Keresés
rovatok
séta | 2018 tavasz
Fotó: Ligeti Blanka illusztrációja
GYIMESI LÁSZLÓ: NANÁ, HOGY KIJÖN, MÁR ITT IS VAN!
Részlet egy soha el nem készülő regényből
– Hallom, hogy voltatok Tanárúrnál, úgy, mint az Orsósék, mindegyikőtök egyszerre – fintorgott Gutentág. Nagy öröm lehetett a szobatársaknak!
– Az a bajod, hogy neked nem szóltunk – legyintett Burma. – Bujkáltál.
– Bujkált a kijevi nénikéd, az! – háborodott fel a hajdani csónakházas. – Mentem volna, ha szóltok.

– Akkor kilenc helyett tízen zajongtunk volna – mosolygott Burma. – Az Orsósék sincsenek többen.

– Hogyne lennének! – tromfolt Balogh Tamás. – Éppen tizenketten voltak, és mind a Tónit látogatta. Hoztak csülköt, kétféle combot, hájas tésztát, rántott varjúszárnyat, vaníliás karikát. Kínáltak minket is.

– És ti mit vittetek a jó öregnek? – Burma csak beleszólt a levegőbe. Tudta jól, hogy semmit.

– Legalább némi brendit? Konyakot? – firtatta a beállt csöndben. – Vagy mint én, egy kis flaska vodkát?

– Á, azt tilos bevinni – lélegzett fel Balogh Tamás. – Narancsot vihettünk volna, de azt meg utálja.

– Mint a kukorica-gölödint – kuncogott Pofapénz. – Úgy a… De azért újságokat vittem neki.

– Ma én is bemegyek – fogadkozott Gutentág. – De egyedül, nem valami falkával. Legalább elbúcsúzom tőle.

– Elbúcsúzol? – csodálkozott Balogh Tamás. – Jobban van már, mint te.

– Átmenet – húzta el a száját Gutentág. – Arról az osztályról csak egyféle szabadulás van. Hány éves is a Tanárúr?

Heves vita kerekedett. Volt, aki hetvenet saccolt, volt, aki kilencvenegyet, nagy nehezen kiegyeztek nyolcvankettőben.

– Szép kor az – bólogatott a Rabbi. – Én is afelé tartok.

– Csak lassan, lassacskán – a Törpe is úgy gondolta, nem maradhat ő sem szótlanul. – Csak a Tanárúr már odaért.

– Nyolcvankettő vagy kilencven – legyintett Gutentág. – Az a lényeg, hogy nemigen jön ki onnan. Nem szoktak.

– Én meg azt mondom, kijön – erősködött Burma. – A korához képest erős, egy kis gyulladás nem fogja legyűrni.

– Naná, hogy kijön! – rikkantotta Balogh Tamás. – Már itt is van!

Valóban, Tanárúr lépett be a faház ajtaján, talán sápadtabb volt a megszokottnál, de ahogy a brendijét kikérte, látszott, hogy túl van a dolgok nehezén.

– Hál’ isten, én is tévedhetek – dünnyögte Gutentág, és nagyot kortyolt a söréből.

– Csak nem temettetek már? – villant rá a csónakházasra a tekintete. – Korai volt, még több évre való dolgom van.

– Dolgod? – kételkedett a Törpe.

– Várj csak – tüntette el a konyakját Tanárúr. – Van erről egy példabeszédem.

– Ne hagyj hülyén meghalni! – tért magához Gutentág.

– Mesélj! – sürgette Pofapénz is.

– Csak az jön ki épségben, aki odabenn is hasznossá tudja tenni magát. Akinek szeme van, láthatja, ki hogyan lesz túl a maga baján. Aki elhagyja magát, meg a személyzetre bízza minden dolgát, nagy eséllyel feldobja a bakancsot.

Én folyamatosan figyeltem a szobatársaim, és igencsak hasznos tapasztalatokat gyűjtötten. Talán meg is írom egyszer.

– Tapasztalatokat? – kételkedett a Rabbi. – Örülj, hogy nem újfajta baktériumokat gyűjtöttél. Most az a szokás.

