– Tanárúr véleményével nem illik így szembemenni – csóválta meg a fejét a Rabbi. – Egyedül ő tudja itt, hogy mit mikor, miért mond.

– Meg én – jelentkezett Balogh Tamás, no jó, tán a Burma is. De ő csak ritkán és feltételesen.

– Balogh Tamás, a faház esze… – A Törpe alig tudta visszafojtani a röhögését. – Rengeteg példát mondhatunk erre.

– Na, egyet mondj, na, csak egyet! – horkant fel Balogh Tamás. Persze, gyorsan el is hallgatott, hiszen ebből a kérdéskörből nem jöhetett ki előnyösen.

– Sok remek ember fordult meg itt a faházban – terelte másra a szót a Rabbi. – Mindnek voltak okos mondásai, mindnek voltak jónál jobb ötletei.

– Kitűnő emberek, ahogy mondod – sóhajtott Tanárúr –, legtöbbjüket valamennyien ismertük, számtalan korsót csúsztattunk le együtt…

– Meg persze muskotályost is – révedt el Balogh Tamás. – Nincs is annál jobb.

– Tramini, bikavér, verpeléti, ezerjó, rizling… – sorolta Pofapénz. – Tudok még harmincfélét.

– Ne erőltesd magad! – ütött az asztalra a Törpe. – Tamásnak úgysem létezik más, mint az a bizonyos édes lötty…

– Lötty?! – ordított fel Tamás. – Lelöttyözted a világ legjobb borát? Te kutya, te cenk, te mit is mondjak, mi…

– Csöndesebben, fiúk – szól ki ketrecéből a csapos, – mert kiüríttetem a termet!

– Nem hallottad, hogyan szólta le a muskotályosomat ez a kutyavérű? – háborgott tovább, de már sokkal halkabban Balogh Tamás. Kitiltva lenni a faházból – nem perspektíva. Megélte néhányszor, nem kér újra belőle.

– Még ha a tokajimat szólta volna le, akkor se hőzöngenék ilyen hangosan – vigyorodott el a csapos. A népség-katonaság örömmel nyugtázta a mosolyt, ma nem lesz itt se kitiltás, se pofon… valószínűleg, ugye, mert az ördög sohasem alszik.

– Térjünk vissza a remek emberekre – gondolkodott el újra a Rabbi.

– Nagy baj az, hogy sohasem dicsérünk senkit. A remek emberekről is csak a haláluk után derítjük ki, mennyire voltak remekek.

– Tévedsz – pattant fel Pofapénz –, a mai nap a nagy tévedések napja! Itt van a Tanárúr íróbarátja, őt aztán elég sokat dicsértük még életében. Főleg a Burma, de még a Gutentág is. A jó öreg tanárurunk egész hosszú passzusokat olvasott fel a fontosabb (ő mondta így, a fontosabb) munkáiból, s néha még a csapos is idehallgatott ránk.

– Meg a Törpe is – bólogatott a Rabbi. – Nem is szólva a Balogh Tamásról, aki egyenesen kívülről fújta a kis magyar pornográfiát…

– Legalábbis azt állította magáról – húzta el a száját Gutentág. – Amikor Burma felszólította, hogy legyen szíves legalább egy-két bekezdést idézni, mindig egy ezerszer elkoptatott Petőfi-vers jutott az eszébe.

– Az is rosszul – vigyorodott el a Törpe.

– Rosszul? Elég belőled! – rikkantott Balogh Tamás. – Vedd tudomásul, hogy többször nyertem szavalóversenyt azzal a verssel, és idén is nyertem volna a kis magyar pornográfiával…

– Ha indultál volna a versenyen – legyintett a Rabbi. – De nem indultál, ezen sem, meg a többin sem, az aquincumi költőversenyről is lemaradtál…

– Nem vagyok én költő – húzta ki magát Balogh Tamás. – Nem veszem el senki kenyerét. Úgy hallottam, idén egyébként is csak a prózások vetélkedtek, azok közé meg nem kívántam befurakodni.

– Aha… – fordult el szinte egyszerre Pofapénz és Gutentág. – Befurakodni… még a muskotályosra sem tartottál igényt, pedig a Péter literszámra kínálgatta.

