A középiskolás évek után egyetemre került…
Az orvosi egyetemre kétszeri elutasítás után vettek fel. 1956 volt: már érződött az ősz előszele, tehát életemet tovább kísérte a történelem, bár többnyire negatív hatásaival.
Ettől kezdve három fő vonal figyelhető meg a pályáján: az orvosi hivatás, az oktatás-tanítás, illetve az irodalom.
A három áttekintendő életvonulatomnak kora gyerekkoromtól van jele, ezek végig kísérik életemet, persze az orvosi hivatás a domináns, emellett üti fel fejét időközönként, változó mértékben a másik kettő, de talán ezekhez simulva még két vonulat társul: a család és a világlátás.
Kezdjük az orvosi pályával!
A gimnáziumban kialakult elképzelésem alapján biokémikus kutatónak készültem, ezért jelentkeztem az orvosira, de a tanulmányok alatt, azok hatására változtattam, az emberrel akartam közvetlenül foglalkozni, tehát gyakorló orvos akartam lenni. Nagyszerű tanáraink voltak: Straub F. Brúnó (a rendszerváltásnál államelnök volt), Gottsegen György kardiológus, Nyírő Gyula pszichiáter (róluk most intézmény van elnevezve), Babics Antal urológus (Nagy Imre egészségügyi minisztere volt). Végzés után sikerült Budapesten maradnom (újpesti Károlyi Sándor Kórház), a belgyógyászatot választottam, mert az akkor magába olvasztotta az összes belszerv vizsgálatát, és én az orvoslást széles keretek között akartam végezni.
Az 1960-as években első főnököm, dr. Újszászy László mellett főleg a kardiológiára irányult érdeklődésem, az 1970-es években a hematológiára, ekkor már végeztem ezeknél kemoterápiát, 1980-ban az újonnan indult dél-pesti Jahn Ferenc Kórház 120 ágyas krónikus belgyógyászati osztályának vezetői posztját nyertem el, amelyben geriátriai, érrendszeri, onkológiai és rehabilitációs részleget fejlesztettem ki. Szakmapolitikai okok miatt profilok változtatását tervezték, ezért visszahívás alapján megpályáztam és megkaptam az újpesti kórház akut gasztroenterológiai osztályának vezetését (1992), ahol az onkológiai betegek kemoterápiáját is még évekig végeztem. A kezdeti belgyógyász szakvizsga (1967) mellett letettem az onkológiai és geriátriai szakvizsgát, 1998-ban orvosszakmai munkámért megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztjét, 2003-ban a Batthyány-Strattmann László-díjat.
A kórházi szférából 2003-ban mentem nyugdíjba, ekkor voltam 65 éves. Utána kerületi onkológiai gondozókban és a hospice ellátásban dolgoztam. 1980 után a fő, tudományos feldolgozást magába foglaló tevékenységem a geriátria és az attól elválaszthatatlan szociális gerontológia területére esett, e két, egymással szoros kapcsolatban lévő terület kérdéseit próbáltam felkutatni mind az egyén, mind az ellátó szervezetek szintjén. Ezen a területen van igazán szükség az egész embert vizsgáló, kezelő holisztikus szemléletmódra, ami nekem alapállasom kezdettől máig. A geriátria (idősgyógyászat) diszciplínát megteremtő Ignaz Nascher egészségügyi-szociális hibridnek tartotta ezt az orvosi területet. Ezért kerültem közel a magyar Bálint Mihály nevével fémjelzett nemzetközi és magyar Bálint-mozgalomhoz is, amely az orvos-beteg kapcsolatot vizsgálja („orvosgyógyszer”). A szociális PHARE-programbizottságának tagja lettem, a Magyar Szociálpolitikai Társaság alelnöke, majd a Gerontológiai és Geriátriai Társaság elnöke (2005–2010). A rendszerváltás megadta annak a lehetőségét, hogy ezt a kérdést több nyugati országban tanulmányozzam, a legmaradandóbb volt két hónap Dániában, valamint még: Finnország, Hollandia, Svédország, Anglia, Németország.
