Nekünk vezekelnünk se kell, mert nagyjából ártatlanok vagyunk, hiszen hétéves korban nem lehettünk nyilasok vagy keretlegények, és kisiskolásokat nem vettek fel ávósnak se a Rákosi-időkben.
Meggyónnivalójuk a nálunk tíz évvel idősebbeknek van.
Magyarország elitjéhez tartoztunk, még akkor is, ha rövid ideig börtönben ültünk, megérdemelt pozíciókból irigy versenytársak vagy fafejű pártemberek eltávolítottak. Vagy mi voltunk az irigy vetélytársak és a fafejű pártemberek. De nekünk könnyebb volt, mert ismertük a stilisztika és anyanyelvünk csínját-bínját, ami kiváltságot adott.
1956-ban érettségiztünk, amelyet egy forró derűlátó nyár és kora ősz követett, elkezdtük az egyetemet. Októberben a szovjet tankok kivonultak, majd novemberben megbánták és visszajöttek, hogy „néhány száz évet” itt maradjanak. Ehhez is alkalmazkodtunk, megszoktuk.
Az óbudai Árpád Gimnáziumban érettségiztünk, mert más nem adódott. Szüleink a legjobb esetben a művelt keresztény középosztályhoz tartoztak, de az osztály legtöbb tanulója családjának első vagy második érettségizettje volt; óbudai polgárok és munkások, pilisi falvak parasztjai és budai osztályidegenek, akiket azokban az időkben engedtek haza a kitelelepítésről.
Közel negyvenen voltunk, most már legalább hét halott, néhány eltűnt az ismeretlenségbe, talán azért, mert a gimnáziumi évek vagy az osztálytársak életük jelentéktelen zárójele volt. A halottak/túlélők aránya a magyarországi átlaggal összehasonlítva „jobb”. Többnek kellene a sírban lennie, de kiváltságos és egészséges munkakörülményeink a kubikusoknál vagy bányászoknál hosszabb életet adott nekünk.
1956-ban hat külföldre távozott (később még egy). Az 1938-asoknak ebben is szerencséjük volt, mert érettségi bizonyítvánnyal a kezükben állhattak az osztrák, francia, svéd, kanadai hatóságok elé, míg például a szegény 1939-eseknek idegen nyelven és légkörben – talán sokéves késéssel – kellett leérettségizniük. A nyugatra került diákok nem hoztak szégyent az Árpád Gimnázium IV. a osztályára, annak ellenére, hogy kivétel nélkül az osztály közepesen tehetséges diákjai közé tartoztak.
Nem is kár értük, hogy cserbenhagytak minket. Összehasonlíthatjuk a tapasztalatokért nyugaton vándorló céhlegényekkel, akik tudásfélével visszatérhettek hazájukba, hogy felmutathassák a mestermunkát azoknak, akiknek a tapsai nagyon kellettek. Talán csak az őshaza elismerése volt fontos.
A külföldre távozottak az osztály tizenöt százalékát teszik ki, ami nemzeti tekintetben másfél millió disszidensnek felel meg, pedig csak kétszázezren felüli embertömeg menekült a páncélkocsiktól. Miért ment ki hat ember, és miért maradt otthon harmincegynéhány? Pedig csak kettőnek volt szabad elhagynia az országot, ha az osztály az országos statisztikához idomult volna. De fiatalok voltunk, legényemberek, tettre kész kalandorok.
A forradalom után ketten ültünk börtönben, ami nemzeti viszonylatban nagyon nagy szám, de az osztálytársak többsége a forradalomban passzív volt, vagy legalábbis nem kötötték tevékenységüket a krónikás orrára.
Szorgalmas, foglalkozását jól tudó emberek vagyunk. Senki sem lett akadémikus (de egy dékánnal és egy válogatott öttusázóval dicsekedhetünk). Kossuth-díjas, nemzetközileg elismert személyiség nincs köztünk, nem említenek minket enciklopédiákban, unokáink nem formálnak majd rólunk lovas szobrot, mindannyian eltűnünk az ismeretlenségbe, hacsak ezt az elmélkedést nem fogják újra publikálni 2027-ben, az Árpád Gimnázium fennállásának 125. évére készített emlékkönyvben. „Középszerűségünk” a tanúbizonyság, hogy az Árpád Gimnázium 1956-ban érettségizett IV. a-s diákjai az 1938-ban születettek reprezentatív képviselői.
