez éppúgy, mint a ’48-as szabadságharc küzdelmeihez. Látjuk, ahogy a 20. század hajnalán az épület ismét megújul, és felgyulladnak benne az első elektromos lámpák. Látjuk a vészkorszakot, amikor a zsidóságnak oly régóta otthont adó Óbuda most utolsó gyülekezőhellyé válik és háromezer óbudai zsidó leli halálát a Holokausztban…
Fájdalmas évtizedeken át repít minket az idő kereke: látjuk a pusztuló épületben az egyre fogyatkozó közösséget, az újrainduló, majd hamarosan végkép megszűnő iskolát és a feloszlatott cionista ifjúsági szervezetet. Látjuk az árvaház kis lakóit és a ’70-es évek közepén a tragédiát: a zsinagóga épületének eladását. A Tórák, amelyeket egykor oly bátran mentettek meg az árvíztől, most ismeretlen helyre kerülnek, a bútorzatot szétrombolják, majd az óbudai zsidóság egykori büszkeségét rövid gondolkodás után átadják a Magyar Televíziónak. Raktár, stúdió, raktár – ez lesz a sorsa a kívül romló állapotú, belül a felismerhetetlenségig lecsupaszított épületnek.
Zsidó élet és a zsinagóga
A zsinagóga a zsidó élet központja: itt gyűlnek össze naponta háromszor az imádkozók, itt fogadja be a közösség a felnőtt kor küszöbén álló bár micva fiúkat. Itt olvassák a Tórát, itt mondják el az engesztelőnapi könyörgést, itt köszönti dicsőítő ima az ünnepeket. Ám a teljes zsidó élet egy jelentős szelete nem itt zajlik, hanem a körülötte élő, lüktető, pezsgő zsidók lakta utcákban. Az otthonokban, ahol péntek esténként zsidó asszonyok gyújtanak gyertyát. Az iskolákban, ahol a kisebb-nagyobb gyerekfejecskékbe töltik a melámedek (tanítók) és a rabbi bácsik a tudnivalókat. A rituális fürdőkben, a kóser mészárszékekben, a vallási előírásokat figyelembe vevő ruhaboltokban. A zsidó kórházakban és nőegyletekben, a többségi társadalmat is gyarapító üzemekben. Ezt nyújtotta valaha Óbuda az itt élő zsidóságnak. De vajon tényleg múlt időben kell erről beszélnünk?
Az új élet ígérete
Az idő kereke tovább pörög, és a történelmi léptékkel mérve rövid – ám emberi életben számítva végtelenül hosszúnak tűnő – három évtizedes méltatlan használat után az óbudai zsinagóga egy nap felriadhatott tetszhalálából. 2010. szeptember 5-öt mutat az időutazásunk képzeletbeli naptára, amikor az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség újra nyitja az óbudai zsinagógát. A belépőket döbbenetes látvány fogadja: a TV stúdió és raktár épületet romboló díszletei már eltűntek, és feltárult az egykor csodálatosan szép falfestés málló maradványa. A zsinagóga ekkor még csak ígéret. Ígéret arra, hogy egyszer újra teljes pompájában áll majd megint. És noha addig még sok víz lefolyik a Dunán, a közösség azonnal birtokba veszi a romjaiban is lélegzetelállító épületet. Újra ima tölti meg a magasba szökő tereket. Újra sábeszi cipőbe bújtatott gyereklábak ugrándoznak a fényesre kopott lépcsőkön, és újra sábeszi ruhába öltözött anyukák figyelnek aggódva, nehogy kár essen akár a szép cipőkben, akár a gyereklábakban. Az élet, mint a napfény futja be a zsinagóga szintjeit. Hirtelen újra tórai tanítások töltik be az épületet, ráfelelve a homlokzaton látható idézetre: „Ha bárki imával, könyörgéssel jön Izráel népedből… és kitárja kezét e templomban.” (1 Királyok 8:38).
Rabbi és rebecen
A közösség és élén Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija azonban nem állt meg a szombati istentiszteleteknél. Az épület rendszeres Tóra-tanulásoknak ad otthont az első pillanattól kezdve, és a fiatal, karizmatikus rabbi köré komoly közösség kezd szerveződni. Itt tartja mások mellett kezdettől hatalmas népszerűségnek örvendő óráit Köves Dvora rebecen. A rebecen, a rabbi felesége kicsit mindig az anyukája is egy közösségnek. A nők hozzá fordulnak tanácsért, ő segíti az esküvőre készülőket, támogatja a veszteséget szenvedetteket. Köves Dvora végtelenül kedves és segítőkész személyisége, magával ragadó eleganciája a kezdetektől fémjelzi a zsinagóga minden eseményét. Márpedig az események egy-kettőre felgyorsultak és sűrűsödtek. A csodálatos épület és az előtte megújuló park hamar közkedvelt lett a házasulandók körében éppúgy, mint a bár és bát micvára (fiúk, illetve lányok felnőtté avatási szertartása) készülő családok körében.
