Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2017 nyár
Fotó: Ligeti Blanka illusztrációja
Gyimesi László: Azt szórd a vadcocáknak…
Részlet egy soha el nem készülő regényből
– Hallottátok? – rogyott le Balogh Tamás a törzsasztal egyetlen üres székére.
– Mit kellett volna hallanunk? – nézett rá Pofapénz.
– Mondd már, ne kímélj – legyintett Gutentág –, essünk túl rajta!
– Meghalt a Burma haverja, az a másik filmes…

– A Pityer? – csodálkozott Pofapénz. – Most beszéltem vele, nyert egy csomó pénzt…

– A te totó-variációddal? – ingatta a fejét a Törpe. – Azzal aligha.

– Mondhatnám, hogy azzal – dünnyögte a kiérdemesült totókirály –, de minek hazudjak. A hatos lottón söpört be kétmilliócskát, meg még valami aprót… A totóhoz sajnálta a pofapénzt. Azt, mondjuk én tanácsoltam neki, hogy ha nincs gógyija az észjátékhoz, vegyen egy lottót…

– Ha valaki nyer kétmilliót, abba biztos nem hal bele – gondolkodott el Tanárúr. – Bár a nagy öröm is okozhat szívszélhűdést. Mondják.

– Nekem legyen mondva – vigyorgott Gutentág.

– Szép halála volt – mesélte volna tovább Balogh Tamás, de azonnal lehurrogták.

– Szép halál nincs – jelentette ki Gutentág. – Szemét, büdös, förtelmes, dögletes halál van, szép nincs.

– Van – csóválta a fejét Tanárúr. – A Háború és békében az elesett herceg markolja a zászlót, rá mondja Napóleon, hogy szép halála volt.

– Emlékszem – szólt közbe Pofapénz. – De ő nem is halt meg…

– Ha te jobban tudod – szólalt meg a hallgatag Rabbi –, akkor mesélj!

– A Kispintes is szépen halt meg – emelte fel a hangját Pofapénz. – Emlékeztek?

– Ki a fene az a Kispintes? – kérdezte a Törpe.

– Én emlékszem rá – vakarta meg az üstökét Gutentág. – Éppen az én csónakházam előtt fulladt a Dunába. De hogy szép halál? Azt szórd szét a vadcocáknak…

– Hogy kerülnek ide vaddisznók? – háborodott fel a Rabbi.

– A Pilisből jönnek – magyarázta Balogh Tamás. – Lejönnek a patak partján, összetúrnak mindent, úsznak egyet a Dunában, ijesztgetik a parti vendéget…

– Én csak olyan példázatot mondtam, nem az igazi vadmalacokra gondoltam – visszakozott Gutentág. – Talán azok elhinnék a szép halált a Baloghnak. Úgyis jóban van velük.

– Az igaz – tódította meg a hírt a Törpe. – Minden nap visz nekik száraz kenyeret a partra.

– Nem mindennap, csak amikor adnak neki az Evezősben vagy valamelyik bodegában – pontosított Tanár­úr. – A megszáradt szeleteket meg a maradékot adják oda, etesse a vadkacsákat.

– Már amelyikeket nem teszik bele a másnapi fasírtba – vélte Gutentág. – Mindegy, jut a vadkacsáknak elég, még a Balogh is jóllakik a kacsatápból.

– Abból a kenyérből adok a vaddisznóknak, örülnek neki… – vette volna vissza a szót Balogh Tamás, de már beindult a többiek észkereke.

– Meg is köszönik, mi? – vigyorgott Gutentág.

– Több nyelven is, disznómód – bólogatott a Törpe.

– Hát éppen mondani nem mondanak semmit – gondolta végig a dolgot Balogh Tamás. – De kedvesen odadörgölőznek a nadrágomhoz…

– Akkor már tudjuk, mitől van olyan fertelmes szagod – nyugtázta a dolgot Pofapénz.

– Ezek a disznók fürdés után vannak – védekezett volna Tamás, de nem figyeltek rá. A Rabbi azonban leállította a készülődő nagy ugratást.

– És miért volt szép halála annak a vízbefúlt Kispintesnek? – kérdezte.

