Pedig nem autonóm műalkotásként készült ez a festmény, a mester tanítványai számára készítette, oktatási céllal, hogy lássák és megtanulják, hogyan lehet és kell viharos őszi eget, búcsúzó vizet, vagy éppen az emberi elmúlást (a tárgyi környezet felidézésével) ábrázolni, egy eltűnő világ univerzális alkonyának fényeit megörökíteni.
Aki megáll a festmény előtt, mind azt mondja, hogy ez a kép a rendszerváltás körüli zavaros ipari bomlás hiteles dokumentuma, búcsúzás a dunai hajózás nagyhatalmi álmaitól, vagy valami hasonló fél-politikai közhely csúszik ki a száján. Biztosan tudom, hogy a mester sem akkor, sem máskor nem akart a direkt politizálás útvesztőjébe keveredni, de – mint minden igazi művész – érezte és tudta kora minden törekvését és visszásságát, s bármit, bármilyen céllal vetett a vászonra (falemezre, papírra), az az esztétikai értékek felmutatása mellett kordokumentummá vált, közös múltunk, jelenünk, jövőnk fájdalmas lenyomatává.
Mór Tamás – hiszen róla van szó – a képzőművészeti gimnázium elvégzése után elsőre bejutott a főiskola festő szakára, 1957-ben kezdte meg tanulmányait, és 1962-ben szerezte meg a diplomáját. Természetesen nem szabadúszó festőként indult a pályája, annak rendje és módja szerint középiskolai rajztanárként helyezkedett el.
A Szentendrei úton, a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban kapott állást, s hosszú évekig ki is tartott első munkahelye mellett. 1968-ban a Fővárosi Gázművek Művelődési otthonának akkori igazgatója, Einreinhof József hívta fel őt telefonon, hogy az intézmény képzőművész körének megbetegedett vezetőjét helyettesítse néhány hétig.
A néhány hétből néhány évtized lett, Mór Tamás a művelődési ház megszüntetéséig, 1999-ig vezette a kört, amelyet sokan már akkor festőiskolának tekintettek. Az intézmény megszűnt ugyan, de a kör maradt: eszközöstül, hallgatóstul és persze tanárostul együtt átköltözött a Békásmegyeri Közösségi Házba, ahol mind a mai napig, immár csaknem ötven éve működik, jelenleg a Szentiványi József által fémjelzett festőiskola „társbérlőjeként”.
Ötvenöt év Óbudán nem csekélység. Mégis azt kell mondanom, hogy a nagytehetségű festő, a kitűnő pedagógus félárnyékban dolgozott ezekben a hosszú években.
Életműve olyan gazdag, hogy kevesekkel lehet csak összemérni, kevesekkel, de a legjobbakkal. A középiskolás, főiskolás években páratlan rajzkészségére támaszkodva igen hamar kiemelkedett évfolyamtársai, iskolatársai köréből. Pedig nem akárkikkel járt együtt a főiskolán, mostanában a mai magyar festészet krémjét jelentik azok a pályatársak, akikkel így vagy úgy kapcsolatba került. Hamar kinőtte az alapozó mesterek tisztes stúdiumait, és bekerült a Bernáth Aurél-féle elitképző növendékei közé, a mai szóhasználattal bekerült a mesterképzés folyamatába. Mivel az alapok adottak voltak, nyugodtan foglalkozhatott a műteremtés lényegi kérdéseivel, a sajátos kompozíciók kidolgozásával, a faktúrák képbe emelésével, a színek egyedi kezelésével és kedvenc visszaszedéses technikájának tökélyre fejlesztésével.
A napokban az a szerencse ért, hogy átlapozhattam az életművéről készült albumot, amelyben a kezdetektől máig szerepelnek festményei. Az album csak egy példányban készült, így sajnos a nagyközönség számára nem hozzáférhető. Olyan élményt jelentett, mint amikor először jutottam Picasso, Dali vagy – hogy itthon maradjunk – Kokas Ignác, Kondor Béla gyűjteményeihez. Az időrendben bemutatott képeken feltárul egy nagy festészet fejlődéstörténete, és a még épülő életmű értékálló elemei máris összegzésnek tűnnek.
Mór Tamás belülről ismeri a nagy mesterek világát. Befogadja és a maga képére formálja mindazt, amit a nagy úttörők, a posztimpresszionisták, a szürnaturalizmus, a szürrealizmus óriásai megteremtettek.
És teszi ezt úgy, hogy a legmegátalkodottabb kritikus sem kiálthatja ki epigonnak, minden alkotása egyedi, megismételhetetlen Mór Tamás-mű. A hegeli esztétika alkalmazza a megszüntetve megőrzés filozófiai kategóriáját a műalkotások világára, ma kevéssé szoktunk erre emlékezni. Pedig az a sajátos szürrealizmus, a pillanatképekbe vagy éppen történetekbe foglalt festői világ, amit a mester megteremtett, példa lehetne erre. Együtt van a múlt: Krúdy világának költői realizmusa, Gulácsy Na’Conxipánjának groteszk kavalkádja, de mindez ízig-vérig a huszadik század végének valóságába oltva, s felsejlik itt-ott a jövőről szóló jóslat is, nem éppen optimista jövendölés formájában.
Ahogy a huszadik századi irodalomban valóságos paradigmaváltást hozott a mágikus realizmus megjelenése, ez az új típusú szürrealizmus úgy adhat vérátömlesztést a fáradni látszó, ismétlésekbe tévedő, vagy csak az action gratuite meglepetéseivel élő avantgarde világának. Mór Tamást stílusa, az ezt támogató egyedi technikája, képekbe, vizuális történetekbe sűrített műveltséganyaga, a mítoszokban szerzett otthonossága alkalmassá teszi a vérátömlesztés valódi és képletes véghezvitelére.
Jelentőségéhez mérten sajnálatosan kevés a kiállítása. De bárhol sikerül közszemlére tenni képeit (nemrégiben Csillaghegyen volt nagy sikerű kamaratárlata), a műértő és a laikus közönség egyaránt osztatlan elismeréssel fogadja a műveket. A színek, formák, alakok dinamikája azokhoz is eljuttatja a festő üzenetét, akik járatlanabbak a képzőművészet jelrendszerében.
Ismerjük, most sem fog tolakodni – tisztelőinek, barátainak, híveinek, a kultúra helyi letéteményeseinek kell ráirányítaniuk a figyelmet, a jelképes rivaldafényt. Van időnk rá, tudhatjuk, a festők általában sokáig élnek…
