1940-ben költözött a Gruber család Óbudára, a Tímár utcába. Hogyan emlékszik azokra az időkre?

Mi Hunyad-oromról jöttünk, Béluska is még ott született.

Hunyad-orom?

Zugliget fölött, a János-hegy oldalában, a Hunyad-orom tetején volt a család birtoka. Az 1920-as években a nagy gazdasági világválság mindent tönkretett, ráadásul jóhiszemű édesapánkat üzlettársa becsapta, meglopta, és külföldre menekült a pénzével. Ennek az lett a következménye, hogy édesapánkat elárverezték. Ezt akkor így mondták. Küzdelmes élet várt szüleinkre. Azután mi, gyerekek egymás után megszülettünk: Antal 1928-ban, Ibolya 1929-ben és én, Ágota 1930-ban.

A családot ért csapások ellenére nagyon szép gyermekkorra emlékszem vissza a hunyad-oromi csodás természeti környezetben lévő madárdalos, orgonaillatú otthonunkban.

Téli szánkózás, nyári fürdőzés a szabadban, kutya, cica, nyuszi tartás és a sok szeretet a családban.

A Hunyad lejtő 5., majd 7. szám alatt laktunk, amikor a szüleink és hárman testvérek nagy szeretettel vártuk a negyedik babát. 1936. február 23-án egy kistestvér helyett kettő érkezett, egy fiú és egy lány. Egyszerre ötgyermekes nagycsaláddá váltunk. A család nehéz körülmények között élt, de azért talpon maradtunk, mert édesapánk mindent megtett a családjáért. Tisztviselői munkája mellett külön munkákat is vállalt, hogy nekünk mindenünk meglegyen. 1940-ben el kellett hagynunk – a már mások tulajdonában lévő – csodás otthonunkat, és Óbudára költöztünk, a Tímár utcai városi házak egyikébe, ahol a 17. szám alatt a fsz. 18-as kis lakás lett az új otthonunk. Béluska akkor négyéves volt, és élete végéig Óbudán is maradt.

Megváltozott az élet számunkra, így a kis ikreké is. Melinda és Béla szorosan kötődtek egymáshoz: amikor játszottak, megszűnt körülöttük a világ, csak ők ketten voltak.

Egyforma ruhácskában jártak, együtt mentek óvodába. Az iskolát is együtt kezdték 1943-ban, s ebben az évben, augusztus 20-án megszületett Katinka, a hatodik gyerek is. Új öröm, új szín jött az életünkbe. Abban a házban, ahol laktunk, sok gyerek volt, sok kis pajtás, játszótárs, barát.

Az élet ment a maga útján, de hát háború volt: borzalmak, bombázások, légópince, ínség. A legnagyobb csapás 1945. január 23-án érte családunkat. Bejöttek az oroszok, és elhurcolták az összes férfit, közöttük édesapánkat is három napi málenkij robotra, ahonnan többet nem tért vissza. Többször megkísérelte a szökést, de elfogták, falhoz állították és lelőtték. A hazajutott fogolytársaitól tudtuk meg jóval később, hogy – talán – 1945. március 23-án halt meg Brassóban, így hiába vártuk vissza évekig. A lakásunk kiégett egy, az ablakon bedobott kézigránát miatt.

Édesanyánk hat kiskorú félárvával maradt otthon egyedül, minden támasz nélkül egy kiégett lakásban. Beköszöntött a csaknem teljes nélkülözés. Ahogy csak lehetett, segítettük egymást.

Zongoratanári végzettségű édesanyánk konzervgyári munkás lett, nekünk, nagyobb gyerekeknek abba kellett hagynunk az iskolát, dolgozni mentünk: a családfővé vált legidősebb testvérünk, Anti, míg kórházba nem került, fizikai munkát végzett föld alatti építkezésen. Mi, lánytestvérek is robotoltunk, a munka mellett tanultunk, de nem adtuk fel, később diplomát is szereztünk. Az ikrek élete is hányatottá vált, Melinda és Béla először intézetbe kerültek, majd a Nemzeti Segély vidéki parasztcsaládoknál helyezte el őket. Édesanyánk, amikor szembesült azzal, hogy rosszul bánnak velük, hazahozta őket.

Béluska már egészen kicsi kora óta mind a két kezével rajzolgatott. Telerajzolta az ajtókat, még a lépcsőház falát is. Ez volt a kedvenc játéka, de tanulni nem szeretett. Az általános iskola után képzőművészeti gimnáziumba jelentkezett, de nem vették fel. Az ikreket akaratuk ellenére 1951–1952-ben az Állattenyésztési Technikumba iskolázták be. Melinda beletörődött, de Béla nem. Nem tanult, szabotált.

