Eljött-e az életmű összegzésének ideje?
Összegzésemet megcsináltam (A belgyógyászattól az öregedés tudományáig), mostanában egyes részvonulatok lépcsőit járom végig, és ezeket írom le.
Megosztana velünk néhány részletet?
Apám erdélyi székely család sarja, anyám dán eredetű, a németekkel Erdélybe bevándorolt családból származik. Apám a trianoni diktátum után jött Magyarországra, anyámat később kihozta, én 1938-ban, az utolsó békeévben születtem. 1940-ben a II. bécsi döntéssel visszakaptuk Észak-Erdélyt, apám Marosvásárhelyen a törvényszék helyettes elnöke lett, ott laktunk 1940–1944 között.
1946-ban költözünk Óbudára (Kiskorona/Fényes Adolf u. 3. sz. alá). Szemben volt az iskola, a 10. szám alatt, 1952-ig itt végeztem el az általános iskolát, erről korábban írtam az Anzikszba. (Óbudai Anziksz – 2018/19 tél) A hátrányok miatt (apám nyugatos horthysta bíró volt) nehezen, de felvettek az Árpád Gimnáziumba, ahol a tanárok a klasszikus világot őrizték. Óbudai identitásomat elsősorban ennek a kitűnő gimnáziumnak és tanári karának köszönhetem.
Ezek szerint szívesen emlékezik tanáraira?
Feltétlenül! Külön cikket érdemelne mindegyikük, de engedje meg, hogy most csak néhány szóban méltassam érdemeiket. A Rákosi-rendszer második szakaszában voltam gimnazista, 1952-ben még uralkodott a kemény Rákosi-diktatúra, 1953-ban jött a Nagy Imre-féle enyhülés, majd ismét szorosabb lett a mindennapi élet. Az általános iskola utolsó éveit sikerült fokozott szorgalommal, tiszta ötössel végeznem, az eredmény nemcsak egyszerűen belső igényem volt, hanem a gimnáziumba bejutáshoz is mindenképpen kellett. Mivel csak a legjobb eredménnyel volt esélyem felvételt nyerni, sőt, ebben az esetben is lehetett arra számítani, hogy politikai okból elutasítanak. Eredményeim elérésében nagy szerepe volt Szalmai János matematikatanárnak, aki indirekt módon, igazi pedagógusként segített abban, hogy meglévő tudásom adja meg a szükséges önbizalmat, legyek biztos önmagamban. Például jól sikerült matematika dolgozat végére odaírta: Sic itur ad astra (Így jutsz el a csillagokig), ugyanis nála magántanulóként latint is tanultam az általános iskolai években, amikor ott nem volt erre lehetőség. Még nem alakult ki, hogy milyen pályát választok, de mindenképpen gimnáziumba, humán tagozatra akartam jutni. Bár a matematikát is szerettem, nem vonzottak a technikai pályák, kivéve az építészmérnöki hivatást, annak művészeti vonatkozásai miatt. A közelünkben volt a nívós Árpád Gimnázium, tehát oda adtam be felvételi kérelmemet.
Dacára annak, hogy családi származása meglehetős hátrányt jelentett a kérelem elbírálásakor.
Igen, de végül kitűnő bizonyítványomnak és az ezért járó selyem vörösnyakkendőnek köszönhetően felvettek a gimnáziumba. Érdekes módon leendő osztályfőnökömet, Gombár Vince latintanárt már 1952 év elején megismertem, ugyanis ekkor volt az egyik békekölcsön jegyzésének ideje.
Ezt a feladatot persze kirótták a különböző beosztású tisztviselőknek, többek közt a tanároknak, így történt, hogy Gombár tanár úr egy társával hozzánk is becsöngetett ebből a célból.
Hányat írunk?
1952. szeptember elején indult a tanév, és én ott lehettem az Árpád Gimnázium padjaiban. Tehát Gombár Vince lett az osztályfőnökünk, életére visszatérek, ugyanis a Gimnázium fennállásának centenáriumán, 2005-ben kiadott emlékkönyvben engem kértek fel portréja megírására, és sikerült több adatot is összegyűjtenem róla. Az első évben nem volt latinóra, Gombár tehát csak másodiktól tanított. Minden tanárral első óráján ismerkedés történt. Furcsa módon ezek közül arra emlékszem, amelyiken a biológia tanárnő, aki később nem hagyott bennem nyomot, kérdezett bennünket eddigi eredményeinkről, terveinkről.