– Nekem aztán nem – csodálkozott el Balogh Tamás.

– Neked éppúgy, mint akárki másnak – torkolta le Pofapénz. – Arról igazán nem ő tehet, hogy nem méltóztattál odafigyelni.

– Hogy a Péterre nem, az tán lehet – jött zavarba az egykori kemencés. –  De hogy a muskotályos szó nem akadt fenn a fülemen, azt legalábbis kétlem.

– Hányan bizonyítsuk? – vigyorgott újra Gutentág.

– Jó van, jól – csitítgatta őket Balogh Tamás. – Kérjetek ki nekem három decit, s el van sikálva a dolog.

Persze a három decit Tanárúrnak kellett kikérnie, mert a többieknek – ahogy Balogh Tamás megfogalmazta: momentán ugye… hm, izé, monetáriánus, pénzügyi, na, olyan pénzkörüli válsággal kellett szembenéznie.

– Azt azonban nem hittem – sajnálkozott Tamás –, hogy egy ilyen jeles csapattól összesen egy pohárral, még ha nagy pohárral is telik… Pedig születésnapom lenne, vagy mi…

– Megmondjam, mid van neked? – rúgott a bokájába a Törpe. – Tarhás hazugságrohamod van.  Fél füllel hallottad, hogy a Péternek születésnapja volt tegnap, mostanáig bántad, hogy kimaradtál az ő vendéglátásából…

– Sohasem dörzsölődtem az arisztokratákhoz – húzta fel az orrát Balogh Tamás.

– Ezt hagyd abba! – szólt rá Tanárúr. – Ha valaki nem hencegett soha a származásával, akkor az a Péter volt. Ha nem írja meg a családtörténeti munkáit, sose tudtad volna meg, hogy a grófi ágból…

– Blabla! – fortyant fel Balogh Tamás.

– Amikor még három Eszterházy focizott a Csillaghegyben, no meg a Gázgyárban, akkor is egy miccre megmutattam, melyikük a gróf… Mert mind a három az volt, te eszenagy.

– Az öreg gróf három fia…De mind a három csudamód bánt a labdával. A Péter volt a legügyesebb, de ő inkább író akart lenni.

– Az is lett, s nem akármilyen! – sóhajtott Tanárúr. – El sem hiszem, hogy már két éve nincs velünk.

– No, hogy egy fontosabbat mondjak én is, mint a Tanárúr érdekes emberei – szólalt meg Burma –, velem többet volt az elmúlt két évben, mint az azt megelőző húszban. Pedig hetente legalább egyszer összefutottunk.

– Jó, jó – próbálta átvenni a szót Pofapénz. – Mind tudjuk, hogy a Tanárúr kegyelméből te a kivételezettek közé tartozol.

– A Tanárúréból igen – vijjogott közbe Gutentág. – De az enyémből nem!

– S ahogy elnézem, a többiekéből sem… – bólogatott a késve érkező Sunya.

– Ha csak Balogh Tamás nem tiltakozik.

– Ő aztán nem fog – mosolyodott el a Rabbi.

– Ha kap még három deci muskotályost – fintorodott el a Törpe. – Még királlyá is kikiáltja azt a Pétert.

– Na, ne – szisszent fel a Rabbi. – A trón, ha van, foglalt. Ha mi koronázunk, csak egyvalaki pályázhat rá. Az Úr akaratából, természetesen.

– Miért néztek mind énrám? – fortyant fel Tanárúr. – Hogy én jelentkezzem arra az ingatag akármire? Azt leshetitek. A Pétert, igen. Őt szívesen ajánlottam volna, de hát ő is inkább a nemlétbe szökött a várható terhek elől.

– Pedig, ha valaki alkalmas lett volna, az ő volt – csatlakozott Burma az alakuló koronatanácshoz. – De mivel átszökött a saját univerzumába, Tanárúr kénytelen lesz meggondolni magát.

– Különben megvered? – szörnyedt el Sunya.

– Utánad, koma – förmedt rá Burma.

– Nem értem, miért nem foglalod el a helyét… – töprengett hangosan Pofapénz. – Még megérjük. hogy Balogh Tamás veti bele a székbe magát. Nem volt még elég eszement uralkodótok?

