Keresés
rovatok
olvass! | 2019 nyár
Fotó: hirado.hu
GYIMESI LÁSZLÓ: ADJUK-E A VÁROS KULCSAIT?
Csukás István vallomása a meghódított városról
A város Budapest, a mi Budapestünk. Hódítója – tudjuk – az elmúlt évezredek során ezernyi volt, kelta, római, szarmata, hun, kun, tatár, török, német, román, orosz és így tovább. S persze mi, magyarok – többszörösen, sokféle módon. Ki lehet ez a nemrég emlékezéseivel jelentkező új hódító? Egyike a múlt század második felében a háborúból ocsúdó lomha városba vérfrissítést hozó új értelmiségieknek, azoknak, akiknek a tehetségük mellett megvolt az önbizalmuk is ahhoz, hogy új világot teremtsenek a hivatalos kívánalmakon túl a maguk képére és hasonlatosságukra.

Nevezetesen korunk egyik legizgalmasabb, legtermékenyebb, legigazabb írója, költője, nemzedékek nevelőapja, s nem utolsósorban a testvérmúzsák serény, de nem könyörtelen munkafelügyelője: Csukás István, a városfoglaló. S milyen győzelemről szól az Óbuda Könyvek-sorozatban 2018-ban megjelent, A város meghódítása című kötete? Erre sem lesz nehéz válaszolni, csak előtte idekívánkozik egy rövid kitérő.

(Csukás István – A város meghódítása című válogatás kötete, melyben felnőtteknek írt, Budapestről szóló írásait gyűjtöttük össze a szerző hozzájárulásával, valamint a sorozat többi kötete is ingyenesen letölthető e-book formátumban: https://obuda.hu/blog/media_uj/obuda-konyvek/,

A Csukás István kötet közvetlenül innen is elérhető, PDF formátumban:
csukas_istvan_a_varos_meghoditasa

a szerk.)

A közvélemény, de sok esetben a szakértő kritikusok egy része is imádja a skatulyákba sorolást. Valaki vagy író, vagy költő, vagy dráma-, esetleg forgatókönyvíró, mindenkire rácsuknak egy többé-­kevésbé hozzá illő dobozt.

Csukás skatulyáján két cédula van: gyermek- és ifjúsági író, ez áll az egyik cetlin, a másikon csak ennyi: Süsü, a sárkány és egyéb animációk.

Kétségtelen, hogy az írót a leghálásabb közönség, a gyermekeké röpítette az országos és határokon túli hírnév magasába, de életművét ezekre a (kétségkívül kimagasló, sőt páratlan) munkákra redukálni már-már bűn, de mindenképpen kritikusi szégyen – Csukás ugyanis bármely műfajhoz, műnemhez fordul, remeket alkot. S ha prózai, lírai visszaemlékezéseit tereli össze egy kötetté, akkor is biztosak lehetünk benne, hogy minden darabja értünk születik, nekünk, sőt bennünk szól.

Csukás István 1965-ben. Forrás: FORTEPAN/HUNYADY JÓZSEF

Figyeljük tehát a hódítót! A. Horváth András, a kötet szerkesztője nem a könnyű utat választotta, amikor egymás mellé sorolta Csukás Budapestről és jelentős számban Óbudáról szóló novellaértékű emlékezéseit, karcolatait, verseit, mini-esszéit – egy lustább irodalmár minden bizonnyal az író számtalan gyermekkönyvéből kazlazott volna össze egy kisebb hegyet, s azzal is sikert aratott volna.

Az óbudai köszöntő-könyv létrehozói a szerző kevésbé ismert, mondhatni, árnyékba szorult alkotásaiból válogattak. Nem a másodrangú művecskékből, mert olyanok Csukás tolla alól nem kerülnek ki.