Ő csak rajzolt. Telerajzolta a füzeteit, könyveit, lerajzolta a tanárait, az igazgatót. Mindent lerajzolt, csak nem tanult. Tanárai ezt nem honorálták, csak elviselték.

Az első év végén Béla két tantárgyból megbukott. Kijelentette, hogy ő nem akar állattenyésztő lenni. Anyuka kénytelen volt hazahozni Kőszegről, így az ikrek útja kettévált. Béla 1952-ben, 16 évesen az Óbudai Hajógyár anyagmozgató munkása lett. Munka mellett ott is rajzolt, festett. Lerajzolta a munkavezetőt, a munkatársakat, a hajókat és mindent, amit látott. Észrevette a főnöke, és azt mondta: Gruber, mit csinál maga munkaidő alatt? Na, jöjjön csak velem! Elvitte. Na, a Béla gondolta magában: most ki fognak dobni engem, végem van! Kiesek a jó kis állásomból – mert jól keresett, még prémiumot is kapott. Erre fölvitte a dekorációs osztályra, s az ottani főnöknek azt mondta: ez az a fiatalember, aki nem dolgozik, csak rajzol. Bélát kellemes csalódás érte, átvették a dekorációs osztályra, ahol kedvére rajzolhatott, festhetett, csinálta, amit mondtak, szabadidejében zenét hallgatott, operába járt. Sok elismerést kapott, szép fizetést, prémiumot. Szépen felöltözött, anyukát, sőt még imádott nagymamánkat is támogatta. Képzőművészeti könyveket vásárolt, tanult, olvasott, focizott, úszott, sakkozott, moziba járt. De a titkos vágya az volt, hogy festő legyen. 16 és 20 éves kora között tartott ez az időszak, 1952-től 1956-ig. 1956-ban vették fel a képzőművészeti főiskolára, harmadik nekifutásra.

Igazságtalannak érezte, amikor nem vették fel?

Nem érezte igazságtalannak, csupán saját magát érezte felkészületlennek. Ezt szerette volna pótolni, ezért képezte magát. Rajzszakkörbe járt, ahol anatómiai képzést kapott Koren István szobrásztól, Kelemen Emiltől festészetet tanult. Festőállvánnyal ment a Schmidt-kastély parkjába tájképeket festeni, hajókat festett a Duna-parton. A szobája tele volt festőeszközökkel, és Van Gogh, Cézanne, Rembrandt, Chagall, Monet, Manet, Paál László, Aba Novák és még sok más festő albumaival. Ezek tanulmányozásával is készült a felvételire. 1954-ben csak próbálkozott, 1955-ben bizakodott, 1956-ban felvették a Képzőművészeti Főiskolára.

A tizenkét éves korában festett Szűzanya a kis Jézussal című képe akár kiforrott műként is nézhető. Erre mondták tanárai később, hogy Gruber Bélát nem kellett tanítani?

Első mestere a főiskolán Kmetty János volt, akit Béla rajongva szeretett. Kmetty mester is nagyra tartotta növendékét, kijelentette:

Gruber Béla tehetsége nagyobb annál, hogy a főiskola adhasson neki valamit. Bélára nagy hatással volt, ő erősítette meg benne azt az érzést, hogy erre a pályára született.

Róla olvastam az életműkiadásban, hogy egy százast csúsztatott az utolsó óráján Gruber Béla festőköpenye zsebébe.

A második év karácsonyán Kmetty mester jó pihenést kívánt Bélának, és valóban egy százast csúsztatott munkaköpenye zsebébe. Béla nagyon sokáig nem használta föl ezt a pénzt – őrizte mint kedves ereklyét –, mert a Kmetty bácsi adta neki.

Törés volt az életében, hogy elvesztette őt, mert kedves mestere nyugdíjba ment. Ezután Kádár György lett a mestere.

Kádár Györggyel összezörrent…

Nem szívlelték egymást. Kádár azt mondta neki egyszer: Gruber, maga nem tanult tőlem semmit sem. Béla erre azt felelte: az a szerencse, tanár úr! Ez a konfliktus mély nyomot hagyott Béla szívében. Ezután átkérte magát Bernáth Aurél osztályába, aki az első pillanattól kezdve elismerte Béla tehetségét, de az ő kapcsolatuk sem volt felhőtlen, mert Bernáth mester is szerette volna irányítani Bélát. Hisz a mesternek az a dolga, hogy irányítson. De Bélát nem lehetett.

Öntörvényű személyiség volt?

Nézze, én úgy emlékszem vissza a testvéremre, mint egy vidám arcú, élénk, csillogó szemű, szelíd, drága jó fiúra. Számára a szakma, a festészet, a művészet szent dolog volt. Ő az életét a művészetre tette fel, és nem tűrte el, hogy beleszóljanak művészi elképzeléseibe.