– Az esztergomi érsek nem lesz hajlandó arra, hogy felkenje a trónra – csóválta meg a fejét a Rabbi.

– Vagy előtte hat hétig egyfolytában sorolnia kéne az elkövetett bűneit… Köztük is elsősorban a Vakegérből elpárolgott muskotályosok sorsát – vigyorgott Gutentág.

– Nem tudtok mással foglalkozni? – csattant fel Balogh Tamás. – Vakegér,  Muskotályosok… Ti meg a világ összes pálinkáját összeloptátok. Térjünk csak vissza a Tanárúrra.

– No, csak összejön estére a Balogh-verés – vigyorgott Gutentág, s látszott a többieken, hogy nincs ellenükre a dolog.

– Fiúk, fiúk! Gyakoroljátok a megbocsájtás erényét – ment a dolgok elébe Tanárúr.

A Rabbi egy szép idézettel segített a sarokba szorult egykori kemencésnek: az vesse rá az első követ, aki még nem vétkezett. A Törpe lehajolt ugyan egy ökölnyi kőért, de mindenki tudta, hogy nem fogja eldobni. A pálinka említése épp elég figyelmeztetés volt számára.

– Nos, Tanárúr – Burma elég sokáig gondolkodott azon, mit is mondjon a gyújtópontba került tanárnak. – Nos, öreg, te sem szántani jársz erre a földre. Ismered a dolgok csínját-bínját, ismered az erényeinket…

– Olyanok nincsenek – kiáltott közbe Sunya.

– Ismered az erényeinket – intette le őt Burma –, és ismered a bűneinket is. Jogart, koronát Sunya szerez neked valamelyik múzeumból, ugyanott találhat kardot, palástot, országalmát. Az esztergomi érseket a Rabbi pontosan tudja helyettesíteni, a népségnek, katonaságnak itt lesz a Faház népe. Hogy kevesen leszünk? Áthívjuk a Pók utcai lordok házából a jobbakat s mindenkit a Pléhgombából. Együtt csak kiadunk egy koronázási menetet… A Johnny zenél a talpunk alá, a békási asszonykórus meg ad a hangulatnak.

– Békáson nincs is asszonykórus – próbált beleszólni a nagyok dolgába a Törpe, de lehurrogták.

– Ha nincs, majd lesz – élte bele magát a készülődő ünnepbe Gutentág.

De látszott, hogy a többieknek is tetszik a dolog. Különösen Pofapénz pirosodott ki a lelkesedéstől, s már tervezni is kezdte a meghívandók névsorát.

Erzsébet királynő állt a lista elején, rajta nem vitatkozott senki, de bizony a második, harmadik hely körül kitört a faházi ordítozós: ha a csapos nem lengeti meg újra a kitiltás rémét, még most is üvöltene a csapat.

– Szóval Tanárúr lesz a király – gondolkodott el Pofapénz.

– Ha el nem ugrok! – vigyorodott el Tanárúr.

– De jó, hogy megöregedtél – sóhajtott nagyot Burma.

– Kinek jó és miért? – jött zavarba Tanárúr.

– Neked jó – ölelte át a vállát Burma. – Tavalyelőtt még el tudtál volna ugrani, most már csak virtuális mutatványokra vagy képes.

– A virtuális valami disznó dolog? – kérdezte Sunya, de senki sem figyelt rá.

Méghogy disznó!

– Csak a Pétert kellett volna időben megkoronáznunk – töprengett félhangosan Tanárúr. Lenne egy jó királyunk, s én is kimenekülnék ebből a kínos helyzetből. Mert tudjátok, hogy nem szoktam nektek nemet mondani, de most nem tehetek mást.

– Ezek szerint a jövőben szántani jársz erre a földre?

– Meglátjuk. Még az sem lehetetlen – mosolygott a bajusza alatt Tanárúr. – Miért ne? De uralkodni előbb fog a Balogh Tamás, mint én.

– Meg kell beszélnem a Bözsémmel – emelkedett fel Tamás –, hiszen akkor ő királynő lesz, vagy mi.

– Királyné, te mafla – igazította ki Burma, de Tamás akkor már díszlépésben menetelt a Pók utcai másfél szobás palotája felé.