Keresés
rovatok
séta | 2017/2018 tél
Fotó: Ligeti Blanka illusztrációja
Gyimesi László: Mi különbek volnánk, arra mérget vehetsz!
Részlet egy soha el nem készülő regényből
Nagy ravasz vagy te, szerkesztőkém, mondhatsz akármit. Ülsz itt a két deci vörösborod mellett, órákat ülsz, szót se szólsz, csak nézel magad elé. Azt hihetné az ember, hogy megkukultál, vagy valami szerelmi bánat kínoz, csak ülsz és nézel, mint Balogh Tamás a hirtelen elpárolgott muskotályosa után... Ülsz, nézel, és igen, igen, hegyezed a füleidet.

Aki nem ismer, egyszerűen spiclinek gondolhat, olyan önkéntes rendőrnek, vagy mi a fenének, hiszen csak annyit láthat, hogy figyeled, ki miről beszél. A Burma mondja ilyenkor, hogy hagyjunk békén, mert éppen dolgozol. Jó vicc, dolgozol… Már nem is emlékszel arra, hogy milyen is az a munka. Talán még arra sem emlékszel, hogyan párolgott el a Balogh Tamás muskotályosa.

Még hogy én ittam meg, amíg kiment a mosdóba! Tudhatod, hogy én csak végveszélyben iszom muskotályost. S egyébként is, az ember ilyet nem tesz a barátaival.

Más meg nem járt az asztala környékén, még a Rabbi is behúzódott a sarokba, nincs más magyarázat, mind a párolgás. A folyadékok párolognak, nyáridőben pedig nagyon gyorsan. Meg is magyaráztam a Baloghnak, amikor visszajött, hitte is, nem is a dolgot, csak akkor békült meg, amikor hoztam neki egy kisfröccsöt.

Na de a munkánál tartottunk. Hogy lehetne órákat kuksolva, egy pohár bor mellett dolgozni? Ezt még a Burma se fogja velem elhitetni. Arról hablatyolt, hogy valamiféle motívumokat gyűjtesz, meg témát, ami nem annyira az utcán, inkább a kocsmapulton hever… Elküldtem volna őt melegebb helyre, de a Tanárúr igen bólogatott a süketelésére, őt meg nem akartam megsérteni.

Pedig tudtál te igazából is dolgozni, miért tagadnám! Fogadjunk, hogy arra nem emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg! Nem, nem, nem a csónakházban, oda később kerültem, amikor meghalt az öreg gondnok, az ő helyét kínálták.

Dolgoztunk mi együtt korábban a Gázgyárban, a kemencén, hol máshol. Igaz, hogy rövid ideig, de voltunk egy partiban is. Ott neveztek el Gutentágnak, úgy éljek.

Nem, nem azért, mert sváb lennék, más oka van. Fogadjunk, nem emlékszel már az igazi nevemre, a Szabó Gyulára! Senki sem hív már így, magam se mozdulnék, ha ezt kiabálnák utánam. A kemencén hét Szabó is dolgozott, és akkor a gyár többi üzeméről ne is szóljunk. S ahogy hajdan a falukban, itt is mindenki kapott egy ragadványnevet. Nem mind volt csúfnév, néha a származására utalt, mint a bajomi Szabónál, vagy a börtönmúltra, mint a huszonnyolcas Szabónál, arra még én sem emlékszem, miből lett a csumi Szabó neve, a béna Szabót, vagy a tüdőbajos sovány Szabót nem kell magyaráznom… Mi ketten a verigúd Szabóval egy közös kalandról kaptuk a nevünket. Azokban a zavaros ötvenhatos, novemberi napokban mi is elindultunk a zöld határra, el is jutottunk a sógorokhoz, ott aztán a lágerben elválasztottak egymástól bennünket.

Én Németországba kerültem, mert okosan úgy diktáltam be a nevem, hogy Schneider… A haver meg egész Angliáig sodródott. Mesélhetnék, de legyen elég, hogy nem tellett el egy év, már mind a ketten itthon voltunk. A gyárba is visszavettek bennünket, na, nem egészen úgy, mintha mi sem történt volna, de nagyobb baj nélkül. A Verigúdnak könnyű volt a visszatérés, úgy kellett a kemence-kőműves, mint egy falat kenyér. A szakik sokat faggatták az angliai hónapokról, meg arról, hogyan tanult meg (állítása szerint két hét alatt) angolul, de lassan rá kellett jönnünk, hogy a teljes angol szókincse a very good kifejezésre szorítkozik. Innen kapta a ragadványnevét, amit holtig büszkén hordozott.

Ezt kikérem magamnak! Hogy az én német szókincsem meg a Guten Tagra korlátozódna… Olyan folyékonyan beszélem a németet, mint a Tanárúr, bárki megmondhatja!

Amikor csapatostul jártak ide az endékás lányok, nem egyszer hívtak a csónakházakba tolmácsolni, úgy éljek, tán még a mostani német miniszterelnöknek is segítettem eligazodni a parton. No, de ez régen volt. A Gutentágot a kemencés művezető, a Józsi bácsi ragasztotta rám, hogy folyvást emlékeztessen a németországi vendégszereplésemre. Aztán lassan mindenki így szólított, a csónakházba már vittem magammal az új nevem, s ma sem ismer másként senki. Nem is bánom, hiszen már ezen a néven vonultam be a faházba, na meg a magyar irodalomba is, ugye.

No, de nem nyelvészkedni ültem ide melléd, nem is értek hozzá, mondjuk így. A munkáról beszéltünk, meg arról, hogy ki mit nevez munkának… Mert én ezt a vakvilágba bámulást semmiképpen sem hívnám annak. Bambulásnak inkább, hiszen öregszel már, szerkesztőkém, jogos a dolog, a Rabbi is el szokott bambulni, csak ő azt hazudja, olyankor magában imádkozik. Te meg dolgozol, ugye, na persze.