Hanem az olvasók által leginkább preferált művek mellett született, legalább annyira értékes (majdnem azt mondtam, értékesebb – de az ilyen összevetéseknek a nagy életműveknél semmi értelme sincs), „felnőtteknek szóló” próza- és versterméséből adnak nem akármilyen ízelítőt. S teszik ezt úgy, hogy hagyják az írót mint eleinte botladozó, de egyre magabiztosabb idegenvezetőt, hogy eligazítson bennünket az irodalmi élet bozótosaiban, a kávéházak, szerkesztőségek, kocsmák, kártyabarlangok, albérletek és szükséglakások, baráti szállások dzsungelében. Az író végiglakta a fővárost, valóban meghódította, de igazi otthonra az óbudai hegy alján lelt, a jórészt saját két kezével épített újlaki házban, ahol negyven éve műveli fáradhatatlanul mesterségét. Pár lépés innen a Régi Sipos, a Fapados, az annyira szeretett Kolosy téri piac, a tűnőben lévő, mégis mindig megújuló régi Óbuda…

Csukás István nem kőszívű hódító, nem zsarnoka birtokba vett világának, hanem óvatos, szeretetteli gazdája, szerelmetes társa. Maga mondja: több szerelmes verset írt a városhoz, mint nőkhöz, s ha ebben van is némi túlzás, a lényeget jól láttatja. Nem egyszerű beköltözője, afféle gyüttmentje a városnak, hanem – sokunk számára – nélkülözhetetlen része, akár a Bazilika kupolája.

A kötetben nincsenek elválasztva, külön ciklusokba rendezve a versek, a prózák. Szerves egységben tárulnak elénk, úgy, ahogy megszülettek, a teljességre törekvő művész szigorú belső rendje szerint.

Az már szerkesztői lelemény, hogy az azonos, vagy igen közeli forrásból táplálkozó, különböző műfajú munkák egymás mellé kerültek, mintegy kiegészítve és értelmezve a szomszédokat. Szerényen, pontosan.

Bevallhatom, hogy én elsőként a költő Csukás Istvánt szerettem meg, s most nagy örömmel lapoztam rá kedvenceimre, az Emelj fel tizenkét sorára, a Most fél tíz van és ősz dacos elégiájára, a jó szimatú óbudaiak örömére született örök darabra (Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67.-től a Kolosy térig), aztán újrakóstolom Daku költő novellákká kerekedett történeteit. A megrendítő emlékezéseket, elsősorban a Czibor Jánosnak szentelt Töredéket, aztán mindjárt a sokunk által ismert, szeretett Fábián haláláról szóló Daku-történetet, peregtek a lapok, s egyszerre azt láttam, vége a kötetnek, hiába térek vissza a postáskisasszonyok kissé kiült szoknyáihoz, vagy a nyári Római-part Csukás módra megörökített fényeihez, nem kezdődnek új versek, nem gördülnek elő új történetek. Kétszázhatvanhárom oldalnyi szellemi lakoma, érjem be ma ennyivel, súgja a költő úgy három-négy kilométernyi távolságból, hiszen földiek lennénk, vagy mi…

Csukás István nem kőszívű hódító, nem zsarnoka birtokba vett világának, hanem óvatos, szeretetteli gazdája, szerelmetes társa. Fotó: Szász Marcell

Dehogy érem be ennyivel – néhány írást azonnal újra elolvasok, aztán előtúrok a polcról néhány régebbi Csukás-könyvet, még a gyerekeim rég felhagyott polcairól is rám kiabál Bagaméri, meg Pintyőke cirkuszigazgató úr. Lópici Gáspár, az utca hírmondója pedig szemrehányólag tekint rám, róla hogy feledkezhetnék meg… De hát ők nem fértek bele a válogatásba.

És micsoda versek maradtak ki! Szavakat, képeket, sorokat forgatok a fejemben – micsoda gazdagság gyűlt össze az évtizedek során! S mennyi más művészeket inspiráló ötlet…

Csukás nélkül nem születhettek volna meg Sajdik Ferenc angyali bájú figurái, nem jöhetett volna létre Alfonzó felejthetetlen jutalomjátéka a Keménykalap és krumpliorrban, s nem énekelhetnék ablakommal szemben kórusban, megunhatatlanul az óvodások, hogy: „ó, ha rózsabimbó lehetnék”. Szövegei felhangzanak Kodály kórusműveiben, mások is – méltók és méltatlanok – próbálkoztak a megzenésítésével. Híveket, követőket, utánzókat teremtett maga köré. S tette mindezt úgy, hogy sosem érzékeltette, s ma sem érzékelteti környezetével vitathatatlan szellemi fölényét. A népszerűséget is szelíd mosollyal tűri, szeretetteljes, de azért csípős iróniája nem kíméli a hódolókat, de saját magát sem – a kötetben jó példa erre az Arcom az égben című írás.

