Keresés
rovatok
rovatok
képző | 2015 nyár
Fotó: Antal István
GYIMESI LÁSZLÓ: EGY REJTŐZKÖDŐ MÁGUS ÓBUDÁRÓL
Jegyzetek Mór Tamás festészetéről
Idestova húsz éve ékesíti nappali szobánkat egy ragyogó festmény. Nincs címe, de ha volna, bizonyára az Elhagyott kikötő lenne az. Romos ipari táj a Duna mentén hajóroncsokkal, őszi fényekkel, vihar előtti vagy utáni éggel, tiszta formákkal, az elmúlás hiteles őszi színkavalkádjával. Több igazi történet összemosódásával.

Pedig nem autonóm műalkotásként készült ez a festmény, a mester tanítványai számára készítette, oktatási céllal, hogy lássák és megtanulják, hogyan lehet és kell viharos őszi eget, búcsúzó vizet, vagy éppen az emberi elmúlást (a tárgyi környezet felidézésével) ábrázolni, egy eltűnő világ univerzális alkonyának fényeit megörökíteni.

Rekviem

Aki megáll a festmény előtt, mind azt mondja, hogy ez a kép a rendszerváltás körüli zavaros ipari bomlás hiteles dokumentuma, búcsúzás a dunai hajózás nagyhatalmi álmaitól, vagy valami hasonló fél-politikai közhely csúszik ki a száján. Biztosan tudom, hogy a mester sem akkor, sem máskor nem akart a direkt politizálás útvesztőjébe keveredni, de – mint minden igazi művész – érezte és tudta kora minden törekvését és visszásságát, s bármit, bármilyen céllal vetett a vászonra (falemezre, papírra), az az esztétikai értékek felmutatása mellett kordokumentummá vált, közös múltunk, jelenünk, jövőnk fájdalmas lenyomatává.

De ki is ez a mester? Ki él körünkben immáron több mint fél évszázada? Ki rejtőzködik a napi munka sáncai mögé, ki bújik meg tisztelői, tanítványai szűk, de minőségi csapata között?

Mór Tamás – hiszen róla van szó – a képzőművészeti gimnázium elvégzése után elsőre bejutott a főiskola festő szakára, 1957-ben kezdte meg tanulmányait, és 1962-ben szerezte meg a diplomáját. Természetesen nem szabadúszó festőként indult a pályája, annak rendje és módja szerint középiskolai rajztanárként helyezkedett el. 1962. szeptember elseje nemcsak a munkába állás jeles napja volt számára, hanem óbudai kötődésének kezdete is. A Szentendrei úton, a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban kapott állást, s hosszú évekig ki is tartott első munkahelye mellett. 1968-ban a Fővárosi Gázművek Művelődési otthonának akkori igazgatója, Einreinhof József hívta fel őt telefonon, hogy az intézmény képzőművész körének megbetegedett vezetőjét helyettesítse néhány hétig.

A kozmikus bohóc Siloam tornyával

A néhány hétből néhány évtized lett, Mór Tamás a művelődési ház megszüntetéséig, 1999-ig vezette a kört, amelyet sokan már akkor festőiskolának tekintettek. Az intézmény megszűnt ugyan, de a kör maradt: eszközöstül, hallgatóstul és persze tanárostul együtt átköltözött a Békásmegyeri Közösségi Házba, ahol mind a mai napig, immár csaknem ötven éve működik, jelenleg a Szentiványi József által fémjelzett festőiskola „társbérlőjeként”.

Ötvenöt év Óbudán nem csekélység. Mégis azt kell mondanom, hogy a nagytehetségű festő, a kitűnő pedagógus félárnyékban dolgozott ezekben a hosszú években.

Rejtőzködő módra élt s alkotott mindig, híján volt minden sztárallűrnek, nemhogy kereste volna, inkább kerülte a reflektorfényt. Pedig lett volna (van!) mivel dicsekednie.

Életműve olyan gazdag, hogy kevesekkel lehet csak összemérni, kevesekkel, de a legjobbakkal.