Pedig azon a kemencén valójában dolgoztunk, nem is akárhogyan. Akit egyszer megfürdetett a gázgyári eső, sosem mossa le a nyomát magáról. Te sem, én sem, mi már így maradunk. Magyaráztam a Burmának, hogy mi is volt az az igazi munka, csak vigyorgott, főleg, amikor a filmkészítésről is elmondtam neki a véleményemet. Mert az sem egy munka, nekem elhiheted. Hogy miért nem maradtam a gyárban? Sok oka van annak, de a legelső az, hogy a csónakházi álláshoz szolgálati lakás is járt, nem valami luxus, egy húsz négyzetméteres garzon, teakonyha, zuhanyzó, vécé, még előszobára is futotta, afféle belépőre. Elég volt az egy embernek, még most is ott laknék, ha le nem dózerolják a csónakházamat… Kellett dolgozni ott is, az nem vitás, karbantartani azt a rengeteg hajót, kenut, kajakot, evezőst, tisztaságot teremteni, festegetni, mégis a magam urának érezhettem magam. Se parti-mester, se művezető, se párttitkár nem dirigált, ettem, ha volt mit, ittam, ha volt mit, és hidd el, mindig volt mit. Ha nem csurrant, csöppent, nem hinném, hogy hallottál panaszkodni. És jöttek a haverok, régebben a csajok is, vidáman éltem.

A Törpe imádta lakkozni a hajókat, néha sötétedéskor úgy kellett mellőlük elzavarnom. A Sunya a piacfelügyelet után, ha talált valamit, azért, ha nem, azért, gyakran benézett, imádta a gépezeteket, rendben tartotta a csörlőket, kerekeket, drótköteleket, és hihetetlen történeteivel elkápráztatta a vendégeket.

Eveztek-e? Hát nemigen. A Burma kijárt a vízre, ma is megteszi néha a haverjával, egy kétpár-evezőssel, de a többiek még a zuhanyozóban is kerülték a vizet. Nem számítva persze a Balogh Tamást, aki mindent kipróbált, nem volt még egy ember, aki annyiszor borult volna a vízbe, mint ő, a vízimentők lassan már örökbe is fogadták. De aztán – jobb a békesség – inkább eltiltották a Dunától. Hivatalosan azért, mert nem volt vízi jártasságija, no persze, azért.

Emlékezhetsz, vidám volt az élet, különbnek éreztük magunkat mindenkinél. Keményen dolgoztunk, de sohasem fáradtunk bele, minden este jutott valami a lazításhoz. Dolgoztunk, mondom, nem mereven bámultunk a semmibe, mint most egyesek. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás… Ahogy a Feró énekli. És tudod, hogy a három dolog igencsak összefolyt. Ki mondja meg, hogy a Törpe dolgozott, pihent vagy szórakozott, amikor a kajakokat lakkozta? Mert én nem, az biztos. Öröme telt benne, nem vitás.

Azt mondod, hogy ma is nagy élet van a parton? Nem is tudom. Ezek a fiatalok is isznak rendesen, abba hiba nincs, de mi mégis különbek voltunk. Véget nem érő mesék, fergeteges ugratások, valódi és elképzelt kalandok értek egymásba, holtig tartó barátságok szövődtek, s hiába fordult kettőt is azóta a világ, ezek nagy része megmaradt, ma is gyakran segítenek át a bajokon. Úgy éljek. Ezek az újak meg két korsó között a kütyüiket nyomkodják, ilyen okos telefon, olyan laptop, meg mi a csoda… Soha egy önfeledt nevetés, egy igazi beugratás. Még olyat is látok, hogy az egy asztalnál ülők egymással csetelnek, ugye, így mondják, nehogy beszélgetni kelljen. Azért szeretem a Tóbit, aki különben nagy csibész, mert kiírta a faházban: nálunk nincs wifi, beszélgessetek! Hogy azt a Pofapénz írta ki? Nem mindegy? Igaz, ami igaz, ott még beszélgetünk. Már aki, ugye, mert olyan is akad, aki csak kukán ül a két deci vöröse mellett. Dolgozik!

Látod, szerkesztőkém, már több mint egy órája beszélek hozzád, te meg csak néha vakkantasz egyet. Lehet, hogy a Burmának van igaza, tényleg témát meg olyan izét, motívumot gyűjtesz? Ez lenne a munkád? Hiszen akkor piszok kizsákmányoló vagy!

Én teszem ki itt a lelkemet, adom az ötleteket, neked csak majd le kell írnod. A könnyebb végét fogod a dolgoknak, így igaz. Írni mindenki tud, csak nem mindenkinek van hozzá kedve. Jól mondom, ugye?

A Rabbiból is jól kiszedted a történetét, úgy éljek. Én ugyan másként írtam volna meg, de így se lett rossz. Kijött belőle, hogy mi különbek volnánk ezeknél a maiaknál, arra mérget vehetsz. Mi az, hogy volnánk?! Vagyunk!

Ne feledd szavad, de arra még válaszolj, kapsz pénzt ezekért a marhaságokért, azaz, hogy meg ne sértselek, irományokért? Egy jó üveg belga sörre futja belőle? Előre is köszönöm. Kettőre? Annál inkább. Éppen itt jön a Balogh Tamás, neki is kérhetnél mindjárt, ha belefér, két deci muskotályost, a kevésbé párolgósból.

– Lehetne három? – telepedett melléjük Balogh Tamás.