Bernáth Aurél mindennek ellenére támogatta Gruber Bélát?

Voltak közöttük összetűzések, bár kölcsönösen tisztelték egymást, így később jó kapcsolatot alakult ki közöttük. A mester emberi nagyságát mutatja, hogy belátta, tanítványa a művészet terén befolyásolhatatlan. Kijelentette azt is, hogy Béla zseni. Ennek képi megjelenítése az Erkel Színházban látható Bernáth festette freskó, melynek egyik lovas figurájában Gruber Bélára ismerhetünk rá.

Kedves jelenetnek voltam tanúja, amikor Béla kórházban feküdt, és Bernáth Aurél meglátogatta: megölelték egymást, szeretet és tisztelet áradt belőlük a másik iránt. Én pedig elmondtam a mesternek, hogy Béla mennyire tiszteli és szereti őt. Béla – a mester távozása után – hálával teli szívvel fordult hozzám: köszönöm Ági, hogy elmondtad neki, de te honnan tudtad mindezt? – kérdezte tőlem.

Bernáth Aurél Gruber Bélának – egy még diploma nélküli VI. éves főiskolai hallgatónak – önálló kiállítást tervezett a Művelődési Minisztérium Művészeti Főosztályának írt 1963. február 21-i levele szerint.

Béla csodálatos alkotásokkal hálálta meg a mester fáradozásait, aki óriási reményt adott az akkor már beteg, szanatóriumban lévő fiatalembernek.

Béla éjt nappallá téve dolgozott, a kiállítás reményében egy egész szanatóriumi ciklust (sorozatot) hozott létre. A mester pedig Béla halála után is (Gruber sógora, Nagy Ferenc elmesélése szerint) többször, teljesen váratlanul elment Béla alkotásait megnézni. Látszólag közömbös dolgokról beszélve leült Béla képe elé, szótlanul nézte, majd könnyes szemmel, csendesen távozott. (Az általa tervezett kiállítás csak Béla halála után, 1964-ben valósulhatott meg.)

Barátai voltak?

Amíg beteg nem lett, sok barátja volt. Voltak kedves gyermekkori játszótársai, osztálytársai. A Mezőgazdasági Technikumban Tauber nevű osztálytársával volt baráti viszonyban, aki nagyon kulturált, művelt fiú volt, vele barátkozott össze, vele tudott a művészetekről és a festészetről beszélni, hiszen már akkor is ez volt legkedvesebb témája.A két méter magas Ábrahámfi Pityu is kedves barátja volt a 165 cm magas Bélának. Együtt jártak moziba, kiállításokra, együtt csodálták meg a szép kislányokat. Hiába froclizták őket, hogy itt jön a hosszú meg a kicsi. Remsey Ivánnal a főiskolai felvételin ismerkedett meg. Iván – maga is festőcsalád tagjaként – csodálója volt Gruber művészetének, aminek hangot is adott. Pirk János idős festőművészt is barátjának tekintette Béla. A főiskolán Novák András volt még jó barátja, akivel nagyon szerették egymást. És a főiskolán ismerte meg Sváby Lajost is, akire szintén nagy hatással volt Gruber művészete. Sváby szerint: Gruber Béla igazi festő volt. Csak festő volt, semmi más. Úgy volt festő, hogy abba bele is halt.

Úgy volt festő, hogy utolsó napján még jó képet festett. És nincs ennél nagyobb sors, és nem lehet ennél nagyobb élete festőnek. Megszemélyesítette, magasztosította, élővé tette a tárgyakat, amelyek fölött ő rendelkezett.

Béla kedves barátai közé tartozott: Federics Irma, évfolyamtársa a főiskolán, Benkő Kati, Mermeze Nóra, Gyulai Líviusz. Tisztelői voltak: Havas Eszti grafikus, Koncz Mari, Hajdú Laci és még sokan mások is. Tenk László máig őt tekinti mesterének.

Mi volt idegösszeomlása oka?

Egyrészt túlhajszolta magát a munkában, a másik ok pedig a viszonzatlan szerelem volt. Béla a főiskolán összebarátkozott az egy évfolyammal alatta járó szobrásznővel, M.-mel. A két művészjelölt egymásra talált, elindult egy kedves baráti kapcsolat. 1958-ban együtt voltak a vásárhelyi nyári táborban. Együtt dolgoztak, Béla rajzolgatta a lányt, a lány pedig elkészítette Béla terrakotta fejszobrát. „Béla, még büszke lesz rád a főiskola” – mondta a lány, aki nagyra becsülte őt. Béla beleszeretett M.-be, de ő csak a barátságát ajánlotta fel.

