Ezt nemcsak az óvatos fészkelődésből kapiskálja ki (ficánkolna némelyik úr óvatlanabbul is, hanem hát ki huszár, míg beretvakés korcsolyázik a gigáján?), de ő maga is bele-belesandít a tükrökbe, vigyázva, srévizavé. És olyan, de olyan elégedett e sandítások eredményével, hogy legszívesebben az összes miskulanciáját odahordaná az utolsó tükör melletti polcra, és naphosszat kígyózna, külön ollóért, külön fésűért, külön pamacsért, külön beretváért. Manó bácsi viszont sehogy sem kedveli e végetlen vonaglásokat.

Márpedig Manó bácsié a Laktanya utcai üzlet, kevés híján félszáz éve már. Segédként kezdte egykoron a figarói pályát, mesterlevelet szerzett és műhelyt, azután addig nyesett és nyírt, gön­dörített konya fürtöket és pödrött hetykére hosszú báli éjszakák elernyesztette bajszokat, míg keze remegése egyszer csak eszébe nem juttatta a folyton növő szőr mögött folyton fogyó időt.

Sokáig nem retirált mégsem: állt rendületlenül a szék mellett, régi, nobilis körszakállak vagy peckes Tegetthoff-bozontcsodák emléke suhant el párás szeme előtt, és verte a cintányérban a habot, és fente a szíjon a beretvát.

Amidőn pedig citerázó keze még a legelszántabb törzsvendégekben is vándori hajlamokat ébresztett, szomorún leült egy hokedlire, és várni kezdte az ismeretlen ifjút, ki hamarost bezörget, elébb a segédje lesz, azután feleségül kéri egyik leányát, átveszi a boltot, és… hanem ez a bizonyos ifjú csak nem köszönt be – így esett, hogy Manó bácsi merész elhatározással leányait tanította ki a mesterségre.

A kopott boltocska csakhamar csilingelő kacagásba öltözött. Sturcz Imre, Óbuda legkeresettebb úrifodrásza fuldoklott mérgében. Nemcsak hogy elnézett Manó bácsi feje fölött, amikor legközelebb összetalálkoztak a Hickmann-vendéglő kerthelyiségében, de még egy epés cikket is küldött a Fodrászok és Borbélyok Szakközlönyének. Éppen ő, aki köztudomásúan akként növelte forgalmát, hogy illetlen fotográfiákat dugott a Magyar Figaró régebbi számaiba, úgy tette ki őket Kecske utcai üzletének asztalára. Ám mint vetekedhetnének akár a legszemérmetlenebb képek is a cserfes Helga, a locska Tilda és a pergőnyelvű Lujza fecsegős kacarászásával, de főképp Margitka búgó hallgatagságával? A Szakközlöny nemhogy elrekkentette a vitriolos fenekedést, de hatoldalas, képes híradást szentelt a négy leány mestervizsgájának s az azt követő, zajos dínomdánomnak, külön tirádát zengvén a végtére emancipálódó szakma Laktanya utcai üdlakáról.

Még az is felmerült, hogy szobrot emeljenek a négy leánynak a Laktanya utca boldogabbik végén, de ezt végül elhalasztották: az elöljáró másféléves unokahúga miatt minden fillért az épülő kisdedóvóra kívánt fordítani.

Hanem innentől a Manó-üzlet napja megállott a zeniten. Az óbudai úri közönség kiválóan pártolta, és vendégköre újpesti, sőt lipótvárosi hajzatokkal és bajuszokkal is gyarapodott. Sturcz fogcsikorgatva rejtezett el pomádészagú odújában.