– Egy asszony a két gyerekével beleborult a vízbe, a gyerekek ficánkoltak, a kétszemélyes hajó nem bírta a gyűrődést. Azok a szerencsétlenek persze nem tudtak úszni, kiabáltak segítségért… – idézte fel a régi ijedelmet Gutentág.

– Kispintes, aki azért volt Kispintes, mert a bátyját emlegették Pintes néven, ledobta a ruháját, és beugrott a fuldoklókért – folytatta a történetet Balogh Tamás, aki szerfölött örült, hogy ejtették a vadcoca-témát. – Először a nagyobb lányt húzta ki, aztán az asszonyt, és máris indult a másik gyerekért.

Nem érte már el, de egy motorcsónakos szerencsére felhúzta a fedélzetére a kisfiút. Kispintest azonban elragadta a víz, az Árpád-hídnál fogták ki a holttestét.

– Szerencsétlen… De azért ezt sem nevezném szép halálnak – gondolkodott el Gutentág.

– János atya temette Békásmegyerről. Ő mondta a sírnál, hogy szép halála volt – fejezte be a történetet az egykori kemencés.

– Hát, ha ő mondta, akkor így van – bólintott Tanárúr. – És mi van a Burma haverjának a szép halálával?

– Na, ma nem iszik semmit az aranycsapat? – lépett oda a díszes kompániához Tóbi, a csapos. – Várjátok a Burmát, legyen kit lelejmolni? Vagy a Sunya talál nektek valami kövér erszényt a piacon?

Összejött azért egy szerény rendelés, kisfröccsök, pohár sörök, még Balogh Tamás is összekapart egy deci muskotályosra való aprót. Hamar túl lettek a dolgon, szó se róla.

– Majd a Burma elmondja, mi lett a Pityerrel, én addig csak a lényeget… – szólalt meg Balogh Tamás. – Na, megnyerte azt a bazi sok pénzt, felvette bankókban az egészet, hiába biztatták, tegye számlára.

– Nagy marhaság – állapította meg a Törpe. – Annyiféle ember jár erre, még ide is.

– Terve volt vele – intette le őt Balogh. – Úgy, a szatyrában a két milkóval ment is a lányához, nem messze lakik, tudjátok. Mennyivel lógsz még a banknak a lakásért, kérdezte tőle. A lány mondta, mennyivel, több mint másfél millióval. Pityer akkurátusan leszámolta a teljes összeget a konyhaasztalra, megcsókolta a lányát, és már ment is. Meg sem állt a nagy italdiszkontig, tudjátok, amelyik a régi Árpád-kert helyére épült…

Mindenki tudta.

– Bement a boltba, először vett néhány erős szatyrot, és mindegyiket telerakta a legjobb viszkikkel. Kifizette, taxit hívott, hazament. Alig maradt annyi pénze, hogy a végrendelete végrehajtásához elég legyen, ezt már a Burmától tudom.

– Na, pont a Pityer írt végrendeletet – legyintett Gutentág.

– Csak rövidet, egy használt boríték hátára… – magyarázta Balogh Tamás.

– Az nem érvényes! – rikkantott a Törpe. – Igaz, Tanárúr?

– Nem szabályszerű, az biztos. De ha világosan kiderül a hagyatkozó akarata, és nincs kétség az aláírás körül, el szokták fogadni.

– Nincs kétség, de szépen mondtad, Tanárúr. Az akarat is kiderül: a hamvasztásom árát betettem a borítékba, Burma intézkedjen. Ha marad néhány üveg viszkim, az legyen hálából Burmáé – sorolta Balogh Tamás.

– És a lakás? – Gutentág praktikusan gondolkodott, mint mindig.

– Az a feleségéé – szólt közbe Pofapénz. – Már két éve ráruházta… Az én Eszterem volt az egyik tanú.

– Hát az Spanyolban vendéglátózik… – csodálkozott a törpe.

– Konzumál – vigyorgott Gutentág.

– Ha most úgy mondják – biccentett a Rabbi. – Szodoma és Gomora…

Balogh Tamás nem tűrhette, hogy az ő történetét ki­siklassák. Folytatta hamar.

