– Na, ne! – vigyorodott el Gutentág. – Balogh Tamás mint latin vitéz… Vagy mindjárt római lovag… Elképzelem, amint tógában lopja a Vakegér pincéjéből a muskotályost.

– Hol van az már! – sóhajtott a Rabbi. – Nincs is már Vakegér.

– És nem loptam, csak kölcsönvettem – tisztázta a múltat Balogh Tamás.

Pofapénz még a római vitézen gondolkodott.

– Hát, ha lovag nem is lehetett a Balogh őse, de ajtónálló esetleg… Olyan alabárdos.

– Hiszen ő is ajtónálló volt a gázgyári kemencéknél – jutott eszébe Sunyának a múlt.

– Ajtónyitó, hogy pontosak legyünk – villant fel Balogh Tamás szeme. – A sumákok álltak az ajtóknál, én meg robotoltam. Tonnás ajtókat nyitogattam az izzó koksz előtt. Ajtónyitóként, mert így hívtak hivatalosan is.

– Ajtónálló, ajtónyitó… – hümmögött Gutentág. – Ha a tonnás ajtókkal megbirkóztál, bakfitty dolog volt a pinceajtó lakatja.

Megérkezett a Törpe is, kikérte a gyorsítóját, s máris belekotyogott a beszélgetésbe.

– Csak nem a muskotályoshoz vezető titkos ajtóról van szó? – kérdezte.

– Nem is tudtok mással froclizni – válaszolt lemondóan Balogh Tamás. – Muskotályos így, muskotályos úgy… Ahelyett, hogy valamelyikőtök meghívna rá.

– Ne ragadjunk le a muskotályosnál! – csattant fel Pofapénz. – Burma azt kérdezte, mi vonz le bennünket a partra.

– A kocsmákon kívül… – egészítette ki Sunya.

Pofapénz nem hagyta eltéríteni magát.

– Hát én megmondom – mutatta az ujjain.

Egy: a nyugalom, amit a hömpölygő víz áraszt. Kettő: a kitűnő társaság, ami mindig összejön. Három: a vidám evezősök hada, a napsütötte izmos lányok. Négy: a gyönyörű hajók.

– Meg az emlékek, a helyi történelem, legyen ez az ötödik – kapcsolódott be Tanárúr a szófolyamba, aki eddig szótlanul szopogatta a brendijét. – Itt van ez a Tomi gyerek, nektek persze Tomi bácsi, aki legalább hat árvizet élt át itt a parton. A legutolsó hármat végig is fotózta.

– Tudjuk, tudjuk – erősítette meg a Rabbi. – Még valami kiállítást is akart csinálni a képeiből, itt nézegettük valamennyien. Csillaghegyen be is fogadták volna, de a szakértők szerint túlságosan amatőr volt az anyaga.

Burma hozta szóba eredetileg a római-partot, most is ő állt elő a legkézenfekvőbb javaslattal.

– Mi lenne, ha a parton folytatnátok az értékes eszmecseréteket? Leülünk valamelyik teraszra, nézzük a vizet, kortyintunk valamit.

– Nemigen van hitelem egyik teraszon sem – szomorodott el Balogh Tamás.

– Nekem van – vigyorgott Gutentág. – Évtizedeken át voltam csónakházas, tudhatjátok. Ha engem kérdeztek, én a hajdani csónakházak miatt járok le szinte naponta a partra. Az újak kedvéért is, de leginkább a régiek hűlt helye miatt.

Lassan leballagtak a partra, elmentek az új Nánási Udvar, a majdnem kész piac mellett, leültek a különleges sörök teraszára.

– Egy korsóra mindenki a vendégem – mondta váratlanul Burma. – Némi zsozsóhoz jutottam a film­gyárban.

– Aha – örvendezett a Törpe. – Azért nem láttunk napokig. Takarítani kellett valamelyik stúdiót?

– Néger voltam – hajtotta le a fejét a kiérdemesült rendező.

– Kisuvickolt képpel ágáltál valami reklámfilmben? – firtatta Pofapénz.

Tanárúr, aki elég sok könyvet négerkedett össze, elmagyarázta, mit is kell érteni Burma vallomása alatt.