Az öregúr pedig, ki egyik szemével üzlete felvirágzásán őrködött, de a másikkal leányai révbe érését fürkészte, hokedlijén gubbasztva elégedetten dörzsölte rezge kezét. Hiszen eltervezte ő azt okosan, hogy e vidám csevej vidor lagzikhoz vezet majd, és csakugyan: a cserfes Helgán egy újpesti bútorgyáros szeme akadt meg, a pergőnyelvű Lujzának egy szedő kezdte szedni a virágot, nyárra már dupla lagzit terveznek! És ha a locska Tildának meg a hallgatag Margitkának egyelőre nincs is keletje, de előbb-utóbb mégiscsak jelentkezik valaki – olyasvalaki, aki utódjává is lesz, mert azért az üzletet mégsem szabad fehérnépre bízni. Gyönyörködik tehát három leánya buzgó locsogásában, nyüzsgő fecsegésében, csak éppen a búgón hallgatag Margitka kígyózásait ítéli illetlennek. Hiába, Sturcz egy keserű tréfája, mely a borbélyüzletet bordélyüzletre csavarta, elkedvetlenítette: őrá aztán senki ne mondhassa, hogy erkölcsre-illemre fittyet hány! Így hát fésű, borotva, pamacs mind-mind ott sorakozik Margitka saját polcán, és ha a Szicíliai Álmot nem másfél literes, megbonthatatlan üvegben árulnák, az is odakerülne – ekképpen azonban csak az utolsó tükör melletti, magas polcon fér el. Az még az ő nagyszerű leleménye volt, hogy a négy leány négy különféle illattal dolgozzék, ezeket csereberélni ugyanoly képtelenség volna, mint asztalaik rendjén változtatni.

Így Margitkának megmaradt a vendégenkénti egy kígyózás, se több, se kevesebb – még ennyi se kellett azután ahhoz, hogy egy bizonyos csütörtök délelőttről hosszú esztendőkig beszéljenek Óbuda-szerte.

Ki hinné pedig, hogy Sajbán Dani, ez a buta faesztergályos a San Marco utcából, ilyen cifra tohuvabohut csinál? Egyelőre békésen vár a sorára, és legfeljebb combján táncoló ujjai dobolnak hírt szédült izgalmáról és bősz elszántságáról, amellyel kész Margitka védelmére sietni, olyan hévvel, mintha nem másodszor látná mindössze életében. Amúgy jókedélyű, derék fiú, akinek – Tóni öccsével közösen – nővére rendezett be egy apró műhelyt a hosszú kert hátsó traktusában. Szék- és asztallábakat esztergáltak ott hét- és százszámra, esténként meg békén eliszogattak, amihez jobban csúszott nekik a rizling-spriccer, mint a nehéz, vastagsörényű sörital (Hubahabúnak nevezték ezt Huba úrról, aki a sörgyárat igazgatta). Soha nem történt volna velük semmi nevezetes, és ez így maradhatott volna az idők végezetéig, ha Dani egyszer, hiába zörgetvén Sturcznál (vajon merre csavaroghat az a bájgúnár?), be nem téved Manó úr üzletébe, és ott meg nem pillantja a kígyózó Margitkát.

Dani oly epedő narancsillatba fülledve érkezett haza, hogy a Répássyék Kati cselédje egész este Zerkovitz-nótákat dalolt miatta. Meg is próbált szóba elegyedni a fiúval másnap, azután harmadnap, azután a további napokon, a Jóistentől eltérően még a hetediken sem pihenve meg, de mindhiába. Dani csak elnézett a feje felett, messzire, ahol a narancsfák éppen illatos, fehér virágokat bontanak, és rá se hederített. A munkájában sem volt sok köszönet: furcsa, kacskaringós széklábak kerültek ki a keze alól, egyik sem hasonlított a másikra, ezeket kiadni a kezükből egyet jelentett volna a szerény vállalat csődjével. Tóni, akinek Dani motyogva és ügyetlenül megvallotta, miféle tüneményt próbál az otromba fadarabokon megrögzíteni, mégsem bántotta érte egy szóval sem. Kétannyit állt az eszter­gapad mellett, és kétannyi deszkát kerekített egyformára, amilyennek a sóhajtalan emberek álmodják a széklábat. Dani pedig kiült a verőfényes kertbe, és hunyorgott, mint aki Napba néz a szívével.

