A pincérleány – Palikámnak, a gazdának leánya, amúgy Piroska nevezetű – nem nevetett föl. Meghökkent pillantást vetett a nyegle ismeretlenre, aki nem sokkal ezután olyan sápkóros, pörcehagyott túrós csuszát kapott, amilyenre nem akadt még példa a konyhájára büszke vendéglő krónikájában. Még most is szalad tőle a hasa, ha közben meg nem állt.
Hanem azért még, mert valaki nem óbudai, nem való hetykélkednie, sem kapkodnia, egyik sem vezet jóra. Annyi téma lapul szanaszerte, fölpattanni készen, mint szeplős varrólány az iparosok rendes évi bálján. Egy mopszot utánzó felhő lebegett éppen arra, abból is üde, nyárias nyitás kerekedett volna. A Schwabinger-malom végtelen kelepelését sem nevezte ma még senki a Duna szívverésének. Miért kellett ennek a sportsapkás csábkocsonyának éppen Muskátira ráhibáznia? – a nevezetes piktorra, kinek nagyérmet nyert főműve, az Annabella vízre száll a Bagolyvár belső termében függ? S ha ez nem volna elegendő, még azzal is meggyanúsítania Muskátit, hogy vár?
Holott a mester, mióta az első tavaszi reggelen kiült a folyó partjára, hogy azután minden nap órákat töltsön ott, soha, egyetlen pillanatig sem várt. Ha egyszer, másfél év előtt Annabella szelíden kérlelő tekintetére kurta biccentéssel megfogadta, hogy nem vár, akkor nem is fog várni, punktum. Élni fog és mulatni, ezt is megfogadta szépen, engedelmesen. S ugyan mi volna annál különb élet és virgoncabb mulatság, mint ülni nádszékében a parton azzal a komisz, csökönyös pipával a szájban, és a legmegfelelőbb szöget keresni az újabb remekműhöz, amely még az Annabella vízre száll sikerén is túltesz? Muskáti dolgozik – ezt mindenki így tudta ezen a tágas óbudai világon, s egyszerre tisztelték őt e nagyszabású rákészülésért és az állhatatos nem-várásért.
Türelmetlenkedni senki nem türelmetlenkedett. Nincs is nagyon divatban errefelé, de meg emlékeztek is reá, hogy az addig tevékeny piktor, miután belehabarodott Annabellába, nemhogy újabb festménnyel nem jelentkezett, de még a helyi vendéglők és korcsmák cégéreire kanyarított, színes felírásoknak és kacskaringóknak is búcsút mondott.
Ebben lehetett is igazság, mert a néma leány, ki vászonfehér, riadt kíváncsisággal foglalt helyet a nádszék mellett, és nézett folyót, fakoronát, felleget, amit Muskáti dörmögve mutogatott neki, lassankint színesre, kacskaringós mosolyúra elevenedett. Meg ugyan nem szólalt soha, de az a nap csak elkövetkezett, amikor tekintete nem a mester kezét és szavát követte, hanem a maga tétova, fürkész irányaiba merészkedett. Muskáti szíve gyors igeneket kopogott őszülő bozontú mellkasában, mert akármerre vezette őt a leány szeme, ott zölden friss szépséget és a most esztergált gesztenyékéhez hasonlatos, barna derűt talált. A piktor szeme csillogott, és gömbölyű, okos pipáját Annabella felé nyújtotta – úgy, mintha adna még, holott kért már.
Annabella ugyanis megtanult pipát tömni, ami nem potomság. Először szelíden, finoman kell a kazán aljába töltögetni a göndör, jóillatú, nedves szűzdohányt, mintha gyermek tenné ártatlan, de kíváncsi kezével; középütt már feszesebbre, mégis ruganyosan puhára való nyomni, az asszony tapasztalt, értő ujjaival; s csak a tetejét szabad tömörre, kérgesen keményre gyömöszölni, bölcsen szomorú férfiakarattal – ez az utolsó rész persze Muskátira várt. Kacskaringózós füstgomolyban ültek napjukhosszat, Annabella olykor aprót, mosolygót prüsszentett.