Ezt a fordulatot sokszor hallottam ezután saját és mások életének változásainál, de bennem máig ez az alkalom él élesen. Az első órákon mindegyik tanár igyekezett tantárgya lényegét felvetíteni. Magyartanárunk Tóth Pál László volt, ő merte a 15 éves fiúknak filozófiai indítással kezdeni, Lessing Laokoónjának fő mondanivalóját ismertette, megértetve, hogy minden diszciplína, minden művészet, így az irodalom is más, de saját magára jellemző eszközökkel mutatja be a világot.
Minek tulajdonítja, hogy a Rákosi-korszakban ilyen szellemben taníthattak az Árpád Gimnáziumban?
Valóban igaz, hogy minden tanárunktól kaptunk valami olyan maradandó tárgybeli, de ami még fontosabb: olyan erkölcsi, humán értékű ismeretet meg viselkedésmintát, ami – most már mondhatom – életünk végéig elkísér bennünket. Többségük az 1930-as években végezte iskoláit, az akkori kulturális eszmék pozitívumait hordozta magatartásában. A most sokat emlegetett Klebelsberg Kunó által képviselt és engedett, a nemzeti és nyugati polgári gondolatvilág valamilyen ötvöződése jellemezte ezt (persze a végletes negatív eszmék is akkor szöktek szárba). Visszagondolva erre, elképesztő, szinte hihetetlen, hogy ebből kaptunk sokat a tanórákon a Rákosi-diktatúra éveiben. Hogy merészelték ezt tanáraink?
A további évtizedeket is figyelve fogalmazódott meg bennem az a törvényszerűség, hogy olyan államokban, mint amilyen a közép-kelet-európai országok, így hazánk is, ahol egy emberöltőnél rövidebb idő alatt változnak a rendszerek, az aktuális tanárok az előző rendszerben szocializálódtak, kapták eszmei tudásukat, és ezt adják tovább a már új világ fiatal generációinak. Mi ennek a jelenségnek pozitív változatával találkoztunk. Később láttuk más változatait, a Rákosi-rendszerben képzettek a Kádár-rendszerben tanítottak, az ekkor felkészítetteken belül is voltak a politikai tendenciák változását követő vonulatok, de talán még inkább tapasztalhattuk az ún. rendszerváltás után a kommunista érában képzett tanárok egy részénél.
Kik voltak a legmeghatározóbb tanárai?
Négy meghatározó személyiséget kell kiemelni saját személyes vonatkozásomban, ami nem jelenti, hogy a többi nem adott jelentős, ma is érvényességgel bíró tanítást. Ez a négy: Gombár Vince latintanár, Tóth Pál László magyartanár, Szalmai János fizikatanár és Karádi Károly biológiatanár. Nem tudom, szabad-e kategorizálnom, de a következő sorba osztanám Udvarhelyi Ágoston földrajztanárt, Vanyek Béla kémiatanárt, Kertész Dezső orosztanárt, Hardy Zsigmond matematikatanárt, Masznyik Zoltán történelemtanárt és Iglói Mihály tornatanárt. A többiek, akiket esetleg egy harmadik sorba sorolnék, kevéssé maradtak meg emlékeimben, talán csak azért, mert rövidebb ideig tanítottak.
Iglói Mihály neve a nem óbudai sportszeretők számára is ismerősen csenghet.
Valóban. Iglói Mihály volt a tornatanárunk (eredeti neve Ignácz Mihály, ezért mindenki Náci bácsinak hívta). Az 1930-as években neves középtávfutó volt, indult az 1936-os berlini olimpián. 1950 után a világcsúcsokat elérő magyar középtávfutók edzője lett – ez sajátos módszerének volt köszönhető –, az 1956-os olimpia után az USA-ba emigrált, itt olimpiai bajnokok edzője volt. Később Görögországba költözött át, majd utolsó éveiben hazatért. Vesebántalmam miatt a gimnázium évei alatt végig fel voltam mentve torna alól. A tornaóra alatt csak üldögéltem, akkor is, ha kint az amfiteátrumban volt a foglalkozás. Ennek ellenére kedves volt hozzám, nem lenézően foglalkozott velem, sporttörténeti adatokat kérdezett, és jó jegyet adott, nehogy elrontsa bizonyítványomat. 2000-ben a Millenárison bemutatott nagy magyarok kiállításon teljes nagy poszter mutatta be az ő tevékenységét.