Egyszer pedig elmentek a Kisfaludy Színházba, a Parasztbecsületre – Dani elbűvölve hallgatta a muzsikát, és azt a narancsillatot érezte belőle, amelyet pedig mind-mind ő vitt oda a lelkében.

Így múltak a napok, egyetlen hangos szó nélkül, csöndes hajnövesztéssel.

Minthogy ugyanis a mindennapi borbélynál borotválkozás fényűzését nem engedhették meg maguknak, Dani csak egy újabb loboncos üstökkel juthatott ismét Margitka elébe. De végtére, amikor a messzi Taorminában talán már az első vörös-fehérre repedt fügét szüretelték, ennek is elérkezett a napja. Dani felöltötte ünneplő ruháját, és peckesnek remélt, enyhén rogyadozó léptekkel elsétált a Laktanya utcába. Amint befordult az üzletbe, megtorpant: valami nagyon más volt, mint ama régi, szerpentin-ívű napon.

Pedig látszólag minden a helyén van: a gavallérok a székekben, a leányok a székek mögött, Manó bácsi az örök hokedlin, a Szicíliai Álom a hátsó polcon, az utolsó asztal mellett. Azután rájön: a csönd másmilyen most. A beléptét jelző csengettyűre nem felel csilingelő kacagás, de még Margitka hallgatása sem búg harmóniát a nyárba. Körülnéz, és hátrahőköl: Margitka székében nem mást lát terpeszkedni, mint Sturczot, a Kecske utcai frizuragyalázót! A szégyentelen fogta magát, és személyesen látogatott el a konkurenciához, s akár ő maga, még a haját is megnövesztette erre az alkalomra. Lám, kacér hagyma a hajé, mereng talán Dani: mindegy neki, szerelem táplálja vagy gyűlölet, csak gyarapodhasson! Helyet foglal, éppen Sturcz háta mögött – Manó bácsi üzletében nem félreeső zugokban, szemérmetlen képekre kacsintva szokás várakozni, hanem elöl, Isten és az emberek szeme előtt. Olyannyira Sturcz mögött ül, hogy Sturcz feje éppen eltakarja előle Sturcz képmását, így csak húsos fülcimpáit látja, hátulról. Már rövid szemlélődés után is bizonyos benne, hogy soha életében nem látott még ezeknél önelégültebb, ellenszenvesebb fülcimpákat.

Elképzeli, ahogy Margitka ollója apró mozdulatával belecsíp az egyikbe – vagy éppen, ha már álmodunk, minek spórolni: egyetlen nagy mozdulattal lenyesi előbb az egyiket, majd a másikat is.

Tudja persze, hogy ez a két fül sérthetetlen: nemcsak leffentyűk egy ellenszenves koponyán, de egyszersmind Margitka szakmai hozzáértésének zálogai is, és ily módon épségük minden jóérzésű ember közös ügye. Ennyit van ideje végiggondolni a maga komótos eszejárásával, mire Margitka végez. S ha a leány könnyű kezei ezúttal talán merevebben zsonglőrködtek is ollóval-fésűvel, az eredmény megfellebbezhetetlen. Sturcz Imre immár nemcsak émelyítőn jóképű, de a haja is úgy hullámzik, miként a tenger Siracusánál, gondolja Dani, ki újabban mindent elolvas a Nap szigetéről, amihez csak hozzáférhet. „Most indul a Szicíliai Álomért” – bizsereg fel, ám ebben a pillanatban sisteregve lecsap a mennykő.

– Nem egyforma a két barkó – közli diadalmasan Sturcz, és úgy forgatja szégyenletes fejét a tükörben, mint holmi harci kakasok a palermói arénában. – A bal legalább fél centiméterrel lejjebb ér.

