Keresés
rovatok
olvass! | 2018/2019 tél
Fotó: magyaridok.hu
Gyimesi László: Birtokba vett örökség
Nagy Gábor Miklós verseskönyvéről
Óbuda a kultúra városa – hajtogatjuk már-már mantraként, közhelyszerűen. De végig gondoljuk-e, miért, mitől érdemelhette ki ez a város (no, jó, városrész) ezt a korántsem udvariasságból ráragasztott jelzőt? A több mint kétezer éves városi lét milyen kulturális rétegeket halmozott egymásra, hányszor kellett romjaiból helyreállítani ezt a sajátos egységet? Népek, népcsoportok, etnikai töredékek sora élt itt együtt, néha közösen építkezve, máskor egymás ellenébe feszülve: hol, mikor, melyik dominált, erre csak a történészek adhatnak igaz választ.

Az bizonyos, hogy a magyar elem mellett jelentős szerepe volt a sajátos óbudaiság megteremtésében a németnek (hibásan, de úgy mondjuk: a svábnak), a szlávnak (szlováknak, szerbnek, bolgárnak), a zsidónak, a kisebb-nagyobb népek töredékeinek (a romanizálódott keltának, örménynek, görögnek, töröknek, cigánynak). Némelyek szerepét vitatják, de abban teljes az egyetértés, hogy az antik, a római-latin kultúra évszázadok óta áthatja a hely szellemét, néha látványosan, néha csak búvópatakként befolyásolva a mindenkori jelent.

Ez a befolyás nemcsak a tárgyi környezet gondozásában, a romkertek, a múzeumok tárlóiba került emlékek gondozásában jelentkezik, hanem a szellemi hagyaték továbbvitelében is.

Amikor Nagy Gábor Miklós hexametert dobol ujjával, amikor írógépe is erre a metrumra hajlik, néha tudatosan, néha már ösztönösen ehhez az örökséghez kapcsolódik.

 

Hexametert dobol ujjával…

hexametert dobol ujjával ha unatkozik éppen

s hozzá még fütyörészik olyankor az isten az égben

halld hogy dobban a csend zakatol tova tétova léte

hallgasd hogy verem írógépem e vers ütemére

vérköreimben e ritmus is együtt lüktet a vérrel

 

Az egyre rangosabb költői fesztivál, az évente megrendezett Aquincumi Költőverseny adott módot a fiatal költőnek, hogy a nyilvánosság elé lépjen időmértékes, de abszolút korszerű üzeneteket rejtő verseivel. Magam is ott figyeltem fel egyedi tehetségére.

Most megjelent harmadik könyvét teljes egészében az évszázadok során magyarrá lett ősi formának, a hexameternek és a disztichonnak szentelte. Jól választott!

A tizenhetedik század óta a hexameter – légyen az görög vagy latin gyökerű – a magyar poétika meghatározó formájává lett, a magyar nyelv s annak nyelvjárásai kitűnően alkalmazkodtak hozzá, illetve poétáink kitűnően alkalmazták a ritmust a nyelv törvényeihez. Sokan régiesnek érzik ezt a metrumot, de az avíttság nem a forma sajátossága, hanem leggyakrabban a költői ügyetlenségből fakadó hiba. Töltelékszavak, szótagok kerülnek a ritmuskényszer miatt a sorokba, életidegen rövidítésekbe botlik a gondolat.

Nagy Gábor Miklós
Forrás: foglalkoztatars.hu

A jó költőknél ez sohasem fordulhat elő. Gondoljunk Fazekas Mihály Lúdas Matyijára, Radnóti Miklós, Dsida Jenő vagy éppen Weöres Sándor kiváló soraira, s nem kell tovább erőlködnöm azon, hogy a forma korszerűsége és korszakokon átívelő alkalmazhatósága mellett érveljek.

Nagy Gábor Miklós új kötete maga is egy (összetett) bizonyíték az élő forma érvényességére. Korábbi két kötetében felcsillanó tehetsége a kötött forma latin (állítólagos) béklyóiban újfajta szabadságot teremt. „Vérköreimben e ritmus is együtt lüktet a vérrel” – írja beköszöntőjében.  S ezt az élethordozó szabad, de szabályos lüktetést érezzük az alig ötven oldalas kötet minden lapján, minden versében.