Aznap kezdődött-e a változás, amikor Annabella először perdült táncra a Bagolyvár nagytermében, Muskáti pedig nagyot szentségelve kifordult a vendéglőből, és palettájával úgy csapta orrba az ott bámészkodó kecskét, hogy az négy napig szivárványt mekegett? Lehetséges, bár kezdetnél és végnél rejtezőbb jószágok nemigen motoznak az emberi élet bozótjában. Csak annyi bizonyos, hogy Annabella pillantása egyszer egy lélegzettel hosszabban pihent meg valamelyik dereglyén, amelyik a Fekete-tengerig, Bajáig, vagy talán egészen Lágymányosig merészkedett a csillogó, pakfon ismeretlenbe.
Hogy vajon e dereglye látványából, a kötélzet csikorgásából, a vitorla leffenéséből kezdte-e pedzeni, hogy nővé csak férfiak bánatán átkelvén lehet válnia a leánynak, s hogy ezért bocsánatot kérni, ha nem is kellemesebb, de gyorsabb, mint dacolni vele – nos, mindez szintén nem sejthető, mert Annabella erről sem beszélt. Csupán kiült egy reggelen Muskáti mellé a partra, kétharmadig megtömte a pipát, szájon csókolta a piktort, megsimogatta az arcát… Azután felnézett a fellegekre, de most először úgy, hogy Muskáti elvonulni lássa őket; és lenézett a folyóra, de immár nem az örök, hanem az örökkön elsodródó vízre.
És megszólalt:
– Elmegyek.
– Egy hajszálon függ minden összeharácsolt, egybekuporgatott boldogságunk – bődült el Muskáti aznap este Palikámnak, amire a kecske, amelyik mostanság amúgy is félénkebben kandikált csak be a Bagolyvár ablakán, fejvesztve menekült. – Csak azon, kikandikál-e éppen valaki egy kajütablakon, míg te a Vizafogó kéményein számolgatod a végtelenséget. Ennyin múlik minden, amit nagyképűen a magadénak gondolsz.
– De csak megmarad a… – kezdte Palikám.
– Micsoda? – torkolta le a mester. – A csiklandós diadal, hogy velem tüsszentette el a lányságát?
– Alamuszi macska nagyot ugrik – köpött ki a kajlabajszú gyepmester, akit másnap hajnalban a Margitsziget csücskénél halásztak ki a vízből, a torkát valamely vékony, hegyes faeszközzel, talán ecsetnyéllel szúrták át.
– Már az is baj? Nyilván nem ölelne, ha… – de ez az este nem Palikám befejezett mondatairól vált emlékezetessé.
– Ha nem mardosná a lelkiismeret – sóhajtott a piktor, megsejtve a szomorúságot a szenvedély, a bűnbánatot a szeretet mögött. Mintha Annabella szemében látná magát: megajándékozottnak és kisemmizettnek.
Ezen az esten készült el az Annabella vízre száll.
A képen durván ácsolt fedélzet, rajta matrózok csoportosulnak víg, asszonytaláló kedvben. Csillog a foguk, a szemük, a karjuk izmos, a nevetésük még annál is izmosabb. Messzire készülnek: a Fekete-tengerre, Bajára vagy pláne Lágymányosra. Hosszú útra, annyi bizonyos. Óbudáról minden út hosszú út, Óbudáról minden nagyvilág. Annabella nincs rajta a képen – miként is lehetne? Hiszen ő nézi őket, az ő szeme fényétől kapja a kép szokatlan, zöldbarna koloritját. Arról azután még Palikám vélekedése is megoszlik, melyik legény is lenne ama Rácz nevezetű, aki végtére szóra bírta Annabellát – az a jóképű, szakállas-e amott, az árboc tövében, netán az a másik szakállas, jóképű-e, amelyik egy kötélcsomón ül? Utóbbi mellett szól, hogy Muskáti egyszer úgy beszélt a fájdalmáról, mint egy hajókötélről, mely annyira megcsavarja őt gyomortájon, hogy kétrét görnyed bele. Hanem ez gyönge érv, komoly műértő csak legyintene reá.