– Hagyd végigmondanom! – intette le Tanárúr. – Volt, aki az első pillanattól kezdve igyekezett a nála súlyosabb eseteken segíteni. Etetett, itatott, mosdatott, még a legszorgalmasabb nővérkén is túltett. Ki is jött, előbb, mint én. Aztán volt velünk egy neves költő, elég súlyos nyavalyával. Ő meg – hiszen kezdő korában karbantartóként dolgozott valahol – nem tudta elnézni az eldugult vécét, egy óra alatt úgy rendbe hozta, hogy azóta is hiba nélkül működik. Egy József Attila-díjas entellektüel, mit mondjak.

– És te mit szereltél? Fűtést vagy ablakot? – göcögött Gutentág.

– Ki mihez ért – sóhajtott Tanárúr. – Én beszélgettem a többiekkel.

– Nőkről meg konyakokról? – találgatott Balogh Tamás.

– Hát nem éppen. Valahogy a régi királyok kerültek szóba, s attól kezdve nem volt megállás. Egy nap Luxemburgi Zsigmondról, két nap Hunyadi Mátyásról. Aztán a többiekről is, persze. Még a főorvos úr is odaállt a hallgatóság közé, amikor elmagyaráztam, hogy ott siklott ki a magyar történelem, hogy Hunyadi Mátyást nem választották meg német-római császárnak.

– Meggyilkolták előtte, nem? – kérdezte Burma.

– Még az is meglehet – bólintott az öreg tanár. – De nem akarom a kiselőadásaim nektek is elmondani, igen verekedős hangulatot érzek – mosolygott. –

A lényeg az, hogy sikerült magamat hasznossá tennem, ahogy a botcsinálta ápolónak meg a neves költőnek is, és ki is jöttünk mind a hárman.

– Nem tudom, fontos-e – gondolkodott el Burma –, de valamit el kell neked, jó, jó, nektek mondanom. Amikor legutóbb benn voltunk nálad…

– Igen, igen, a falka – vigyorgott Gutentág.

– A baráti kör – helyesbített a Rabbi.

– Odajött hozzám az az idősecske nővér – Burma nem hagyta eltéríteni magát. – Kérdezte, ki ez a ketteske, mármint a Tanárúr, mert olyan okosnak látszik, mintha tényleg mindenki tanítója lenne. Kifaggatott, ki honnan ismerheti, s amikor mondtam, hogy engem a gimnáziumban tanított, a Balogh Tamást meg az általános iskolában, úgy bólogatott, mint aki mindent megértett. Csak annyit kérdezett: – És a többieket?

– A faházban, hol másutt – tette helyre a dolgot Pofapénz.

– Meg a pléhgomba-tanszéken – egészítette ki Balogh Tamás. – És a nagy pénzszűkék idején a parti stégeken, a kidöntött fűzfatörzseken üldögélve.

– Jó lett volna nekem is egy ilyen tanár – ezzel zárta a nővérke az érdeklődését, fejezte be Burma a mondandóját. – S azt hiszem, mi mind elmondhatjuk, hogy igencsak szerencsések vagyunk, hogy mellésodródtunk itt, az utolsó években.

– Ő a szerencsés – vitatkozott Pofapénz. – Hol talált volna másutt ilyen hűséges hallgatóságot? Hol tisztelték volna mesterként?

– No, a mi tiszteletünkkel aztán messze jut – dünnyögte a Rabbi. – Kitűzheti a kalapja mellé.

– Ha lenne kalapom, oda is tűzném – mosolyodott el Tanárúr. – Nem is hiszitek, milyen nagyszerű élmény volt a kórházban átélni azt a figyelmet, amit legutóbb tán a középiskolában tapasztaltam…

– Meg a faházban – sértődött meg Balogh Tamás.

– Bocsáss meg, de nem, itt nem, itt mindig beleszóltok a legszebb gondolatmenetekbe, félreviszitek a témát – Burma szokatlanul komoly lett. – A múltkor, még a kórház előtt, Tanárúr a finn-orosz háborút elemezte, s éppen neked jutott eszedbe az a kérdés, amivel az egész estét tönkretetted.

– Tönkre, én? Azt mondta a Tanárúr, kérdezzünk bátran.

– És arra emlékszel, mit kérdeztél?