Kilencen érettségiztek tiszta kitűnőre, ami rendkívüli az iskola történetében. Ez rontja korhű középszerűségünket, ami ehhez az esszéhez szükséges lett volna. Hogy normálissá tegyük az osztályt, hozzáteszem, hogy mind a kilenc nem érdemelte meg ezt a bizonyítványt. E sorok írója, aki a nehézfejűek közé tartozott, csak egy tanár jóakaratából nem bukott meg. Két tiszta kitűnő diákot hasonló csalással segített át ez a tanár a nehézségeken. Az iskola 75 éves jubileumára készült emlékkönyvben a háborús idők angoltanára, dr. Pfisterer Miklós megindító esszéjének a Sose buktattam… címet adta.
Talán az emberi tanárok tettek minket ragaszkodó véndiákká. Orvosok, állatorvosok, jogászok lettünk. Különösen az orvosok száma ijesztően magas. Pragmatikusak voltunk, alkalmazkodtunk a testi fájdalmaktól irtózó nép beképzelt bizalmához. Az emberek sokáig akarnak élni, legalábbis rettegik a nyilallást, ezért orvosi státusunk magas. Szüleink parancsára alkotó művészek nem lehettünk. A művészethez közel egy, a börtönből kiszabadult pajtásunk került, aki az Operában munkálkodott, sőt vénkorára operaházi évtizedeiről egy rendkívüli könyvet írt. Az osztály egyik építésze, akinek emberiessége, csendessége teszi kedvenc osztálytársammá, talán mert olyan szerettem volna lenni. Ő az egyetlen, aki Tarkovszkij Rubljovjáról mesélt, meg reformkorunkról. Csalt nekem a biológiavizsgán, és kényszerített, hogy bemutatkozzam a szentendrei ferences atyáknak. Akarom hinni, hogy minden osztályban Soprontól Marosvásárhelyig, Zalaegerszegtől Érsekújvárig volt egy ilyen csendes 1938-ban született remete. Egy könyvtáros lett Svédországban, egy meg kottákat és lemezeket árul a Petőfi Sándor utcában.
Kommunista világ volt, tehát a Teremtővel való viszonyunk nem volt beszédtéma, de az öröklött vallások befolyásolták kultúránkat. Néhány kivétellel pápisták voltunk. Misére jártunk, ministráltunk. Néhányan falusi görögkeletiek voltunk, és egyikünk apja kezét fogva ment a Dévai Bíró Mátyás téri evangélikus templomba. A reformátusokba a magyarórákon kóstoltunk bele, de mint biológiai személyek ismeretlenek, mint a moszlimok vagy a buddhisták.
Róla tulajdonképpen nincs mit mondanom, de mint szociális jelenség és statisztikai jogalany, mégis említésre méltó. Ez az egy zsidó a társaság három százalékát tette ki.
Az Árpád Gimnázium históriája tulajdonképpen zsidó, mert a zsidó tanítványok százalékszáma a Monarchia utolsó évtizedében és a Trianon után 26 és 35 százalék között mozgott. Később, 1926 és 1938 között 10 és 20 százalék között. 1939-től 1942-ig 9,6 százalékról 5,6 százalékra csökkent. Pfisterer Miklós, angoltanárunk 1944-ben a tanári szoba ablakánál figyelte a kollégák arcát, „mikor odalent barbár dübörgéssel rohantak a német harckocsik – a hazaféltő magyarok arca hófehér, a hazaárulóké kivörösödött a baromi örömtől. És a tankok folytatása: érettségi írásbelin felügyelni, mikor a dolgozatok és a kétségbeesett piszkozatok fölé – sárga-csillagos diákok hajtották fejüket!”.
(a teljes írás megjelent a Látó című marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat online verziójában –www.lato.ro)