Ilyen például a politikai érzelmeket felkorbácsoló 1955-ös budapesti kosárlabda Európa-bajnokság döntője, ezt a Népstadion közepén felállított pódiumon vívták a csapatok, s ekkor megvertük a szovjet válogatottat. Egy másik hasonló érzelmekkel átfűtött esemény volt két évvel korábban, 1953-ban a tízezer méteres futás döntője ugyancsak a Népstadionban (ez volt átadásának éve), amelyen a későbbi szovjet olimpiai bajnok Kuc is részt vett. Magyar ellenfele a „kis” Kovács volt, aki akkor szintén a legjobbak közé tartozott. Kovács József, aki egyébként a közelünkben lévő textilgyárban dolgozott – óh, profi sportolók! –, 1956-ban a melbourne-i olimpián ezüstérmes lett tízezer méteren, ahol Kuc nyakába került az aranyérem. Három évvel korábban a Népstadionban a táv kétharmadánál Kuc még csaknem lekörözte, ő azonban Isten tudja, milyen energiatartalékból, egyszer csak elkezdett szárnyalni, az utolsó kör elején még 50 méter hátránya volt, majd behozta ellenfelét, a célegyenesben lehagyta, és megnyerte a versenyt. A nagy közönség – mert akkor az atlétikának is volt nagy nézőserege itthon – felállva biztatta, majd szinte magából kikelve ordított örömében. A sporthoz kapcsolva említem, hogy az olimpiákat nagy figyelemmel kísértem, főleg persze a magyar eredményeket, és volt, amire nagyon is érdemes volt figyelni, de az 1952-es helsinki olimpia éppen gimnáziumi tanéveim elkezdése előtt, az 1956-os melbourne-i meg hónapokkal érettségim után volt. Viszont a gimnáziumi évek alatt ünnepeltük az 1953-as londoni 6:3-at, és borultunk gyászba az 1954-es labdarúgó világbajnokság döntőjének elvesztése miatt (ezt a gimnázium tornatermében felszerelt hangszórón hallgattuk végig).
Visszatérve a politika világához és annak az iskola életére való hatására, azt kell mondanom, hogy mi mintha nem ebben a korszakban éltünk volna. A tanáraink óráin – mint már mondtam – az adott tárgyak politikamentes feldolgozása zajlott, egymással és tanárainkkal jó, nyugodt viszonyban éltük napjainkat. Mindannyian a 8. általános iskolai osztálytól kötelezően a DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) tagjai voltunk, de nem emlékszem, hogy DISZ-gyűlésen részt vettem volna, viszont ún. ifinapokat szerveztek hétvégén, amelyek zenés-táncos alkalmak voltak. Egynéhányat meglátogattam, keveset táncoltam is. Nem jártam soha tánciskolába, a tangót valahogy elsajátítottam, azt is azért, hogy a lányokat közel húzhassam magamhoz. A keringőt meg se próbáltam, viszont – ha jól emlékszem – mintha a zenekar már játszott volna egy-egy rock and rollt 1955–1956-ban.
Az osztálykönyvben viszont neveink mellett ott állt a családi társadalmi származást jelző nagy betű: M: munkás, P: paraszt, É: értelmiség, E: egyéb (ide tartozott a kiskereskedő és kisiparos, kiskapitalistának számított), X: a volt „elnyomó” uralkodó osztály tagja (nagyiparos, földbirtokos, katonatiszt stb.), hogy a tanárok nehogy elfelejtsék, hogy proletárdiktatúrában élünk. Ez hivatalosan úgy volt megfogalmazva, hogy a munkásosztályé a hatalom, amit a parasztsággal szövetségben gyakorol, és a haladó értelmiség is társul hozzájuk. Mint már utaltam rá, az iskolában ezen megkülönböztetésnek nem volt jele. Egy alkalommal hallottuk, hogy az egyik felsőbb osztályban volt egy „véresszájú” kommunista fiú, aki ki akart rúgatni az iskolából egy gyereket rendszerellenes megnyilvánulásáért (egyébként ez a fiú a rendszerváltásnál az ultrabal szekciónak volt szószólója). A mi osztályunkban egy X-es volt. Jól ismertük egymást, talán két fiú volt, aki kommunista érzelműnek volt mondható, de ők is jó szándékúak voltak (az egyik később párttitkár lett).
Mi az osztályban felálltunk padjaink mellett, a katedrán Gombár osztályfőnök. Csend kellett legyen, de volt, aki grimaszokat vágott, többen látták ezeket, és akarva-akaratlan összeszorított ajakkal, arcizmokkal torz mosolyt produkáltak. Az osztályfőnök látta ezt, de nem szólt senkire, sőt – ahogy látszott – ő is alig tudta visszafogni magát valami mimikai rezdüléstől.