– Hát elég muskotályos volt már az idő – vigyorgott Gutentág.

– Valami izékről – próbált emlékezni Balogh Tamás. – Medvékről, azt hiszem.

– Azokról – igazolta Burma. – Azt kérdezted, hogy az orosz vagy a finn csapatok ettek-e több medvetalpat, és a kinn lévő magyar segédcsapatoknak adtak-e belőle…

– És ez miért siklatta ki a beszélgetést? – háborodott fel az egykori kemencés. – Az élelmezés a hadviselés legfontosabb kérdése. Az olasz fronton macskát és patkányt is ettek.

– Az egy másik háború volt – intette le a készülő vitát Tanárúr. – Ha akarjátok, mesélek róla.

– Nem akarjuk – szögezte le Gutentág. – Majd máskor.

– Hallottátok, hogy Sunya is kórházba került? – tért új vizekre a Rabbi.

– A napokban szabadulna, kedvezménnyel – fontoskodott Pofapénz. – Mi lelte pont most?

– A zárkatársával együtt kanalat nyeltek – próbálta magyarázni a Rabbi. – Csak félrement a kanál.

– Az egy olyan börtönszokás – szólt át a szomszéd asztaltól Stabil, a dózeres. Észre sem vették, hogy figyel rájuk.

– A szabadulás helyett operáció – csóválta a fejét Gutentág. – Az sem kerül ki onnan, csak lábbal előre.

– Rutinműtét – legyintett Stabil. – Nem is hívnak hozzá orvost, a folyosóőr egy felesért megcsinálja.

Ezen elvitatkoztak egy darabig, volt, aki az egy felest kevesellte, volt, aki az őrség szakértelmét. Azt azonban senki sem vonta kétségbe, hogy drága pénztárca lett Sunya utolsó fogásából.

– Meglátjátok, nem jön ki… – erősködött Gutentág. – Kétszer egy héten nem téved az ember.

– Az ember általában nem – helyeselt Burma. – De te igen, te egy hét alatt akár hétszer is…

Gutentág néhány pofont ígért Burmának, a Törpe bokán is rúgta, s bizony Tóbi, a csapos határozott ordítása („Kifelé!”) kellett ahhoz, hogy helyreálljon a rend.

– Szóval azt hiszed, Sunya nem jön ki? – tért vissza az alapkérdéshez Pofapénz.

– Én azt. Nem csak hiszem, tudom – Gutentág halkabb lett ugyan, de a határozottsága megmaradt. – A rabkórház, ne tudd meg…

– Tudnék róla mesélni – kezdte volna Stabil, de nem figyeltek rá.

– Kijön az, naná, hogy kijön! – erősködött Balogh Tamás. – Olyan még nem volt, hogy a Sunya valamiből vagy valahonnan ki ne jött volna.

Mindenki az ajtóra nézett, de Sunya persze nem lépett be.

– Nem most, eszenagyok, most épp operálják, vagy mi, majd a jövő héten vagy azután – találgatta a Törpe. – De azt hiszem, Tamásnak most az egyszer igaza van.

– Egyszer? – háborodott fel Balogh Tamás, de időben rájött, hogy Törpe az imént mellé állt. – De nem csak most az egyszer – csendesedett el. – Tanárúr is kijött, ugye? Pofapénz is kijönne, a Burma is. Mi olyan kijövősek vagyunk, na.

Erre inni kellett, Burma legutóbbi előlegéből futotta még egy körre, csendesen elszopogatták.

– Kijön – bólogatott Burma.

– Az ki – erősítette meg a Rabbi.

– Ha, ha… – kételkedett Gutentág.

– Vészmadaraknak is van kiszolgálás? – kérdezte Burma Tóbitól.

– Ha fizetnek – tárta szét a karját a csapos. – Persze, ha nincs miből… Megfontolom.

– Jól teszed – helyeselt a Törpe, bár nemigen tudta, miről esett szó. Csak nem szerette volna, hogy az önkéntes piacfelügyelőtől ilyen rondán váljon meg a csapat.

– A Tanárúr mennyivel öregebb, és itt van, erőben, egészségben… – győzködte magát Balogh Tamás is. – Legyen csak ez a rend. Gutentágot meg majd csak elveri valaki.