Talán még az a fiú fájt neki egy kicsit, talán még ő egyedül, az a nyurga, szeplős, nevetős fiú, amelyik akkor, egyetlen egyszer eljött hozzájuk, csodálkozva nézte a kertben a szájukkal lefelé beásott palackok sorát a gyalogösvény és az ágyások között, meg az osztrák rokonoktól kapott, gipsz kertitörpéket, azután a mosdót keresve benyitott Erzsi néniék műhelyből áteszkábált, parányi lakásába, ahol Erzsi néni, babos kendőben, épp magához szorított egy vekni kenyeret, és egy hosszú késsel keresztet rajzolt az aljára, mielőtt megszegte, azután a szíves útbaigazítás alapján eltalált a közös vécéhez, amely a másik, még régebbi műhely egyik sarkából volt lefalazva, az üstnél, ahol Juci néni és a mama a ruhákat főzték ki, azután visszaúton a kis vascsengőt is látta a szőlőlugas egyik ócska faoszlopán, a drót kivezetett a lépcső mellett-fölött a kapuhoz, és persze a kövirózsákat is a régi, betemetett kút káváján, és amikor végtére újra kiért a kertbe, fancsali képpel belekóstolt a krémesbe, amelyet Lajos a Hörpintő nevű kocsmából hordott haza, jelezvén a világnak, hogy ő elsősorban nem pityizálni jár oda, hanem francia krémesért az időközben lám, nagylánnyá serdült Zsuzsikának, kocsmapárás, cigaretta füstölte krémes volt, alig túrt bele a kisvillával, amelyen a US Army felirat díszlett, még a papa hozta a hadifogságból, megvan a teljes eszcájg, még a csajka is, és már szabadkozott is,
A Margitszigeten botlottak még egyszer egymásba, a Zenélő Kútnál, váratlanul sokat mesélt, képzelje csak, Zsuzsika, mérnök lettem, van egy két és fél szobás lakótelepi lakásom a pesti oldalon, a Dagálynál, egészen közel a hídhoz, negyedik emelet, de lift is van, egy gombnyomás, és már fönt is vagyunk, a babakocsit le lehet parkírozni az előszobában, mert az is elég tágas, jól ellesz ott a kisfiú, úgyis csöndes, aranyos baba, nem rumlizik, mi pedig ihatnánk egy kis Hubertust, elbeszélgethetnénk a régi szép időkről, hány éve is már, istenem, és akkor Zsuzsika azt mondta, hiszen ez az én fiam, mégis mit gondol, Ervin, mert mindennek a tetejébe még Ervinnek is hívták, ennek a kisfiúnak van egy apja, akihez hozzámentem és akinek megszültem ezt a gyereket, és nem tette hozzá, hogy mennyit tépelődött, hozzámenjen-e ahhoz a férfihoz, és igazán csak annak a visszautasítást, sőt kételyt sem ismerő erőszakossága döntötte el a kérdést, meg a szakmája és a szorgalma, azaz együttesen az ígéret, hogy kiviszi őt abból az óbudai házból, amelyre az óta a látogatás óta nem bírt úgy nézni, mint korábban, csak a szegénységet, a kopottságot látta, undorodott a füstmarta krémesektől és az ormótlan jégszekrénybe havonta hurcolt, nagydarab jegektől, a könyvespolc hasadékába szúrt rajzszögön fityegő, bojtos lengyel zászlótól, egy régi-régi utazás fakó maradványától, a megvakult karácsonyfa-gömböktől, de annyira, hogy gyereket sem akart oda szülni, el akarta vetetni, és megint a férje megingathatatlan makacssága kellett ahhoz, hogy most mégis itt sétáljon ezzel a babakocsival, mindezt nem mondta el, de Ervin nem is nagyon faggatózott a részletekről, csak annyit felelt, hiszen nem akarom én ezt a kisfiút adoptálni, Zsuzsika, legyen azé, aki legyártotta, csak trécselnék egy keveset, ha már így összehozott a sors, és megsimogatta a karját, és mint égen a csillagok, ragyogtak a nyári délutánban a szeplői, ő pedig azt mondta, jaj, most jut eszembe, jegyem van az Operába, azzal sarkon fordult, és eltolta a babakocsit, és nem sírt, mert nagyon erősen gondolt arra, hogy ha ezekben a világító csillagokban az van megírva,
Úgy látszik, mégsem volt megírva a csillagokban, jutott eszébe a Hunyadi László szerelmi kettősét hallgatva az Operaházban, az „Áldjon meg Isten!”-t, két ember búcsúvételét, akiknek sosem teljesedett be a szerelmük, ha talán a szerelem túlzás is, vetette fel bizonytalanul, de mindenesetre a boldogságnak, a maga-vállalta odatartozásban eltöltött életnek az esélye, igen, ez pontosabb, és önkéntelenül körbenézett a sötét nézőtéren, hátha, de csak a tízéves fia fejét látta tisztán, óvatosan megsimogatta, milyen okos fiú, de jó, hogy nem vetette el, hanem inkább az Operába viszi el néha, és lám, Óbudáról is elköltöztek a Rózsadombra, szép helyen laknak, igazán mindenük megvan, és ki tudja, abból a másikból mi lett, biztosan vedeli a Hubertust, veri a feleségét, már ha egyáltalán megnősült, nem csak nőket hord fel a lakásába, nem is baj, tényleg nem baj, hogy akkor hazajött a szigetről, és nem ment át Pestre, hűséges maradt ahhoz az emberhez, akit sosem szeretett igazán, milyen furcsa, fonák szüzesség is ez.
De akkor is ez maradt a sorsa, az időskor küszöbén kimondott válásig, ami után már az akarata is ez lett, mert bolond lett volna bárkivel szóba állni, jó volt neki így, senki szaros gatyáját nem kell mosni, így is amilyen csöndesen, olyan gyorsan nyúlnak évekké a napok a Mátyás-hegyen, ahová a válás után költözött, futotta bőven szép lakásra, az egész várost látja az ablakából, jó, az Operaházat pont nem, de amúgy sem ér rá bámészkodni, csak egyszer, egy fáradt délutánon lesz annyi ideje, hogy hirtelen eszébe jusson egy szó, jó és szomorú szó, a csillagaiba írva: szeplőtelenség, még kicsit fel is nevet, míg cukrozza a salátaöntetet, nemsokára jön a fia, édesen szereti, biztosan hoz francia krémest is a Daubnerből, hát igen, talán a fiáért, vagy ki tudja, kiért-miért, hogy csak oka volt-e vagy talán célja is, hogy akkor visszafordult, észre sem veszi, hogy megsimogatja a saját karját, nem, igazából az a fiú, Elemér vagy hogyan is hívták, az sem hiányzik neki, csak aludna egy keveset, mielőtt beállít a gyerek.