A rendszer azonban nem volt teljesen hatástalan belső életünkre. Az iparban a többteljesítés mozgalmát indították, ez kitermelte az élmunkásokat, sőt az értelmetlen magasságba ívelő teljesítményeket felmutató sztahanovistákat. Ez is, mint minden, a szovjet példa alapján lett meghonosítva, ott egy Sztahanov nevű munkás kezdeményezte, innen származik a név. Az iskolában egy több eredményt összegző, osztályok közötti versenyt indítottak meg. Ebben a tanulmányi eredmények, sőt az egyes feleletek kalkulusai, sport- és kulturális jellegű eredmények, az órákon tanúsított magatartás stb. szerepelt, pontozásos értékelés döntött a sorrendben. Amikor II. osztályosok voltunk, a parallel lányosztály nyerte meg a versenyt, minket pedig kifejezetten bosszantott, hogy az osztályunk hatodik lett. A faliújságra írtam egy cikket, amelyben – nem túl bölcsen – azt írtam, hogy a fokozott szorgalom hozta meg a lányoknak a sikert, nem a szellemi kapacitásuk, és a latin mondással zártam: Ut desint vires, tamen est laudanda voluntas. (Bár hiányoznak az erők, dicsérendő az akarat.) Persze kaptam csípős választ, és ők azzal zárták: Si tacuisses, philosophus mansisses. (Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.) De a mi igazi válaszunk az volt, hogy elhatároztuk, hogy a következő évben mi győzünk. Egy pár mozgósító hatású fiú a többieket ösztökélte, mindenki igyekezett jobban tanulni, persze ez egyéni érdek is volt a továbbtanulás szempontjából. Az órai magatartás osztályozása is fontos volt: ha valaki miatt rosszabb jegyet kaptunk, mindenki orrolt rá.
Nagy összefogásunk eredményeként a III. osztály végén sikerült megszerezni az első helyet, „élosztály” lettünk. Kimondhatatlan örömöt jelentett ez számunkra – én még dicshimnuszt is írtam klasszikus versformában.
Hogyan emlékszik vissza a beszélgetés elején többször megemlített osztályfőnökére?
Gombár osztályfőnökünkről – mint említettem – részletes írást szerkesztettem, itt rövidítve mutatom be. Kedves arcú, de szigorú tanár volt. Felfelé kiszélesedő kopasz koponyáját csak oldalt szegélyezte kevés haj, és ami jellegzetes volt: néhány erős hajszál feje tetején átívelte a fénylő tar területet. Valamikor paptanonc volt, de későbbi feleségéért otthagyta a papneveldét. A női nemet – mi is láttuk – nem vetette meg. Jó hangja volt, állítólag korábban hivatalos helyen is szerepelt. Szünetekben gyakran, előretolt kezében aktatáskát tartva énekelt, így tört utat a zsúfolt folyosón. A latin nyelv, irodalom és kultúra ismerete számára az igazi értelmiségi lét feltétele volt. Ógörögöt is tanított, ekkor már csak különórán, sajnos én nem csatlakoztam, amit máig bánok. Csak az nem volt barbarus, aki mind a két ókori nyelvet tanulta, aki csak a latint – így én is –, az semibarbarus. A latin nyelvvel egyetemi szinten is foglalkozott, például Ritoók Zsigmonddal közösen. Korábban tanulók számára latinnal foglalkozó folyóiratban is voltak közlései. Ő élő nyelv szintjén beszélte a latint, mesélte, hogy meglepődött, amikor Rómában megszólított olasz papokat, és azok csak alig makogtak latinul, pedig két oldalról is ismerniük kellett volna ezt a nyelvet. A latin nyelvtant részletesen vettük át a három év alatt; mivel másodszor tanultam (először magánúton 11 éves koromban), úgy rögződött bennem, hogy máig tudom még több részletét is, és örömmel tölt el az életvariációkat tükröző, sokágú szerkezetének átgondolása.
Minden élő nyelv tanulásánál a latin nyelv struktúráját vehettük etalonnak (persze a később ismertetendő viszonytant is). Visszatérve tanárunkra, főleg Horatiust szerette, költeményeinek tartalmi, filozofikus mondanivalóját ugyanúgy megbeszéltük, mint nyelvi és formai fordulatait.