Semmi póz, semmi nagyképű forma-fitogtatás. Életet hordoznak, sőt, újfajta életet teremtenek ezek a költemények. Elég finnyás vagyok, ha antik formákról van szó, Nagy Gábor Miklós munkája azonban lenyűgözött.

Könyvében nincs rossz, sőt, fogalmazzak pontosabban, nincs töltelék-vers, minden darabja mester-remek. Categoricus imperativus című, ars poetica igényű költeménye a huszonegyedik század költészetére érvényes ön- és közkalauz, könnyedebb versei a hétköznapok örömeit idézik és erősítik (Két könnyű disztichon, Régi gyökér), vagy összhangot teremtenek az esti ejtőzés és a nagy irodalom sorskérdési között (Kor, bor, irodalom).

 

Kor, bor, irodalom

Meg kell érni a borra, ha értékelni szeretnéd.

Sok-sok Csalfa fehér, s huncut, móka-rozé

bort kell megkóstolnod, amíg elszállnak az évek,

s míg a nehéz vöröset értékelni tudod.

 

Épp így élnek a múló korral benned a könyvek.

Krúdy akár az aszú. Márai szürkebarát.

Szentkuthy inkább merlot, testes, benne ribizli

sejlik, málna ize, s enyhén kis karamell.

 

Míg fiatal vagy, hallgat a mély bor, karcos az élmény.

Könnyed könyvet akarsz s andalitó borokat.

Aztán bölcsülsz egyre a száraz, telt vörösökkel,

s értékelni tudod Szentkuthy mondatait.

 

A természet és a társadalom egységét sejtem a kötet egyik legjobb versében (Éjjeli tenger), megtudjuk belőle, hogy „Nincsenek égtájak, sem fent, sem lent, csak a mély van.” S bármilyen „apró pont vagy a végtelen űrben”, tudhatod, hogy „a helyeden vagy”, azaz a helyünkön vagyunk valamennyien. Jó-e ez a hely? Nem tudható, de ez adatott, ez a miénk.

De hiányos lenne a reflexióm, ha nem szólnék az antik köntösben elénk lépő remek szerelmes versekről, köztük a legizgalmasabb Állandó Te vagy itt soraival, vagy a látszólag egyszerűbb, de ugyanolyan mély Az asztronauta vallomása című rövid költeményről.

Ezek is azt mutatják, hogy a költő által választott forma alkalmas a legmaibb és a legforróbb érzelmek kifejezésére is. Boldog lehet az a nő (hölgy, leányzó, múzsa, akárki), aki ilyen verseket kap poétájától ajándékba.

A könyvet záró Kalendárium című ciklus tizenkét négysoros verset tartalmaz, tizenkét apró remeklést, amiknek a naptár csak virtuális keretet biztosított, hiszen tizenkét autonóm, önmagában is megálló vers sorakozik egymás után; a természet ciklusaira rímelő emberi sors-nyomatok lírai dokumentumai mind, egyik jobb, mint a másik, idézzük fel a Februárt:

 

Február

Farsangkor jó forralt bor melegít, s a tepertős

házi pogács. Az ablakodon még néha virág nő

jégből, s tűnik a semmibe gyorsan a reggeli fénnyel.

Dermedt végtagodat mozgasd! Múlóban a tél már.

 

A forralt bor illatú farsang után itt van a tavasz, a kánikulában cikkanó gyík nyara, itt az egész bennünket dédelgető vagy próbára tevő világforgás, a Nagy Gábor Miklós által irányított, vagy csak megörökített helyi, mondjuk így: óbudai latin örökkévalóság.

Mindig öröm új, avatott poétát köszönteni. Nagy Gábor Miklós köszöntése feltétlenül ebbe a sorba tartozik. Remélem, sokat találkozunk még vele, akár az óbudai és egyéb fővárosi fórumokon, a könyvkiadás göröngyös mezején, vagy az aquincumi költőversenyek szelídebb vidékein. A legjobbak nyújthatják felé kezüket – befogadó gratulációra.