A festményt, mint arról már esett szó, hiába érkeztek reá szemkápráztató vételi ajánlatok, Palikám lógathatta föl a Bagolyvár nagytermében, ahol Annabella annak előtte mind többet táncolt jóképű, szakállas matrózokkal. Csupa olyannal, aki semmit nem jelent neki, üzente a szemével Muskátinak, egy-egy sikerült forgás sodrában feléje pillantva. Az meg, minthogy világ csúfjára nem elegyedhetett a táncba, jobb híján hinni kezdett ezeknek az üzeneteknek. És amint egyre fürgébbre fordult a tánc, egyre elszántabb lett hite és bizalma, mert úgy váltak egyre forróbbá Annabella ölelései is. Mígnem egy napon, Muskáti rendíthetetlen bizalmának fénylő delelőjén, Annabella megszólalt, a kecske megfutott, a kép pedig alig néhány óra alatt megfestetett. Nagy napja volt ez a kisvárosnak.
Hát ezért nem nyugtalankodtak most sem az óbudaiak, hogy Muskáti rendre csak a vizet és a jegenyéket figyeli. Időbe telik egy ilyen nagyszabású műalkotás kigondolása – vélekedtek, s tán nem is botorul; mert a piktor, ki egész nap ott dolgozott a parton, maga is végtelen türelemmel nézett fölfelé, a Fekete-erdőig, vagy ki tudja, tán egészen a Hajógyári-szigetig.
– Árral szemben nem jöhet – dörmögte Piroskának, amikor az kiült mellé. – Az hamis lenne, mint a hazudott fiatalság vagy a Péter-Pál templom sekrestyésének török cigarettái. Körbe kell járnia a világot, hogy megint ide érkezhessék.
– Mit csinálhat most? – kérdezte Piroska, épp csak annyi dallammal, hogy a kérdés mellett a kérdezőnek is jusson némi figyelem.
– Táncol – vont vállat Muskáti. – Szökdécsel körbe-körbe valahol egy nagy teremben vagy éppen a szabad ég alatt, mintha az ördög bújt volna belé.
– Nem segíthetek? – simogatta Piroska hangja a piktorét.
– Nem – felelte az rögtön, és tömte tovább elkomiszodott, buta pipáját, oly keserű keményre, mintha sosem akart volna hallani gyermeki kézről, asszonyi kézről.
– Meglássa, visszajön.
– Az ő dolga – vont vállat Muskáti, azután majdnem mégis odaadta Piroskának a pipát, de azután mégsem adta oda. – Én elmulatok így is.
– Bemegyek – állt föl Piroska.
– Persze – helyeselt Muskáti. – Én még nézem kicsit a folyót meg a szelet.
Pedig nem folyó lesz azon a képen, nem is a szélre bólogató jegenyék. Ő maga lesz rajta, a nádszékben ülve. A szemében azok öröme, akik mertek annyira távol engedni valakit, hogy annak elég útja legyen hazatérni. Messzire néz ez a szem, amelyet persze Annabella szemében látunk: egy olyan vidékre nyílik, ahol a hét nyelven beszélő, gyönyörű leányok legfőbb gondja, hogy visszataláljanak régi, gyűrthomlokú piktorokhoz, ahol sosem áll meg a csilingelő ringlispíl, és ahol ingyen mérik az aszúízű mustkolbászt is.
Azt viszont, hogy e festményt megint Annabella szeme színezi-e zöldbarnára vagy Muskátié, mely amazzal egyazon árnyalatú, azt már igen nehéz eldönteni. Főképpen, mert az Annabella partra száll nem maradt reánk.