Tóth Pál László magyartanárunk sajátos szemléletű ember volt. „Azt is megmondhatod, fiam, hogy hülyeséget mondtam, ha megfelelő formában mondod” – ezt már az első órán tudatta. Úgy kell kezdeni az ilyen mondandót, hogy „elnézést kérek, tanár úr, de…”. Egy hónap alatt kétszer lehetett nem készülni az órára indokolás nélkül, de az óra elején felállva kellett közölni, hogy az adott alkalommal élünk ezzel a lehetőséggel. Ha valaki rendetlenkedett, az óra végét felállva kellett bevárja. Egyszer engem is felállított, pedig én ezt tévedésének tudtam be, de nem volt apelláta. Négy évbe belefér egy ilyen alkalom. Viszont egyszer egy nyelvtani magyarázatnál tévedett, és én – persze megfelelő stílusban – jelentkezés után kijavítottam, ő igazat adott, és egy ötössel jutalmazott. A nyelvtan volt a fő területe, egy addig külön nem oktatott elemzési tárgykört dolgozott ki, a viszonytant: a szótan és a mondattan közé iktatta, a mondaton belül két szó viszonyát vizsgálta, elsősorban az igéből mint központból kiindulva. Ezt ábrán mutatta be, és nekünk ezen kellett lemutogatni a szavak viszonyát; csak ha értettük a kapcsolatukat, akkor tudtunk jó helyre mutatni. Mindez sokat jelentett számunkra a nyelv belső struktúrájának megértésében, és segített az idegen nyelvekben is rátalálni erre. Tanárunk ezt az 1930-as években dolgozta ki, sikerült is később az Egyetemi Nyomda által kiadott akkori brosúráját megszerezni. Emlegette a nagy nyelvtudósokat, akiktől tanult, így Ferdinand de Saussure-t és Gombocz Zoltánt. Egy teljes tanéven keresztül tanultuk ezt a nyelvtani területet. Ma is meglep, hogy tanárunk merte ezt a hivatalos tanmenettől eltérő területet tanítani a diktatórikus rendszerben.
Nyelvtörténeti és etimológiai példákat is ismertetett számunkra. Például a főnévi igenév -ni képzőjének tartalmi eredetét: n: főnévképző, mint a vagyon, írón szavakban, i: lativusi rag, irányt mutat, mint a tájnyelvi -nyi: papnyi megyek. Tőle tudom, hogy az andalog ige a Szent Antal szobra körül mélán sétáló szerzetesek példája nyomán született, vagy az aggastyán szó a Szent Ágoston-rendi atyáktól származik.
Az egyes íróknál néhány soros vázlatot írtunk. Szép példa erre Mikes Kelemen vázlata: I. 207 levél, II. fiktív és misszilis levél, III. P. E. grófnő, IV. Madame de Sevigné. Évtizedekkel később erre emlékezve vásároltam meg az akkor megjelent Sevigné-leveleket. Hadd idézzek még emlékeket a tőle tanultakból! Apáti Ferenc Feddő éneke: acrostichon, „terminus post quem, terminus ante quem” (1514 után – 1526 előtt). Balassi Bálint: Júlia-, Célia-, Fulvia-dalok. Zrínyi Miklós: ő volt tanárunk kedvence, sokat emlegette mottóját: „Sors bona, nihil aliud” (Jó szerencse, semmi más), a Szigeti veszedelem példáján keresztül merültünk el az eposz kötelező részeiben (a földi harc túlvilági szinten is zajlik!). Bessenyei Tarimenes utazása: Swift Gulliverének társa. Orczy Lőrinc kapcsán egy szójáték: vaddisznóvadászat utáni lakomán a disznófej az asztalon: „Ecce caput porci, vivat Laurentius Orczy”. Csokonai: Dorottya vígeposz (invokációjában a spiritus kettős értelme: szellem és alkohol) és a másik vígeposz, Petőfi: A helység kalapácsa (epitheton ornans-ok: a szemérmetes Erzsók stb.), és ugyancsak Petőfitől a formai bravúrok (Egy gondolat bánt engemet) és Az apostol filozófiája. Arany balladái, főleg a Szondi két apródja. Vörösmarty nagy, hexameterben írt opusai („Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”). Amikor Madáchhoz értünk, leállította a tanmenetet, minden órán egy felvonást olvastunk el Az ember tragédiájából. Mindezt akkor, amikor megjelent, még a napi sajtóban is közölték (Szabad Nép, a Párt hivatalos lapja) Lukács György elítélő, a művet dekadensnek, reakciósnak, a valóságtól eltérően pesszimisztikusnak ítélő tanulmányát. Nekünk viszont több rövid, aforizmaszerű részletét meg kellett tanulnunk. „Csak az építész látja az egészet…”. „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek a nő…”. „Mi, a tudvágyat szakhoz nem kötők, átpillantását vágyjuk az egésznek…”. „A kor folyam, mely visz, vagy elmerít, úszója, nem vezére az egyén… „Nem a kakas szavára kezd viradni, de a kakas kiált, merthogy virad…”. Ez utóbbi különösen izgalmas téma volt ekkor, mert a maximális mértékű személyi kultusz Sztálin halálával (1953) módosult, és még kommunista berkekben is téma lett a személyiség szerepe a történelemben. Egyik osztálytársam még a történelem érettségin is ezt a madáchi gondolatot idézte, de ezek az idézetek máig vissza-visszatérnek gondolkodásunkban, az enyémben mindenképpen.