Az a nemzedéki körkép, ami fel-felsejlik a kötet oldalain, sokat elárul korunkról. Sokat elárul arról az elveszett értelmiségi összetartásról, ami nélkül nem igazi az irodalmi élet.

Ha végigtekintünk a kötetben fel-feltűnő alakokon, óriásokon és kevésbé óriásokon, szinte elképzelhetetlen, hogy ezek az emberek ugyanazokhoz a kávéházi vagy kocsmaasztalokhoz telepedtek, együtt mentek a lovira, együtt folytattak reggelbe nyúló kártyacsatákat. Világnézetüktől, elfogultságaiktól, előéletüktől, eltérő düheiktől függetlenül összetartoztak, s fel sem merült a legkíméletlenebb vitapartnerekben sem, hogy kétségbe vonják a másik jogát az eltérő véleményhez. Milliónyi bajunk mellett felemás aranykorként éltük meg ezeket az éveket, s bizony, ma erőszakkal sem lehetne egy asztalhoz terelni a hajdani társaságok még élő képviselőit. Csukás jól tudja, hogy mekkora vesztesége szellemi életünknek a szekértáborokra bomlás, és a maga szelíd, de határozott módján ebben a kötetben is felemeli a szavát ellene. Mosolyában együtt él egy évszázad bölcsessége a veszteségek feletti fájdalom alig titkolt könnycseppjeivel. De az író örök optimizmusa felülemelkedik a legtragikusabb történeteken, s az elveszített barátok hiánya az együtt teremtett értékek megőrzésére inspirálja (Levél a föld alá). S persze tudja jól, hogy a felemás aranykor látszatát a mindent felülíró ifjúkor lendülete teremtette, s a valódi egység mélyebben – vagy inkább magasabban? – lakozik (Az élet álom).

Nemzedékeket tanított meg okosan olvasni, és egy évszázadra biztosította magának az olvasótábort. Forrás: litera.hu

Sokat tanulhatunk ebből a szép kötetből, amíg megismerjük Csukás István honfoglalásának történetét. Életről, halálról, szerelemről, barátságról, hűségről és hűtlenségről, elsősorban szeretetteljes emberségről. És azt is megtanulhatjuk, hogy bármennyire ismerni vélünk egy alkotót, egy írót, költőt, nem ismerhetjük eléggé.

A többször, akár sokszor olvasott versek, prózák, szinte kívülről tudott sorok rejtett fiókjaiból újabb és újabb ékkövek gördülnek ki, egy korántsem befejezett életmű felbecsülhetetlen kincsei.

És régi folyóiratok lapjain, híven őrző könyvtárak polcain sok, egyelőre ritkábban olvasott munkájáról még nem is beszéltünk, eltereli figyelmünket a rongyosra olvasott gyermek- és ifjúsági könyvek garmadája. Lázár Ervinre mondták, de Csukás Istvánra is igaz: nemzedékeket tanított meg okosan olvasni, és egy évszázadra biztosította magának az olvasótábort. Jó tudni, hogy ezt a hatalmas munkát nagyrészt Óbudán, a fél évszázada meghódított városban végezte el.

Mi, ennek a meghódított városnak régi és új lakói szeretettel fogadtuk a fölénk kerekedő mestert. Ritkán találkozik a hivatalosság és a köznép ítélete oly egybevágóan, mint az az ő díszpolgári kitüntetése kapcsán történt, még a legmorgolódóbb öreg költő is csak annyit dörmögött hozzá: aztán a város kulcsait nehogy elfeledjétek átadni…

Mi mást mondhattam volna rá: hiszen rég megkapta! Bűvös aranykulcs ez, egyszerre nyitja a város képzeletbeli kapuit és a behódolt polgárok szívét. Bizonyára jó arra is, hogy bezárja a poklok kapuit. Ezt nem tudhatom, de hogy az emberibb jövőbe nyíló ajtó zárjába jól illik, abban biztos vagyok.