– Szóval a Pityer az összes viszkisüveget kirakta az asztalra, és inni kezdett.

Ivott, ivott, amíg el nem aludt. Amikor felébredt, újra az üvegekért nyúlt. És ez így ment három napig.

A negyedik nap reggelén meghalt, a postás valami ajánlottat akart neki átadni, nyitva volt az ajtó, mindig nyitva hagyta, ha otthon volt… A mentőorvos már csak annyit mondott: vége, meg valószínű a heves alkoholmérgezés…

– Heveny – javította önkéntelenül Tanárúr. – Hány üveget hagyott Burmának?

– Ha a postás és a mentős nem vett el belőle, akkor négyet.

– Mindenképpen négyet – szögezte le Pofapénz –, ami nem maradt az asztalon, az nem hagyaték.

Végre megérkezett Burma is, két film készítésébe is bevonták, mostanában mindig későn érkezett. De legalább valakinek pénze van – szokta Gutentág mondogatni, a monoszkóp rendezéséért sohasem fizettek neki.

– Hogy vannak az urak? – kérdezte a meglehetősen kiszáradt társaságot. – Ki mit kér?

– Ez a beszéd! – szorította meg a kezét a Törpe. – Én egy pálinkát, úgy értem, egy decit…

– Tudom, Gutentág egy üveg sört, a legjobbat, Balogh Tamás két deci muskotályost.

– Hármat – helyesbítette Tamás.

– Tanárúr egy brendit, kísérővel – folytatta a felsorolást Burma, Tóbi azonnal vette az adást. – Pofapénz egy nagyfröccsöt, a Rabbi meg valami édes vörösbort…

– Számoszit – mosolyodott el az öreg.

– Na né, ha inni kell, megjön Sunya is… – vette észre a Törpe. – Neki bármit kérhetsz.

– Lehet rum is – bólintott köszönés helyett az önkéntes piacfelügyelő. – Utána én is meghívlak titeket a mai tiszteletdíjamból.

– Miből? – csodálkozott el a csapat.

– Találtam egy meglehetős bukszát – magyarázta Sunya. – Kivettem belőle a becsületes megtalálónak járó jutalmat.

– Aha – értette meg azonnal Gutentág. – A bukszát meg kidobtad.

– Öreg, repedezett műbőr volt… – védekezett Sunya.

– Éppen Pityerről beszélgettünk – tért vissza az eredeti témához Balogh Tamás. – Arról, hogy milyen szép halála volt.

– Szép? – sóhajtott Burma. – Ha láttad volna, nem mondanál ilyen baromságot.

– Csak elképzelem – Tamás nem hagyta kizökkenteni magát. – Nekem nem kéne viszki, kiraknék száz üveg muskotályost, nem kannást, olyan igazi nyeleset, és csak innám, innám… Az meg az én szép halálom lenne.

– Kár, hogy János atya már nincs közöttünk, de szépen búcsúztatná – sóhajtott a Törpe. – De talán majd a Rabbi…

– Istentelen ember volt – tért ki a megtiszteltetés elől a megszólított.

– Az – bólintott Burma. – Az apja, amikor visszajött Auschwitzból, kijelentette, hogy nincs Isten. És ehhez tartotta magát a család, pedig akkor még nem is vitték el őket a Hortobágyra.

– Az öreget Recskre, a többieket Ebesre – pontosított Tanárúr.

– Sosem iszunk? – törte meg a hirtelen beállt csöndet Gutentág. Tóbi kiosztotta a Burma által rendelt italokat, felvette Sunya rendelését.

– Szép halál – dünnyögte Burma.

– Mondtam én a Baloghnak, hogy olyan nincs, ha muszáj, mesélje inkább a vaddisznóinak, azok talán elhiszik, de vadászidényben ők se – Gutentág vigyorát mintha letörölték volna. – Nekünk ilyenről ne beszéljen.

– Miféle vaddisznóinak? – csodálkozott el Burma. – Ne hagyjatok hülyén meghalni!

– Se szépen, se csúnyán! – bólintott rá Tanárúr, Balogh Tamás pedig máris kezdte a mesét a patakparton menetelő cocákról.