Ebben az időszakban a Nyugat költői alig szerepeltek a hivatalos tanmenetben, épphogy említették őket a tankönyvekben, egy-egy korukat kritizáló verssel (pl. Babits: Május huszonhárom Rákospalotán), mert formalistának, l’art pour l’art költőknek tartották őket.
Az irodalmi szakkör vezetője eleinte egy másik osztályban tanító tanárnő volt, majd az egyetemről egyenesen hozzánk került az akkor már ismert költő, Eörsi István. Versek elemzését végeztük, ha jól emlékszem, főleg Ady versei szerepeltek ezek között. Évente versírási pályázatot hirdettek. 1954-ben egy disztichonokban megírt, a magyar nyelvről szóló epigrammával vettem ezen részt, amelyet Ábrányi Emil hasonló témájú verse ihletett. II. helyezést értem el. 1955-ben egy füzetre való költeményt küldtem be, köztük fordításokat oroszból. Ekkor III. helyezést nyertem, ugyanis azt a hibát követtem el, hogy sok, köztük gyenge verset is bemásoltam a füzetbe. A több – pláne, ha vegyes értékű – kevesebb, mint a kevés, de válogatott. Mindkét tanártól kaptam írásbeli kritikát, amelynek lényege az volt, hogy korom kérdéseiről írjak, ne a nagy klasszikusok témáit idézzem. Egyes írásaim elég gyengék voltak, ugyanakkor jó formaérzékűnek tartottak. A tanárnő például azt írta, hogy nem lepődött volna meg, ha egyes verseket például Berzsenyi kötetében találtak volna meg (igaz, ez dicséret is – írta). Írtam egy verset Erdei lak címmel, szapphói strófaszerkezettel, utólag mintegy beszálltam Petőfi, Tompa és Kerényi versenyébe. Reggel a Badacsonyban című, hexameterben írt költeményem megjelent a kerületi pedagógusok Új utakon című folyóiratában. Eörsinek nagyon tetszett József Attila Medáliák című verséről írt négysorosom. Kb. 15–20 év múlva, börtönévei után találkoztunk a villamoson, és meglepetésemre idézte ezt a kis verset.
Ekkor tanított gimnáziumunkban Szabolcsi Miklós irodalmár, egy nagy József Attila-monográfia készítője. Politikai okból tették középiskolai beosztásba. Osztályunkban nem tanított, csak helyettesítésnél találkoztunk vele, de ilyenkor is foglalkozott velünk, például rímeket írt a táblára, hogy abból verset fabrikáljunk, olyant is, amilyent – mint mondta – a Nyugat költői is adtak egymásnak, például ilyen volt: Konstantinápoly – Konstantin, ápolj!
Jöjjön Karádi Károly, a biológiatanár. Ő is a nagy fajsúlyú pedagógusok közé tartozott. Kedvesen, barátságosan volt nagyon szigorú, sokat követelt. Ha valaki jelentkezett, hogy betegség miatt nem tudott készülni, az volt a válasza: „Ha valaki beteg, otthon fekszik, van szabadideje, aki fekszik, az olvas, aki olvas, az mit olvas? Biológiát olvas.” Tehát nem volt pardon. Azokkal, akik orvosegyetemre készültek, különösen szigorú volt. Negyedik osztályban behozta az osztályterembe az emberi csontvázat, és nekik tudniuk kellett a nagyobb csontok nevét latinul. Az orvosegyetemen ismerték a nevét, a jól felkészített tanulóktól kérdeztek rá. Föld utcai házán halála után emléktáblát helyeztek el.
