– Más ötlet? – nézett a többiekre Tanárúr.

A Törpe már-már előállt a maga feltételezésével, de épp megkapta a második pálinkáját, így arra összpontosult a figyelme.

–       Segítek – mosolyodott el az öreg. – Milyen nap is van ma?

–       Ünnepnap… – a Rabbi nem tétovázott. – Mindenszentek napja.

–       No, igen – helyeselt Tanárúr. – De a magyar néphagyomány ezt az ünnepet összeköti a halottak napjával, sokszor nem is tudják az emberek, mikor van melyik.

Többeknek támadt ötlete a kérdésről, de Tanárúr nem hagyta kibontakozni a díszes társaság vitáját.

– Szóval éppen a temetőbe indultam, a feleségem sírjához. Nem tartotok velem? Nektek is lehet emlékezni valótok…

– Sunya is oda ment – kotyogott közbe Balogh Tamás.

– Fogadjunk, hogy nem az emlékezés miatt – dörmögte Burma.

– Figyeli, nem veszít-e el valamelyik gyászoló egy testes bukszát – vigyorgott Gutentág. – De az rágalom, hogy segít a pénztárcáknak kipotyogni…

– Rágalom, bizony – erősítette meg a Törpe. – De nem Sunyáról beszélünk, azt kérdezte a Tanárúr, vele tartunk-e a temetőbe, hiszen van mindünknek emlékezni valója.

– Menjünk! – javasolta a Rabbi, s Balogh Tamás azonnal csatlakozott hozzá.

–       Bemegyünk a HÉV-vel az Árpád hídig – magyarázta. – Ott megpihenünk a Polgár utcai borozóban, aztán uzsgyi, fel a buszra, s meg sem állunk a temetőig.

–       Azt a pihenőt én kihagynám – csóválta a fejét Tanárúr. – Ha oda betértek, sose juttok ki a Bécsi útra.

–       Te csak menj előre, mi majd utolérünk – nyugtatta meg Gutentág.

Felkerekedtek, s a felmerült jegyvételi problémák megoldása után (Burma vett jegyeket) hamarosan már a Fő téren vágott át a csapat. Tanárúr csendben elköszönt tőlük, a kíséret pedig levonult a Kórház utca és a Polgár utca sarkán található pinceborozóba.

– Jövünk utánad, a kápolnánál utolérünk! – kiáltotta az öreg után Pofapénz. – Ha ott nem, hát a ravatalozónál.

– Ha csak ott nem – legyintett Tanárúr, aki tisztán látta a jövőt.

Gyöngyike, a pince teljhatalmú úrnője csodálkozva köszöntötte a betódulókat.

– Á, á, ritka vendégek – nézett végig a tipródó seregen. – Maga Balogh Tamás tisztelt meg bennünket. Csak nem a hároméves adósságát hozta meg? Persze, jobb későn, mint soha… A többieket csak hírből ismerem, a Törpe, a Rabbi nem kétséges, de majd kitalálom, melyikük a Burma, a Gutentág, vagy éppen a Pofapénz.

– Honnan tud rólunk? – csodálkozott Burma.

– Van egy öreg író vendégem, ő örvendeztet meg néha az írásaival, azokkal is, amelyikekben maguk szerepelnek. Hol egy regény, hol egy folyóirat, így megy ez. S azt is tudom, hogy Balogh úr két deci muskotályost fog kérni.

– Hármat – pontosított Balogh Tamás –, és azonnal fizetünk, Pofapénz a pénztáros.

– És hol van a Tanárúr? Úgy tudom, ő a társaság lelke – érdeklődött Gyöngyike.

– A temetőbe ment, a felesége síremlékéhez – világosította fel Gutentág. – Mi is oda tartunk, csak egy percre megpihentünk. Seperc alatt utolérjük.

– Ti ismertétek a Panni nénit? – csodálkozott Gyöngyike. – Ő aztán nemigen forgolódott a faházban.