Bár korábban a közösség fejlődése indukálta a nagyobb zsinagógák építését, fejre állt világunkban, amikor még mindig hét évtized pusztító hatását próbáljuk kiheverni, fordítva mennek a dolgok.
Mondhatni, a gombhoz készül a kabát, a szép nagy zsinagóga éledése vonzza maga köré a közösséget. Csakhogy az ’50-es, ’60-as években a környéken lévő hitközségi épületeket, amelyek kiszolgálnák ezt, elbontották. Ha nincs más, akkor az öreg zsinagóga lesz kénytelen befogadni mindenkit, és így is történt ez az újjászerveződött közösség életének első tíz évében. Az emeletet elfoglalta az AlefKids ifjúsági szervezet: játszószobákat, oktatóhelyiségeket, mosdókat alakítottak ki, hogy a gyerekek otthon érezzék magukat. Ha kidusokra (ünnepi fogadás), szeudákra (ünnepi főétkezés), rendezvényekre kell főzni, akkor konyhát kell kialakítani, amiből aztán az évek során komplett catering szolgáltatás növi ki magát, ami ma már akár ezer fős rendezvény kiszolgálásra is alkalmas. Bár ezeket a termeket az ifjúsági szervezet rohamosan gyarapodó taglétszáma miatt már kinőtte, a játszóház továbbra is nyitva áll a gyerekek előtt, akik imára kísérik szüleiket. Emellett továbbra is különböző gyerekprogramoknak ad otthont az épület. A kicsik mozgásigényét szolgálja egy kis játszótér is, ami a zsinagóga előtt kapott helyet.
Az épület családi eseményeknek, konferenciáknak, közösségi ünnepeknek ad otthont, de mára már színházi előadást és koncerteket is adtak benne, mégpedig a hagyományos kántorkoncerttől a modern klezmeren át a szimfonikus zenekari műsorokig szinte minden kategóriában.
Ahogy egyre gyarapodott a közösség, megjelent az igény, hogy a környéken élőknek ne kelljen a város más részébe menniük hétköznap imádkozni, így már nem csak szombaton, de munkanapokon is összegyűlik a közösség. Mivel itt van a fővárosban az egyik legkorábbi minyen (a tíz felnőtt férfi közösségét jelentő szót átvitt értelemben a közösségi imára is használjuk), így sokan kifejezetten ezért érkeznek a Lajos utcába reggelente, hogy közösségben imádkozzanak és költsék el reggelijüket.
A zsinagóga mindezek mellett egy valódi kis ékszerdoboznak is otthont ad: a felső emeleten találjuk a Séjna Fashion divatüzletét, ahol exkluzív környezetben válogathatunk a vallási előírásoknak megfelelő ruhák között. De ne gondoljunk szomorú zsákruhákra!
A zsinagóga tér tehát, amint látjuk, imára és közösségi ünnepekre is szolgál hagyományos, ám mobil bútorzatával. Az egykori karzatot elfoglaló díszterem a közösségi étkezések, kisebb ünnepségek és a közös tanulások színtere. És mivel egy 21. századi rabbit nem akadályozhat a tér és az idő az oktatásban, Köves rabbi méltán népszerű óráit innen közvetítik interneten keresztül mindazoknak, akik nem tudnak személyesen részt venni a tanulásban.
A zsinagógai élet kisugárzása
Óbudára először a rómaiakkal érkeztek zsidók, majd az évszázadok során újra meg újra megtelepedtek itt, éltek, dolgoztak, alkottak: tudásukkal és tehetségükkel gyarapították Óbudát, vagy ahogy régen „zsidóul” hívták: Oven Jósént vagy Alt-Ofent. Bár a díszletek változtak, a lényeg, az évezredes ima és a közösség megtartó ereje változatlan.
Láthatjuk, az ódon épület minden zuga élettel telt meg. Csakhogy, ahogy mondtuk, a zsidó élet nemcsak itt zajlik. Zajlik az egyre gyarapodó óbudai zsidó otthonokban, hiszen egyre többen szeretnének ennek a régi-új központnak a közelében élni. Zajlik a régi hagyományokra épülő, de modern oktatást kínáló Zsibolygó óvodában és a szintén Óbudán megtelepedő Maimonidész Gimnáziumban, ami a zsinagógától sétatávra kapott otthont. Ahogy egykor a Jeruzsálemi Szentélyből kiáradt a fény, úgy árad ki a zsidó élet a zsinagóga falai közül, és talál újra otthonra Óbudán. Az óbudai zsidóság ma a 150 esztendős főváros egyik legdinamikusabban fejlődő közössége. „Lakva” megújuló zsinagógája vonzza az érdeklődőket, legyenek kíváncsi turisták vagy vallásos zsidók, itt élő tagjai pedig építik és gyarapítják a városrészt.
