Keresés
rovatok
rovatok
képző | 2017 ősz
Fotó: Barlai László - Télen, Budán című festménye
GYIMESI LÁSZLÓ: UTÓVÉD-HARC VAGY MEGÚJULÁS?
Barlai mester iskolája
Valaki a napokban így fogalmazott: Barlai László iskolateremtő mester. Amikor visszamondtam ezt az érintettnek, csak mosolygott. Iskolateremtő? Talán Barcsay, igen. Vagy Kondor, Kokas, Bálványos… Maradjunk az egyszerűbb iskolaalapítónál. Az igaz. Mert Barlai valóban iskolaalapító. Hosszú évek (évtizedek) óta szervezi, vezeti a Kelenvölgyi Festőiskolát, azt a kicsi, szerény, de egyre inkább számon tartott műhelyt, ahonnan már számos kiállításra érett, sőt rendszeresen kiállító festőt bocsájtott szárnyra – köztük nem egy óbudai tehetséget.

A Barlai féle iskola nem az avantgarde valamelyik új vagy régi vonulatához kapcsolódik, nem ül be a pillanat-életű divatok uszályába sem, hanem a hagyományos festészet manapság kevésbé becsült, természetelvűnek nevezett irányzatát követi.

Azt az irányzatot, amelyet a fényképezés, különösen a színes fotó megjelenése letaszított a tizenkilencedik században megszerzett trónjáról, s ma már csak lesajnáló hangsúllyal mondunk akadémikusnak.

Az első impresszionisták vagy éppen az expresszionisták teremtettek ugyan egy újfajta s időtállóbbnak tűnő tájképfestészetet, és számos más irányzat is hozzájárult a piktúra ezen ágának megújításához, néha fantasztikus eredményekkel (legyen elég a legjobb szürrealisták kísérleteire, vagy éppen a fotónaturalizmus kiemelkedő munkáira hivatkozni), de ezek az iskolák nem folytatták a konzervatív hagyományt, hanem a természet, a táj újfajta megközelítésére törekedtek. Az amatőr festészet java vissza-visszanyúlt a német akadémizmus eredményeihez, de többségükben az önálló invenció hiánya miatt nem jutottak túl egy jóindulatú epigonizmuson, s ma is ez jellemzi a tájképfestők jelentős részét.

Barlai László munka közben Fotó: Antal István

Mi indokolja hát azt, hogy a természetelvű festők kiállításai iránt folyamatos az érdeklődés, és eladásaik is megközelítik, néha meghaladják a divatos irányzatok művelőinek eredményeit? Számos oka van ennek, s nem szabad csak a modern alkotások elszabadult árainak tulajdonítani a szolidabb árcédulákkal versenyző hagyományos tájképfestők kapósságát. Nem célom, hogy az okokat elemezzem, de ki kell emelnem néhány olyan vonást, amely a természetelvű festészet művelői mellett szól.

Meggyőződésem, hogy a mai természetelvű festészet nem a realizmus utóvéd-harca, hanem értékőrző folytatás, egy lehetséges megújulás ígéretével teljes átmeneti állapot dokumentum-gyűjteménye.

Ez az irányzat ugyanis nem tűri a szakmai felületességet, nem engedi meg a modernizmus ürügyén nem egyszer elburjánzó blöfföt. Megköveteli, hogy a művészek ismerjék a szakma minden csínját-bínját, tudjanak rajzolni, legyenek tisztában a kompozíció sajátosságaival, a színek világával, a fényviszonyok ábrázolásának fontosságával, a felhasznált anyagok tulajdonságaival, a különféle textúrák és faktúrák eltérő szerepével, és így tovább. Ha bármelyik elem hibádzik, a hiány azonnal kikiabál a képből, és leleplezi az alkotói felelőtlenséget.

Barlai László munkáinak alapvető erénye, hogy úgy konzervatívak, hagyománykövetőek, hogy egyúttal felsorakoztatják az elmúlt évszázad modern festészetének minden vívmányát a színhasználattól az ecsetkezelésig, a több szempontú kompozíciótól a sajátos felületkialakításig.

Ha szabad így fogalmazni: az obligát témaválasztástól függetlenül mintegy belülről modernek, huszonegyedik századiak.

Mi olyat tud Barlai, amivel kivívhatja a pályatársak tiszteletét, itt-ott irigységét? Órákig sorolhatnánk, s az olvasó csak akkor értené meg, ha minden jelző mellé odatennénk egy-két képet. Cikkünk illusztrációs anyagát úgy válogattuk össze, hogy a reprodukciók többségükben a barlais erényeket tükrözzék. Mik ezek az erények? Elsőként a fények használatát emelném ki. A fény-árnyék viszonyok tartalomhordozó jellege általában fontos eleme a festészetnek, a természetelvű alkotásoknál azonban minden más irányzatnál fontosabb pontos leképezésük. A másik kiemelendő erénye a festőnek az égi és földi vizek ábrázolása. Kevesen tudnak ilyen hitelesen felhőket, tavaszi, téli vagy éppen őszi egeket festeni; a felszíni vizek (folyók, tavak, lápok, kiöntések, patakok) ábrázolása is páratlan. A kettős táj, a valódi és a tükröződő olyan kontrasztokat eredményez, amelyekben az egyezés és különbözőség kompozíciós elemmé szerveződik, minden szemlélő gyönyörűségére.

Barlai László a mestereitől, a Rudnay-tanítvány Gera Gyulától, a nagy költő öccsétől, Váci Andrástól, a Munkácsy-díjas Végh Andrástól, a jóbarát Bálványos Hubától kapott, illetve az élete során önnön erejéből kimunkált, évről évre erősödő tudását szinte észrevétlenül, minden erőszak nélkül adja át tanítványainak. Szívesen állít ki néhány képet növendékei csoportos tárlatain, s ezeken jó követni, hogy iskolája hallgatói nem válnak egy csoportnyi apró Barlaivá, hanem mind témaválasztásukban, mind stílusukban önálló egyéniségekként mutatkoznak meg.

A mester keze nyoma ott van ugyan a műveken, de soha sem fedik zeuszi gesztusok a hallgatói akaratot, hanem a gondos idősebb testvér már-már gyöngéd útmutatása segít az alkotói gondok megoldásában.

Az évtizedek óta, 1951 szeptemberétől Óbudán élő Barlai mester tavasszal múlt nyolcvankét esztendős. Piktúráján nem érződik a kora: fiatalos frissességgel, lankadatlan szorgalommal alkot, minden évben új kiállításon mutatja be munkáit, de még nagyobb gondot fordít tanítványai rendszeres bemutatására mind az újbudai, mind az óbudai kiállítóhelyeken. Míg e sorokat írom, két komoly kiállításának előkészületeit végzi. Mondanom se kell, az itt bemutatott munkák csaknem kivétel nélkül ott lesznek a galériák falain.