Ám mielőtt Margitka lehajolhatna, Manó bácsi felpattanhatna, a kakas kakasára talál, és az Etna megébredése pimasz torokköszörüléssé halványítja az iménti mennydörgést.

– Mit merészelsz, te brávó? – dübörgi a kígyózástól megrabolt Dani. – Hol ferde az a ványadt tetűlétrád?

– Már engedelmet – emelkedik ültéből szólásra Sturcz, holott éppen azt nem remélhet. Dani, akiben most egyetlen székláb sem ismerne merengő mesterére, nagy lendülettel ráveti magát, és beléharap a húsos fülcimpába, így adva tudtára a hitvány brigantinak, hogy a szép frizőrleány becsületén esett foltot csak az életre-halálra vívott párbaj moshatja le.

Székre, asztalra fröccsen a fiatal vér, eleve sok-sok vér, de a tükörben még meg is kétszereződik.

Ordítás veri fel a Laktanya utcát: ordít a fülét markoló Sturcz, a timsóért kapkodó Tilda, és Manó úr is, az ajtó felé taszigálva a szintén ordító faesztergályost: – Meg ne lássalak itt még egyszer, te senkiházi!

Csengettyűszó kíséri a kiűzetést Margitka paradicsomából.

Mindezalatt egyedül a leány marad néma. Csupán a haját leszorító, narancsszín kendőt oldja le, és bugyolálja be vele a véráztatta fület.

– Köszönöm, kisasszony – vált csöndes mélába Imre ordítása, amire Margitka álmatagon bólint. Jó, hogy ezt a bólintást Dani már nem láthatja, ahogyan Margitka kígyózását sem, soha-soha többé.

Mit tehet mást, téblábolva hazaindul, azon morfondírozván, mikor küldi el hozzá Sturcz a segédeit. Olvasott róla, hogy párbajoknál kötelezők a segédek, s tudja azt is, hogy a rivális borbélynak három segédje is van. Megrendítette, ami történt, és tisztában van azzal is, hogy hőstettének súlyos következményei lehetnek. De nem bánja: ismeretlen erő feszíti a mellét és szegi fel az esztergapad elcsüggesztette fejét.

Végre egyszer nem a macskaköveket nézi, hanem a kövek fölött az utcát, a Fő teret, amire egyszer csak egy robajosan száguldó fiáker kanyarodik ki, éppen a Laktanya utcából, éppen őfelé.

– Le akar gázolni a csibész! – jut eszébe az ostorát pattogtató Alfio, egyenest az operából. S ekkor veszi észre a gesztenyefás gyalogútról előkeveredő, babakocsit toló dadát is. Azzal a délszaki mersszel, ami csak fertályórája sajátja, de máris lénye leglényegeként becsüli, rohan vissza, taszítja félre a dadát, a babakocsit, s hagyja magát csakugyan legázolni a fiákertől, amelyet a saját sörétől spicces Huba úr csent el a drosztról. Nagyot koppan szegény, bátor feje a kövön, a dajka pedig visítani kezd – s ettől a visítástól már csak egy lépés a nevezetes medália.

Szenzáció lett az esetből, Dani bepólyált feje Óbuda dicsőségévé vált. Minthogy a babakocsiban az elöljáró unokahúga utazott, még az országos lapokból is kiszorította a többi érdekességet – elsőül mindjárt Sturcz bepólyált fejét. Dani egy derűs őszi vasárnapon, a Városháza dísztermében kapott érmet a mellére. Előtte ágált az elöljáró, a hálatelt nagybácsi. Dani mégis oldalt pislogott folyton, a nagy, kitárt ablak felé. A Fő tér túloldalára lehetett látni onnét, épp a gázolás helyére, ahol szomorú narancsillatban két boldog ember fotografáltatta éppen magát, egy hármas esküvő legszebbik nászpárja. Margitka hallgatagabb volt, mint valaha. Némán búgó vággyal nézett vőlegényére, aki mostanra már csak diszkrét flastromot viselt bal fülén.