Kertész Dezső orosztanár. Nyelvtanárként a háború alatt fogságban volt a Szovjetunióban, ahol megtanulta az oroszt, tehát ő nem két leckével járt a tanított anyag előtt, hanem a nyelv szépségébe is bevezetett minket. Például a nyelvtant a latinhoz hasonlítva tanította, egy példa: csitvjortovo aprelja (április negyedikén), birtokos eset fejezi ki az időpontot, tehát: genitivus temporis. Az orosz nyelv grammatikai érdekességei elvi összefüggéseiben magától a nyelvtől függetlenül megragadtak bennem, például a 10 -mja végű szó, amelyek a nyelvtörténet régi időszakaiból maradtak meg, ezért „bölényeknek” nevezte őket. A gimnáziumi orosz szakkör elnöke lettem, legtöbbször egyedül ültem tanárommal szobájában, és Tolsztojt olvastunk.
Krilov, Gogol, Puskin, Lermontov, utóbbi kettőtől több verset lefordítottam és a költészeti verseny anyagába illesztettem. Tatjána levelének kezdő sorait máig tudom. Lermontov lett a kedvenc költőm, de nagyon élveztem – igaz, magyarul – Korunk hőse című regényét is. Az ő válogatott verseit kaptam meg – kiváló magyar költők műfordításában – dicséretként mint ajándékkönyvet. A Démon című verse Arany László fordításában szívesen idézett költeményem: „Mogorva démon, kósza lélek röpült a bűnös föld felett és benne egy szebb régi élet emléke dúsan felszökött”. Évtizedekkel később Lator László költővel, aki sokat fordított tőle, jó volt beszélgetni róla. Kertész tanár úr egy hivatalos ünnep tanári összejövetelén esett össze és halt meg. Utána Dobra Lászlóné orosz ajkú tanárnő tanította a nyelvet, akit később meglepetésünkre Gombár Vince osztályfőnökünk feleségül vett.
Ezekben az években az országos tanulmányi versenyeket Rákosi Mátyás nevével fémjelezték. Részt vettem ebben orosz nyelvből is, és bejutottam a döntőbe, amely a Villányi úti volt ciszter gimnázium (akkor József Attila, ma Szent Imre néven megint ciszter iskola – a szerk.) termeiben zajlott. Petőfi és Puskin verseinek összehasonlítása volt a kidolgozandó téma. Itt helyezést nem értem el.
Cecei volt az egyetlen tanárunk, aki már a háború utáni években végzett, tehát már a dialektikus és történelmi materializmus talaján oktatott tantárgyakat tanult, persze ez az irányzat fokozatosan vette át az uralmat az egyetemeken. A háború utáni koalíciós időszakban már egyértelmű volt a kommunista dominancia, de a fordulat éve után éles váltással ez lett a szigorúan megkövetelt koncepció.
Negyedik osztályban a gimnázium régi tanára, Masznyik Zoltán vette át a történelem tanítását, nála a történelmi események időbeli lezajlása, egymásra következése és talán (úgy emlékszem) az elvi döntések jelentősége került előtérbe. A fontos évszámokat tudni kellett, minden felelet három évszám megkérdezése után kezdődhetett. Ennek köszönhetően ma is tudok sok évszámot, így el tudok helyezni eseményeket az idősíkban, és kapcsolni nagy fordulópontokhoz. A tanár „beceneve” Zeusz volt, amit nagy kopasz koponyája miatt „érdemelt ki”.
Hardy Zsigmond matematikatanár, Zsiga bácsi. Eredetileg a francia nyelv tanára volt, de mivel a nyugati nyelvek lekerültek a gimnáziumi főtantárgyak közül, kellett más, mindennaposan szükséges tárgyat választania. Nem tudom, ebben is volt-e előképzettsége, vagy csak a kényszer által művelte ki magában ezt a területet (elképzelhető, hogy volt ilyen „átoktató” hivatalos lehetőség a nyelvtanárok részére). Jóindulatú, kedves ember volt, néha kissé felbosszantották a tanulók. Érződött, hogy nem mozog teljesen magabiztosan a matematikai közegben. Ennek ellenére számomra a matematika maradt az egyik kedvenc tárgy, nem kellett sohasem tanulnom, mert a logikája által belém csordogált. Matematikai szakkörre jártam, ott előadásokat tartottam, például a kis és nagy Fermat-tételről. Iskolai versenyeken is részt vettem. A legjobb mindig Szabados József, a párhuzamos reálosztály tanulója lett, aki később az Akadémián is ezen a területen dolgozott. Én általában a második vagy harmadik helyet nyertem el, ugyanis a lányosztályban volt egy nagyon kiváló matematikus, Morelli Klári (Aujeszkiné volt a tanáruk, férje a neves meteorológus rokona), akinek szintén ez lett a hivatása, és igazán csak vele voltam versenyben. Második osztálytól feladatmegoldásokat küldtem be a Középiskolai Matematikai Lapokba, a feladatmegoldásokat pontozták, és az országos összesített eredmény megjelent a lapszámokban, az első 30 nevét is közölték. Ezek közé nekem is sikerült bejutnom, amit emléklappal is igazoltak. Az első mindig Csiszár Imre volt, akit 60 éves korunkban volt szerencsém megismerni.