– Nem, őt nem ismertük – csóválta a fejét Burma. – De mindnyájunknak van itt eltemetve kedves ismerőse, rokona, barátja, van kiről megemlékezzünk.

– Mint például a Csuri – jutott eszébe Balogh Tamásnak a kétbalkezes gázgyári asztalos.

– Sohasem találkoztunk úgy – idézte fel a nála alig nagyobb emberkét a Törpe –, hogy valamije ne lett volna bekötve, begipszelve, bepólyálva.

Sokféle munkát elvállalt, s csak ritkán úszta meg baleset nélkül. A legnagyobb mutatványa az volt, amikor a Tanárúr meggyfáját úgy vágta ki, hogy közben fennmaradt a felső ágon.

– Hat hét fekvőgipsz – emlékezett Pofapénz is –, de nem a Tanárúr fája volt, hanem a Kati nénié, a piacról.

– Nem mindegy, kinek a meggyfája volt? – vigyorgott Gutentág. – A hat hét kórház volt az attrakció.

– És az, hogy amikor munkába állt – egészítette ki a Rabbi –, már a második napon beleszaladt a fűrész a bal kezébe, mehetett vissza a Margitba.

– Milyen baleset vitte el? – kérdezte Gyöngyike.

– Na, ez az érdekes – kezdett mesélni Pofapénz. – Annak ellenére, hogy heti rendszerességgel érte baj, egyszerű tüdőgyulladásba halt bele. Köhögött egy hétig, kettőig, s egyszerre csak feldobta a pacskert.

– Egy szép napon egyszerűen arra ébredt, hogy meg van halva – próbált humorizálni a Törpe, de leintették. Halottak napja jön, nem illik kifigurázni sem a kaszást, sem az áldozatait.

– Ti emlékeztek, hová lett eltemetve? – kérdezte Balogh Tamás.

– Hát, nem annyira – dünnyögte a Rabbi. – Pedig még valami búcsúbeszédfélét is rögtönöztem.

– Az a Tanárúr volt – pontosította a dolgot Burma. – Te csak a közös imát vezényelted.

– Azt is rosszul – gonoszkodott Gutentág.

– Ne kísértsd az Urat! – csattant fel a Rabbi, de Burma megelőzte a kakaskodást.

– Igyátok meg már, amitek van, mert sohasem érünk ki – mondta. – A Tanárurat már nem érjük utol, a magunk eszére szorulunk. Az meg ugye keveseknél veri az eget.

Felcihelődtek, átsétáltak a buszvégállomásra, megállapították, hogy igen ritkán jár a temetői busz, épp van idő még egy pohárra a HÉV-megálló sörözőjében.

Balogh Tamás összeszólalkozott a csapossal, mivel az nem akart neki muskotályost bontani, de Burma elsimította az affért.

– Mi lenne, ha vinnénk egy kis üveg muskotályost a Csurinak is? – vetette fel Balogh Tamás.

– Csak rizlinget ivott – emlékezett Pofapénz.

– Mindent ivott – pontosította a Törpe. – Mindent, amivel kínálták.

– Most muskotályost kap – döntötte el Balogh Tamás, s megtöltetett egy kis pillepalackot. – Egy halottnak úgyis mindegy.

– Ott megy a buszunk – mutatta Pofapénz.

– Jön a másik húsz perc múlva – legyintett Gutentág. – Bár úgy érzem, nemigen érünk ki ma a temetőbe.

– Ne károgj! – szólt rá a Rabbi.

– Kezd sötétedni – aggodalmaskodott Burma is. – Ott fogunk ténferegni a sötétben, mécsesek fénye mellett, és sose találjuk meg Csuri sírját.

– Nincs is sírja, urnafülkéje van – világosodott meg Pofapénz. – Valahol a kerítés közelében.

– Melyik kerítésnél? – firtatta Gutentág.