A szerelmes fiú rossz tanácsadójára hallgatva egyre indulatosabban követelte a viszontszerelmet, de elutasításban részesült, így végleg megszakadt a barátság, Béla egy időre még a munkával is felhagyott bánatában.

Indulatosságát nagyon megbánta. Haláláig szerette a lányt, még a halálos ágyán is azt mondta: Édesanyám, én csak M.-et szerettem.

Nemrég Benkő Kati festőművésztől – Béla volt osztálytárásától – kaptam egy levelet, amelyben felidézte, hogy szakításuk után Béla szerette volna megkövetni M.-et. Elment a lakásához egy nagyon hideg éjszakán, de M. nem volt otthon, Béla pedig – kabát nélkül – estétől reggelig várta. Megfázott és tüdőgyulladást kapott. A túlhajszoltság, a tüdőgyulladás legyengítette a szervezetét.

Édesanyjuk naplójában írja, „Ágica már fiatalon sokat törődik Béla művészetével, pénzzel támogatja”. A Gruber-hagyaték kezelésében a mai napig fontos szerepet játszik. Szerkesztette az életműkiadványt, dokumentálja a kiállításokat, megnyitókat, megnyitó­beszédeket. Az, hogy Gruber Béláról ennyi információ fennmaradt, elsősorban önnek köszönhető. Ezt kötelességérzetből csinálja?

Béla a halála előtt, halálos ágyán elbúcsúzott tőlem. Szeretettel átölelt: Ági, mondta, megkérlek, törődj a munkáimmal. Tudod, sok képem van a főiskolán is, otthon is, ugye törődsz velük? Ó, mondtam, hogyne törődnék! Nem bízhatom másra, csak rád, Ági. Béla testvérem kérésének megpróbáltam eleget tenni. Először nem is sejtettem, hogy milyen nagy feladatot bízott rám. Ő csupán 5–6 éven keresztül dolgozott, de akkor szinte éjjel-nappal alkotott, én pedig immár 54 éve teszem a dolgomat, és még nincs vége. Béla villanásnyi élete alatt rendkívüli életművet hozott létre. Mindent, ami körülvette, mindent, amit látott, festői eszközökkel megpróbálta mások számára is láthatóvá tenni. Számára az őt körülvevő tárgyak mind-mind művészi alkotássá alakultak. Engem, a testvérét is egyre jobban magával ragadott Béla mondanivalója, megrendítő közlési képessége, ahogy egyre behatóbban megismertem életművét.

Alkotásai mélyen megrendítőek, ugyanakkor élvezetesek és beszédesek. Könnyedség és tragikus mélység egyszerre jellemzi őket.

Elég csak a műtermi képekre, önarcképeire vagy grafikáira, a Bánat című, saját alakját ábrázoló, 1959-ben alkotott munkájára, vagy a legutolsó, Művész a kórházban című 1963-ban alkotott tusrajzára utalni, amely a teljes feladás, a mindenről való lemondás, összeomlás drámája, a megrázó szépség és igazság megtestesítője. Ő ezt a nagy igazságot természetes egyszerűséggel tette, nem keresve, hogy mit hogyan is kellene. De emlékezetemben él az is, hogy Béla sohasem volt elégedett azzal, amit alkotott, ezért újra és újra megfestette a képeket.

Tisztelte és csodálta példaképeit: Van Goghot, Cézanne-t, a főiskolán Kmetty Jánost és Bernáth Aurélt, a mestereit. Stílusa csak az övé volt, ahogy Pátzay Mária művésztársa írta: „… ez a fiatalember huszonévesen iskolateremtő mester volt, a hatvanas években induló generáció meghatározó egyénisége. (…) Voltak, akik briliáns szakmai tudását méltányolták, de a legtöbben azok, akik változtatás nélkül átvették stiláris újításait.”

Első tevékenységem volt, hogy felkutattam, összegyűjtöttem és leltárba vettem alkotásait, aztán elosztottuk a testvérek között a képeket. Ami nálam van még, azt szeretném egyben tartani, és örülnék, ha egy intézmény keretei között lehetne ezt megvalósítani. Figyelemmel kísértem kiállításait, és azokat is dokumentáltam. Egy nagy monográfiát és ouvre katalógust állítottam össze, melyben Jobbágyi Zsuzsa művészettörténész volt a segítségemre. Az összegyűjtött dokumentumokat felajánlottam a Magyar Nemzeti Galériának, ahová befogadták azokat.

A Gruber Béla műveiről készült reprodukciók forrása: Gruber Béla élete és művei 1936–1963. című monográfia. Szerkesztette: Strakovitsné Gruber Ágota, reprodukciók: Sulyok Miklós. A 623 oldalas, angol és magyar nyelvű mű megvásárolható az Esernyős Óbudai Kulturális, Turisztikai és Információs Pontban (1033 Budapest, Fő tér 2.).