– Néger az, aki más helyett, más nevében elvégzi a kényes munkát. A munka nehezét, legalábbis legtöbbször.

– Így van – erősítette meg Burma. – Én most egy elég vacak filmnovellából csináltam egy elfogadható forgatókönyvet. Nem lett remekmű, persze, ha várat akarok építeni, ahhoz igazi kő kell, de itt csak vályogot kaptam. De egy jó nevet is, Balázs Béla-díjasat, a megfelelő pénzzel. S annak a zsozsónak a fele nálam kötött ki. Érdekelt is aztán engem, kinek a neve kerül a stáblistára…

Megiszogatták a Burma által kikért söröket, még Balogh Tamás sem akarta muskotályosra váltani a maga adagját. Megállapították, hogy a kézműves sörök igen jók, a meggyesnek különösen örült, aki azt választotta.

Drágállották ugyan, de hát Burma volt a gavallér. A Nánási úttól a Kadosa utcán csak pár lépés a part – s íme, ki jött velük szembe? Az előbb emlegetett Tomi bácsi, aki Verpelétről jár vissza hetenként a partra meg a faházba. Aki hat árvizet élt át az ártérben, ő bizony.

Csatlakozott hozzájuk, természetesen, s elárulta, hogy nem messze, a Bíbicnél Stabil is megtalálható, bár ő az utóbbi időkben nemigen táborozik a parton, inkább a gázgyári focipálya büféjében vagy a pléhgombában fogyasztja el a napi kötelezőt. Öregszik ő is, mint én – hümmögött –, egyre nehezebb az utazás nekem is, jövőre már talán nem is jövök.

A Nyárfás víz fölé nyúló teraszán kötöttek ki, Tomi bácsi átcsalogatta oda Stabilt is, egész seregletet alkottak immár.

Tanárúr megmutatta, hol voltak a gyerekkora kedvenc kosaras strandjai akkoriban, amikor még olyan tiszta volt a Duna, hogy a helyi élelmes braunhaxlerek lajtoskocsival hordták be a sűrűn lakott belső területekre a donauwassert, s amikor még a békásmegyeri sváb leányzók vitték az üdülőknek nagy kannákban a frissen fejt házi tejet. Figyeltek is rá, meg nem is, de mikor a Dunán sorakozó úszómalmokról kezdett beszélni, kitört az általános hitetlenkedés.

– Összekevered a korokat, Tanárúr – vélte Pofapénz. – Egyszerűen elragadtak az összefonódott emlékek és az álmok.

Burma itt született a parton, de sem a kosaras strandokra, sem a malmokra nem emlékezett. Egyedül Tomi bácsiban rémlett valami a háború előtti malmokról, de egy-két korsó után mindenfélék eszébe szoktak jutni. Cápák és krokodilusok is.

Tanárúr nem sértődött meg. Csak annyit mondott a kételkedőknek:

– Olvassatok utána.

– Én utána olvastam – kezdte volna Balogh Tamás.

– Te nem is tudsz olvasni – vigyorgott rá Gutentág.

– Ne bántsd! – rúgta őt bokán a Törpe. – Igen szorgalmasan tanulja a betűket, már a b-nél tart.

Némi ordítozás támadt, de az érkező friss korsók elfojtották a horgadó indulatokat. Tanárúr ragadta magához a szót.

– Burma azt kérdezte, hogy mi vonz le bennünket naponta ide. Sok válaszunk van, ugye. Balogh Tamást például a muskotályos…

– Nem csak… – morrant fel Balogh.

– A sör és a pálinka is – bólogatott a szokatlanul csendes Sunya.

Tanárúr nem hagyta félrevinni a dolgot.

– Gutentágot a hajdani csónakházak emléke hozza le, Burmát a bérelhető kabinok iránti nosztalgia, a feszes fenekű evezőslányok korokon átívelő illata, a Törpét az egykori vízparti parádék hangulata, amikor dobolhatott, trombitálhatott kedvére. A Rabbit az Úr akarata vezérli le, Stabilban némelyik villa vagy lakóház régi feketefuvarok jól fizető kalandjait idézi fel…

– Mindig volt fuvarlevelem – tiltakozott a dózeros. – Ha nem is szabályszerű, de volt. A rendőrök elfogadták, ez a lényeg.