Mindenhová szakmai anyagot vittem bemutatni, részt vettem nemzetközi fórumokon, pl. tagja voltam az International Federation of Ageing igazgatótanácsának, tagja lettem nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságának. Orvosszakmai működésemet azzal koronáztam meg, hogy egy 700 oldalas geriátriai szakkönyv (Klinikum és farmakoterápia időskorban) orvosi részének főszerkesztője lettem, emellett egy 19 fejezetből álló gerontológiai összefoglaló könyvet írtam (Pillantás a dombról), amely néhány orvosi fejezet mellett szociálpszichológiai témákat foglal össze.
Térjünk át a tanító, oktató munkájára!
A családi előzmények hatottak rám: apai déd- és nagyapám kántortanító Székelyföldön, nagyapa testvérei pedagógusok (leghíresebb Károly, a dévai tanítóképző igazgatója). A tanítás genetikai hajlam volt a családban – Czeizel Endre kutatásai igazolják, hogy van ilyen. Szondi Lipót is ismeri: családi archetípus. Aki nem pedagógus, az is szakmája oktatója (Kálmán unokatestvérem szülészorvos).
Saját pályám: tízéves koromtól fiatalabbakat tanítottam (óraadás 5 Ft/óra), az általános iskolában és a gimnáziumban tanulópárommal foglalkoztam.
Egyetemi éveim alatt felnőtteket készítettem elő érettségire. Orvosként, főleg osztályvezetői 23 évem alatt a fiatal kollégákat a gyakorlat során oktattam, egyikük mondta: iskolát teremtettem. 1980-ban mint gerontológust az Európa Tanács idősoktatási munkabizottságába delegáltak (gerontagógia, geroedukáció), külföldi tanulmányutakat tettünk. Ekkor vettem fel a kapcsolatot a magyar (majd külföldi) vezető andragógusokkal: Maróti Andorral, Csoma Gyulával, Sz. Tóth Jánossal. Azóta ezzel a kérdéssel kiemelten foglalkozom, második hivatásomnak tekintem, három egyetemen oktattam gerontológiai tárgyat: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Debreceni Egyetem nyíregyházi Egészségügyi Kar, Zsigmond király (Milton Friedman) Egyetem Békásmegyeren, utóbbi kettőn most is. Emellett az idősoktatás és egyáltalán a gerontológia területén országszerte tartok előadásokat szakembereknek és az egyre szaporodó, laikusok számra szervezett szenior akadémiákon, minderre kórházi nyugdíjazásom után több lehetőségem van. Az idősoktatás a szellemi aktív idősödés egyik fő területe (az aktív idősödés paradigma ma általánosan elfogadott irányelv a WHO, az ENSZ berkeiben), a részvétel már önmagában ismeretterjesztő és örömöt jelentő elfoglaltság, az ismeretek pedig elősegítik az idősödés problémáival való megbirkózást. A Magyar Tudományos Akadémia Felnőttoktatási Albizottságának, a Pedagógiai Társaság választmányának tagja lettem, 2018-ban egyedüliként elnyertem a Durkó Mátyás Emlékérmet.
Elérkeztünk az írói pályájához.
Anyám dán származású, családneve Andersen volt, nem valószínű, hogy a nagy íróval rokonságban lett volna, mert Dániában ez gyakori név, viszont egyik nagyanyja Sophie Schiller volt, aki vallotta a költő családjával való rokonságot. Bármi is az igazság, az én nyiladozó gondolatvilágomat belengte, hogy esetleg közöm van ehhez a két íróhoz.