A középiskolás, főiskolás években páratlan rajzkészségére támaszkodva igen hamar kiemelkedett évfolyamtársai, iskolatársai köréből. Pedig nem akárkikkel járt együtt a főiskolán, mostanában a mai magyar festészet krémjét jelentik azok a pályatársak, akikkel így vagy úgy kapcsolatba került. Hamar kinőtte az alapozó mesterek tisztes stúdiumait, és bekerült a Bernáth Aurél-féle elitképző növendékei közé, a mai szóhasználattal bekerült a mesterképzés folyamatába. Mivel az alapok adottak voltak, nyugodtan foglalkozhatott a műteremtés lényegi kérdéseivel, a sajátos kompozíciók kidolgozásával, a faktúrák képbe emelésével, a színek egyedi kezelésével és kedvenc visszaszedéses technikájának tökélyre fejlesztésével.

Gulbenkian Kávéház

A napokban az a szerencse ért, hogy átlapozhattam az életművéről készült albumot, amelyben a kezdetektől máig szerepelnek festményei. Az album csak egy példányban készült, így sajnos a nagyközönség számára nem hozzáférhető. Olyan élményt jelentett, mint amikor először jutottam Picasso, Dali vagy – hogy itthon maradjunk – Kokas Ignác, Kondor Béla gyűjteményeihez. Az időrendben bemutatott képeken feltárul egy nagy festészet fejlődéstörténete, és a még épülő életmű értékálló elemei máris összegzésnek tűnnek.

Mór Tamás belülről ismeri a nagy mesterek világát. Befogadja és a maga képére formálja mindazt, amit a nagy úttörők, a posztimpresszionisták, a szürnaturalizmus, a szürrealizmus óriásai megteremtettek.

Úgy építi be a képekbe a bernáthi iskola hagyományait, a szentendrei hatásokat, a Kádár Györgytől kapott szocreál elemeket, mint Matisse aktjainak világát, vagy éppen Chagall lebegő vizuális költészetét.

És teszi ezt úgy, hogy a legmegátalkodottabb kritikus sem kiálthatja ki epigonnak, minden alkotása egyedi, megismételhetetlen Mór Tamás-mű. A hegeli esztétika alkalmazza a megszüntetve megőrzés filozófiai kategóriáját a műalkotások világára, ma kevéssé szoktunk erre emlékezni. Pedig az a sajátos szürrealizmus, a pillanatképekbe vagy éppen történetekbe foglalt festői világ, amit a mester megteremtett, példa lehetne erre. Együtt van a múlt: Krúdy világának költői realizmusa, Gulácsy Na’Conxipánjának groteszk kavalkádja, de mindez ízig-vérig a huszadik század végének valóságába oltva, s felsejlik itt-ott a jövőről szóló jóslat is, nem éppen optimista jövendölés formájában.

Lenn a kertben

Ahogy a huszadik századi irodalomban valóságos paradigmaváltást hozott a mágikus realizmus megjelenése, ez az új típusú szürrealizmus úgy adhat vérátömlesztést a fáradni látszó, ismétlésekbe tévedő, vagy csak az action gratuite meglepetéseivel élő avantgarde világának. Mór Tamást stílusa, az ezt támogató egyedi technikája, képekbe, vizuális történetekbe sűrített műveltséganyaga, a mítoszokban szerzett otthonossága alkalmassá teszi a vérátömlesztés valódi és képletes véghezvitelére.

London

Jelentőségéhez mérten sajnálatosan kevés a kiállítása. De bárhol sikerül közszemlére tenni képeit (nemrégiben Csillaghegyen volt nagy sikerű kamaratárlata), a műértő és a laikus közönség egyaránt osztatlan elismeréssel fogadja a műveket. A színek, formák, alakok dinamikája azokhoz is eljuttatja a festő üzenetét, akik járatlanabbak a képzőművészet jelrendszerében. Biztos vagyok benne, hogy az ötvenöt éven át oly ügyesen rejtőzködő mágus most, túl a nyolcvanadik évén elfoglalja méltó helyét mind Óbudán, mind a magyar piktúra birodalmában. Ismerjük, most sem fog tolakodni – tisztelőinek, barátainak, híveinek, a kultúra helyi letéteményeseinek kell ráirányítaniuk a figyelmet, a jelképes rivaldafényt. Van időnk rá, tudhatjuk, a festők általában sokáig élnek…