– Én azt mondom, menjünk haza, és jöjjünk ki holnap reggel, na, jó, délelőtt, és rajzoltassuk le Tanárúrral, hol keressük azt a síremléket. Hé, te, Tamás, mit csinálsz ott?

– Ha már holnapra halasztjuk ezt a megemlékezést, vagy mit, gondoltam, ne vesszen kárba a muskotályos.

– Mind megittad? – háborodott fel a Törpe.

– Fél literes palack volt, mit sajnálod? – védekezett Balogh Tamás. – Holnap egy litereset kapsz helyette.

– Ha el nem ugrok – dühöngött a Törpe, és egy isteneset rúgott Balogh Tamás lábába.

– Legalább tudod, milyen az, ha a Törpe rugdalja az embert, te hullarabló – vigyorgott Gutentág, aki bizony maga is haragudott a kisajátított bor miatt.

Elindultak hazafelé, a Flóriánon felkászálódtak a 34-es buszra, és hamarosan már a pléhgomba előtt sorakozott a csapat.

– Bemenjünk? – tette fel a kérdést a Törpe. – Nálam még van néhány páncélos.

– Inkább a faházba mennék – vetette ellene Balogh Tamás. – De mivel nálam már egy vas sincs, nem hiszem, hogy van még szavazati jogom.

– A hullarablóknak nem is lesz soha – fortyogott újra a Törpe.

– Mit vagy úgy oda? – ugrott félre egy újabb rúgás elől az egykori kemencés. –  Holnap hozom a muskotályosodat.

Végül be is mentek, meg nem is: a csípős kora novemberi estében a teraszra telepedtek, kikérték, amire futotta, s az első kortynál betoppant Tanárúr.

– No, ti aztán jól utolértetek – kezdte korholni a csapatot, de Burma néhány szóval elmondta a holnapra halasztott látogatás tervét.

Tanárúr dünnyögött valamit a nyugtával dicsérendő napról, de belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Előhúzott egy noteszt, felskiccelte Csuri sírjának helyét, kitépte a lapot, és Burmának adta.

– Én nem megyek veletek, két temetőséta az én koromban már sok – mosolygott az öreg.

– Tudod – fordult újra Burmához –, egész úton hazafelé azt dünnyögtem: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak.” És belegondoltam: van még miért leborulniuk azoknak az unokáknak?

– Majd ők eldöntik – sóhajtott Burma. – Lassan persze sírhalmok se lesznek, urnahelyek, meg ez a szóróparcella… A temetők világa is megváltozott.

– De a mécsesek most is szépen világítanak – vélte Tanárúr.

– Azok szépen – adott igazat neki a hajdani rendező. – Végül is az emlékezés a fontos, és legalább ilyenkor emlékezünk. Megadjuk a tiszteletet.

– Mint ma, ugye? – Tanárúr mosolya apró, de határozott fájdalmat takart. – Hány kocsmában voltatok? És hány sírnál?

– De legalább útközben Csuriról méltóképp megemlékeztünk. Bár a neki szánt áldozati bort Balogh Tamás megitta.

– Ebben te lehetsz a hibás – Tanárúr igyekezett a komor felhőket elűzni.

– Én? – csodálkozott Burma.

– Te fizettél, nem?

– Én, de nem értem…

– Nem kellett volna hagynod, hogy Csurinak muskotályost vegyenek.

– Honnan veszed, hogy azt vettünk?

– Balogh Tamás minden más áldozati italnak ellenállt volna. Nehezen, de megtartóztatta volna magát. De a muskotályosért ölni is képes lenne.

– Ördögöd van, bátyám – már Burma is mosolygott.

– Jól hallottam, valaki muskotályost rendel? – szólt át hozzájuk Balogh Tamás.

– Mi mást? – vigyorgott Gutentág.

– Azért az jó, hogy Balogh Tamásnak nincsenek unokái – töprengett el Tanárúr.

– Értelek – bólintott Burma. – Nem lehet gondjuk azzal a leborulással.