Továbbtanulási bizottság előtt a tanulók vallomása arról, hogy miért akarják egyik vagy másik hivatást választani. Aztán a gimnáziumban kitűnő tanáraim közel hozták számomra a költészetet: Tóth Pál László magyartanár, aki ugyan főleg nyelvtanász volt, de elvezetett az irodalom lényegéhez, első óráján Lessing Laokoónjáról beszélt; Gombár Vince latintanár Horatius gondolatvilágát is ismertette, nem csak a versek nyelvi fordítását; Kertész Dezső orosztanár, aki latintanárként a fogságban tanulta meg az oroszt, Puskin és Lermontov költészetét adta (tőlük több verset fordítottam). II. gimnazista koromban kezdtem komolyabban verseket írni, ekkor Ábrányi Emil magyar nyelvről írt verse ihletett, és egy disztichonban írt hasonló tárgyú verssel 2. helyezést értem el az iskolai verspályázaton. A következő évben több verset küldtem be, 3. helyezést értem el. Mint mondtam, ekkor került iskolánkba az egyetem után Eörsi István – életem első komoly kritikáját tőle kaptam. Az ’56 miatti börtönévei után találkoztunk, s még idézett verseimből. Kell ennél nagyobb díj, elismerés? 1955-ben a III. kerületi pedagógusok lapja, az Új utakon közölte egyik versemet (Reggel a Badacsonyban).
Életem folyamán a versírási motiváció vissza-visszatért, olykor hosszú évek kimaradtak, főleg a karrierépítés és családteremtés évtizedeiben volt ilyen. Mindig motiváló tényező volt, ha jeles költőkkel kerülhettem közelebbi kapcsolatba, ilyen volt Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, az utóbbi években Tornai József és évtársaim: Ágh István, Takács Zsuzsa. A klasszikus versforma sokáig vonzott, de aztán a gondolataim sokszor csak a szabad verset engedték meg, az elmúlt néhány évben a haiku is megkísértett. Az 1975-ben induló Orvosírók Körének alapító tagjai közé számítom magam, most is évente van találkozónk, ahová elvisszük felolvasásra új alkotásunkat, amelyeket összegyűjtve a következő évben kötetben megkapunk. A Nagy Lajos Társaságnak öt éve vagyok aktív tagja.
Elsősorban mostanában a múltam megidézett részleteit és az idősödés bennem alakuló filozófiáját dolgozom fel. Saját szépirodalmi kötetem nem jelent meg, folyóiratokban (Magyar Napló, Napút, Bárka, Dunatükör, Zempléni Múzsa stb., újabban az Óbudai Anziksz), illetve antológiákban (pl. Nagy Lajos Társaság kiadványai, Aposztróf kiadó, VPM Kft.) jelennek meg munkáim. Különösen a művészetek, az esztétika és az orvoslás kapcsolata foglalkoztat, tizenhat ide tartozó témát kifejtő könyvem két éve jelent meg (Gyógyítás és szépség). Több mint harminc éve a Magvetőnél (Kardos Györgynél) egy antológiát akartam kiadni, amely a magyar lírából a testi betegségeket leíró verseket tartalmazza – az ötlet tetszett, szerződést is írtunk, de a személy változások miatt kiadására nem került sor.
A művészetek az irodalmon túl is érdeklődésem és mindennapi elfoglaltságaim köréhez tartoznak. Ez vezetett arra, hogy hatvanéves koromban egy 22 tagú asztaltársaságot verbuváltam olyan jeles emberekből, akik szintén 1938-ban születtek, mint én, de különböző művészetek, tudományok képviselői voltak, egy részük – ritkán ugyan – máig összejár. (Az ötletet Szilágyi György írása adta: „Hanyas vagy? ’28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.”)
Ezek mellett zajlott személyes, „magán” életem a maga szépségeivel és buktatóival. 1973-ban nősültem, volt feleségem szintén orvos. 1974-ben született lányom, aki szintén orvos, 1979-ben fiam, ő közgazdász lett. Kilenc unokám van, egyévestől tizenkilenc évesig, nagy örömöm telik bennük.