– Sunyát a parton heverő szatyrok, táskák és a bennük feszülő bukszák terelték le, s manapság sincs másként.

– Vigyáznak már a népek – legyintett Sunya. – Nem veszítenek el, legfeljebb néhány papírzsebkendőt. Lassan már mindent bezárnak az autóikba.

– Száz szónak is egy a vége – szakította meg a névsort Tanárúr –, mindenkit látszólag más hoz le ide. Pedig egy dolog van mindenki sétája mögött.

– Egy dolog? – ez Burmának is sok volt.

– Egy dolog, bizony – fejezte be a mondandóját Tanárúr. – Ez a hazánk.

– Ne haragudj, Tanárúr, de ez marhaság! – csattant fel Pofapénz. – A hazánk Magyarország, vagy ha úgy tetszik, a Kárpát-medence, a Római csak egy városrész, sőt egy városrésznek is csak a része. Nem illik rá ez a szó.

– Nem illik? – gondolkodott el Tanárúr. – Amikor ti a hazáról beszéltek, végigszalad a fejetekben az összes táj, falu és város, hegyek, erdők, folyók, s ami velük jár? Emberek, füvek, virágok, hőscincérek?

– Elég, ha az Úr akaratára gondolunk – vélte a Rabbi, de a többiek nem értették, hogy jön ez ide.

Tanárúr még néhány mondatot hozzátett az eddigiekhez.

– Bizony, a haza elsősorban az a föld, az a város, az a folyópart, ahol élünk, házaival, fáival, embereivel, történelmével együtt. S ennek a szűkebb hazának igencsak gazdag a látványa és a történelme.

Mint mondtátok, valamennyien kicsit rómaiak vagyunk, kicsit németek, szlávok, zsidók, ki honnan érkezett, de ez a táj, ha úgy tetszik, városrész tart össze bennünket, mi másként, mint igazi magyarként.

Balogh Tamásnak ez egyszerre sok volt.

– Mi, rómaiak… – tért vissza az órákkal korábbi gondolatára, amit Gutentág a muskotályoslopás történetével zúzott szét. – Akkor nekem volt igazam. Mindnyájan rómaiak vagyunk.

– Rómaiak is – vette a lapot Pofapénz. – Te nem annyira, mint a többiek, de azért te is.

– Akkor jó – sóhajtott fel Balogh Tamás, s máris a pincért kereste, elege volt a sörből, valami jóféle muskotályos iránt érdeklődött.

– Valakitől azt hallottam, vagy valamelyik óbudai költő írt róla, nem is tudom – gondolkodott el Burma –, hogy Óbudának hét lelke van. Természetesen legerősebb ma már a magyar, de nem akármilyen a latin, a német, a zsidó, a tót, a cigány, az örmény sem.

– Szűkkeblű volt a te költőd – mosolygott Tanárúr. – Hiszen a lengyel, a bolgár, a rác lelket kifelejtette.

– Ragaszkodott a szent heteshez – dünnyögte a Rabbi. – Hét szentség, hét lélek…

– Nem sértődnek meg, akikről ritkábban esik szó? – kérdezte a Törpe. – Állítólag én olasz származású lennék, vagy mi.

– Azok is rómaiak – veregette meg a vállát Gutentág. – Csak hozzájuk is fel kéne nőnöd. Nem csak lélekben…

– Ezt már tisztáztuk – állította meg az élcelődést Burma, de addigra a Törpe már hármat is belerúgott Gutentág bokájába. Igazi római rúgások voltak, még Balog Tamás is elismerően csettintett hozzájuk.

– No, légiósok – állt fel Tanárúr –, igencsak felhősödik, el kéne indulnunk.

– Még a faházba be kéne néznünk – szorgalmazta Balogh Tamás.

– Oda is – erősítette meg Sunya. – Addigra megszomjazik újra mind a hét lelkem.

– Mi, öreg rómaiak, erősek vagyunk! – húzta ki magát Pofapénz. – Azt a kilométernyi sétát szárazon is kibírjuk.

– Az Úr segedelmével – pontosította a dolgot a Rabbi.