A matematikát annyira kedveltem, hogy érettségi után még egy Kürschák-versenyre is elmentem, és évtizedek múlva, amikor szakszervezeti főnök voltam, bizonyos bérkiegészítő juttatások nagyságrendjének kiszámítását lehetővé tevő matematikai képletet én alakítottam ki.
Vanyek Béla kémiatanár. Őneki is az angol nyelv volt a fő profilja, de hasonlóan Hardyhoz, ő is választott másik tárgyat. Abszolút magabiztos volt ezen a területen. Felelés mellett átfogó dolgozatokat íratott, amelyek írása közben kopószemmel járta a padsorokat, figyelte, nehogy puskázzon valaki, és jaj volt annak, akit elcsípett. A harmadik év végén fejeztük be a kémia tanulását, ún. kisérettségit tettünk, amelynek jegye bekerült az érettségi bizonyítványba. Évekkel később, amikor az újpesti kórházban dolgoztam, és már egyértelmű lett, hogy angoltudás nélkül nem lehet lépést tartani az orvostudomány fejlődésével, angolórákat vettünk tőle.
Szalmai János fizikatanár. Ő volt az, aki általános iskolában matematikát tanított, és akihez külön latinórára jártunk, neki köszönhetem tudásbeli önérzetem kialakulását. Nagy öröm volt számomra, hogy itt is tanított. Itt már nem volt annyira közvetlen a kapcsolatunk, a korszak is személytelenebb lett, és ő láthatta, hogy bennem már kialakult a szükséges magabiztosság. Osztálytársaim nem nagyon kedvelték szárazabb modora miatt, de a tantárgyat lényeget feltáró érthetőséggel adta elő. Harmadik-negyedik osztályban részletesen kidolgozta az érettségi tételeket, nagyalakú füzetbe írtuk le, ezt kellett tudni, minden benne volt (az egyik ilyen füzetem most is megvan). Harmadikos koromra eldöntöttem, hogy biokémikus akarok lenni, ehhez az orvosi egyetem elvégzése a legmegfelelőbb, amire érdekes módon anyám jogász főnökei vezettek rá. A felvételi tárgyak a biológia és a fizika voltak, így utóbbit is átlagon felül kellett elsajátítsam. Ezért fizikából is jelentkeztem az országos Rákosi Mátyás Tanulmányi Versenyre. Sikerült bejutnom az országos döntőbe, de ott helyezést nem értem el, pedig ez kellett volna, hogy felvételi vizsga nélkül felvegyenek az egyetemre.
Udvarhelyi Ágoston földrajztanár, igazgató-helyettes a vagány fiúkat kedvelte, ezért én úgy éreztem, hogy engem nem igazán szeret. Külön rossz érzés maradt meg bennem azáltal, hogy egy alkalommal azt mondta édesapámról, hogy deklasszált. Ez igaz volt, mert bíróként liftes kellett legyen, mivel a Rákosi-rendszer elvette teljesen a nyugdíját, de ezt a kifejezést általában azokra vonatkoztatva használták, akik saját hibájukból csúsztak le saját társadalmi osztályukból, sőt elzüllöttek.
A földrajz oktatása is befejeződött a harmadik év végén, kis érettségit tettünk le belőle, és ennek jegye is rákerült az érettségi bizonyítványra. Évtizedekkel később is egy-egy földrajzi helyre jutva felötlött az ő általa tanított ismeret, így: mórágyi rög: ősi terület, vagy timföldbányák: Szőc, Halimba, Nyirád, Iszkaszentgyörgy. Később, az érettségi találkozókon viszont nagyon jó érzés volt találkozni, úgy éreztem, mindkettőnk oldaláról. Temetésén részt vettem, az egyik búcsúbeszédet Sinkovics Imre színész mondta, mivel ő is az Árpád Gimnázium tanulója volt. Az ő szájából hangzott el tanárunkra és a kommunista rendszerre utalva: Téged sosem szennyeztek be semmiféle kitüntetéssel.
(A beszélgetés itt még nem ért véget. Boga Bálint egyetemi éveiről, tudományos eredményeiről és írói munkásságáról következő számunkban olvashatnak.)