Kolodko Mihály miniszobra a Nagy Ho-ho-horgász csalikukacáról a Bem rakparton. Fotó: Szász Marcell

 

Írások Csukás István
A város meghódítása című kötetéből
(Óbuda-­Békásmegyer Önkormányzata, 2018)

 

Orr-beszámoló
a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig

Először a hársfák illata, mivel nyár van,
ez a jó kezdet! Hársfák közt lakom s tudom,
hogy égig ér a nyár, képzeleghetnék, hogy földön
bukdácsoló pilóta vagyok, hátamon nyár-ejtőernyővel –
de már annyit képzelegtem s túl könnyen, valódibb
dolgokra vágyom, s megcsap a hársfák illata,
beszívom remegő orrsövénnyel, mint a vadászkutya,
s érzem, hogy jó nyomon vagyok, új vadászmezőn,
s kiszökhetek a ragacsos költészetből, mely olyan,
mint a beszáradt lekvár, léptem ruganyos, orrcimpám
kitágult, vígan skálázik: a kerítés mögött rózsa
mély illata, asszonyosan alt, a hársfa szoprán,
s szinte brummog az üres telken a dudva, e hármas-
hangzattal búcsúzom a kanyartól. Szeszélyesebb s kellemetlenebb
egyveleg következik: olvadó aszfalt, hánytató benzingőz,
keserű kipufogó gáz, a kiszáradt patakmederből macskadög,
rothadó rongy, pálló papírzsák csap ki szinte triolában,
de nem hátrálok, azzal az anyaggal kell dolgoznom,
ami van, s eszembe sincs mást kitalálni! Ha csúnya,
hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam,
és nincs másik életem. Valamikor volt, vagy legalábbis
azt képzeltem! Ó, ifjúság! Ó, álruhás királyfi!
Micsoda röhejes alak voltam, még most is belepirulok,
ha eszembe jut. Lehajtott fejem fölrántja a kihajló
diófa, összemorzsolok egy levelet s szippantgatom, mint a
narkósok, mert azért kell valami kábulat, hogy kibírjuk.
Így érkezem a sarki cukrászdához s átrepülöm
azt a pár métert vanília-szárnyon, karamell-léghajón,
málna-citrom-narancs-helikopteren, zötyögve érek
földet, síkosan landolok a kocsmaajtóban s férfiasan
beszippantom a sör-bor-pálinka-szagot, mélyén egy kis
ammóniákkal, de most nem csábulok el, közel a cél,
érzem a célt, már csak az étterem sülthagyma-pörkölt-tengerén
kell átgázolnom, a templom tömjén-hűsébe épp csak beszagolok,
és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva
utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová
naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazó!

 

A víg pesti barátok

A víg pesti barátok a Síposban
merengve isszák most a sört,
csendesen izzadnak a nyár szoknyája
alatt, az egyik erre gondol, a másikban
már ágaskodna a kedv, de lekókad,
mint a cigányok vonója, vigasztalásul
verseket motyognak, majd egy kicsit
megváltják a világot, majd a zenéről
és egyéb művészetről is szó esik, majd
elfonnyad ez is a túl forró levegőben,
s bánatosan nézik az üres székemet.

 

Napfényben tündöklő

Napfényben tündöklő városrész,
ha én eltűnök, te hová mész?
Összefogózva állunk, áll a pillanat,
itt, Óbudán ragyognak a falak,
mint óriási mosoly óriási arcon,
önfeledten kóválygok a régi piarcon,
nem tűnődöm, miért e mosoly, honnan e derű,
mint a lélegzés, minden olyan egyszerű,
az út ide torkollik s majd továbbvisz,
elönti e tavaszi fény-derű-árvíz,
lepke-levelek a kopott aszfalt felett,
avas télikabáton kokárda-üzenet,
nyújtózik az égig a karcsú lobbanás,
szívemből a vacogás, a ragyogás,
startpisztolyként dördül majd a pillanat:
melyikőnk fut el, s melyikőnk marad?

 

Éjszakák

Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt – és felébredtem.

A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat. „Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.

„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan, ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.

 

 Római-part

Könnyet áhító boldogság
hull rám, fekszem a parton,
mint köszörűkövön a kés:
szúnyog sír kitartón.

Csónakot cipelnek olaj-
bőrű fiúk, s a lányok
billegő csípőjén s a mell
között hó-villanások.

Hát fuss már, fuss már, teljesebb
öröm ver itt ma sátrat!
A kötélen tenyérnyi zöld
nadrág s melltartó szárad.