Most jöttél meg Görögországból. Mi járatban voltál arrafelé?
Egy fesztiválon vetítettek egy, a Sátántangót magyarázó, a szerkezet speciális kontextusait megvilágítani akaró – mondjuk – dokumentumfilmet, angol nyelven, görög felirattal. Ráadásként improvizáltam huszonöt percig a filmből kivágott képsorokra, nagyjából az eredeti filmzene dallamvilágát megidézve.
Amennyire tudom, viszonylag sokat utazol, Skandináviában, Berlinben, Törökországban is többször jártál az elmúlt években. Ezek az utak jobbára a Tarr- filmekhez kötődnek?
Nem mondanám sok utazásnak. Egy évben egyszer, legfeljebb. A Tarr-filmeknek – és ebből talán következően a filmek zenéjének is – szerencsére komoly rajongótáboruk van szerte a világon. Így, ha nem is rendszeresen, de időről időre érkeznek megkeresések, hogy filmvetítéseken, filmfesztiválokon legyen közönségtalálkozó. Egy skandináv úton történetesen a Werckmeister harmóniák zenéit adtuk elő, zongoráztam, és nagyon rokonszenves fiatal lányok játszották a vonósnégyes szólamait. Béla mostanában kevesebbet utazik, de régebben ő is szívesen részt vett ilyen eseményeken. Törökországban viszont egy másik filmes munka miatt voltam kétszer. Először, amikor egyeztettünk a rendezővel az elképzeléseiről, másodszor az utómunkák miatt. A The Long Way Home című filmről és Alphan Eseli rendezőről van szó.
Turistáskodsz is ilyen alkalmakkor? Van módod körülnézni?
Nem szeretek nyaralni, szegény magyar turista vagyok, gyalogolok, metrózom. Ahogy öregszem, egyre inkább próbálok minél több dolgot megnézni, megismerni. Most Athénban tíz napot voltunk, a koncert pedig már a harmadik nap lement, így volt alkalmam bejárni a várost. A biztonság kedvéért a szervező beiktatott egy esőnapot, de az eső nem esett, így egy egész hét maradt Athénra.
Akropolisz, a görög agora, Pireusz tengere, itt járkált Szókratész és más görög filozófusok. Az európai kultúra bölcsője – egyszóval egy nagyon komoly hely, az egyik legjobb város a világon. Én, magamat is meglepve, Isztambult is nagyon szeretem, és sok hasonlóságot látok közte és Athén között. Akropolisz, Hagia Sophia. Sok a közös szokás, hasonló a vérmérséklet, a hangulat, arról nem is beszélve, hogy a görögök 400 évig éltek török fennhatóság alatt, emellett eltörpül a mi kis 150 évünk. A görög-római kultúra Isztambulban is abszolút jelen van.
Aztán hazajössz Magyarországra, amellyel kissé küzdelmes a viszonyod.
Amikor külföldön vagyok, megpróbálok kiszállni a magyar valóságból, aztán itthon, ha hazajövök, bepótolom, amiről lemaradtam. Van egy tabletem, amely automatikusan rendezve felkínálja, mely cikkeket kellene elolvasnom. Így elég széles körből kerül elém a válogatás. Egy pár napig volt Facebook- profilom is, de ott már régóta nem néztem körül. A kommentekkel kapcsolatban egyetlen megjegyzésem volna csupán. Szív bőségéből szól a száj.
Arról nyilván tudsz, hogy a Facebookon sok ezer követővel működnek a Trabant, Balaton, Víg Mihály, alternatív magyar zenei csoportok.
Azért erről tudok.
És a kommentekre nem vagy kíváncsi?
Kéne olvasnom őket?
Nem. Nincs bennük semmi éles, csak engem érdekelne, ha rólam írnának.
Ha olyasmi adódik, akkor azért van módom megnézni, maradjunk ennyiben. Én is meglepődve tapasztalom, hogy viszonylag kevés negatív véleményt kapok.
Ha az országgal, Adyhoz hasonlóan, nem is felhőtlen a kapcsolatod, Óbuda viszont meghatározó az életedben. Mióta laksz itt?
1978-ban költöztünk ide, de később több helyen is laktam a kerületben. Először egy Bécsi úti panelben, közel a Vörösvári úthoz, aztán a kilencvenes évek elején a Kiscelli útra költöztünk, most pedig az Aranyvölgyi úton lakom. Gyalog távra van az első buszmegálló, vagy biciklivel bárhova eljutok.
Óbudán dolgoztál parkfenntartóként pár évig.
A kísérleti lakótelep parkját gondoztam. A kísérleti lakótelep egy korabeli szociálpszichológiai kutatás alanya volt. Meg akarták nézni, hogy az emberek egy belső lépcsős, kétszintes, tágas öröklakásban érzik-e jobban magukat, vagy egy nyolcemeletes panel szoba-konyhájában. Csodák csodájára a belső lépcsős variáció lett a szavazáson a népszerűbb. Ezért felépítették a lakótelepeket. A parkgondozást viszont szerettem, jó levegőn van az ember, gereblyézik, olvasgat. Üldögélnek a parkokban emberek. Megszólíthatod őket.
Hetente egyszer bementem a könyvtárba, kivettem 5-6 könyvet, egy hét múlva hoztam el az újabbakat. Lehetett közben gondolkozni, tűnődni.
Negyvenöt éve laksz a kerületben. Sok arcát láttad, láthattad Óbudának.
Nagyon kevés maradt meg abból, ami nekem a korai Óbudát jelentette. Másképp nézett ki a villamoshálózat. A Flórián tér is egészen más volt, amikor kamaszkoromban láttam. A római romok sem voltak kiásva, furán kiállítva. Az OTP és a környező nagy épületek helyén kis házak voltak, kocsmák, presszók, éttermek. A dolgozók még kiugrottak „Óbudára egy jó túrós csuszára”. Ennek a kornak a végét még elcsíptem. A nagy rombolás legfőbb oka az Árpád-híd kiszélesítése volt. A Fő tér, a parókia környéke megmaradt mementónak, de ezek is csak azért, mert pár műemlékvédelmis nem engedett mindent lebontani. A hatvanas-hetvenes évek őrült pusztítása felszámolta a régi Óbudát, panelekkel, átgondolatlanságokkal. Egy pár Patyomkin-homlokzat, műrégi ház maradt, múltidézésnek, mutatóba. A kisvárosias környékek persze mindenhonnan eltünedeznek, Újpesten, Erzsébeten is, és nyilván a harmincas évek világa is ráépült valami korábbi városkára.
Ha csak azt vesszük, már az ókori rómaiak is itt rendezkedtek be, arra is ráépült már ez-az.
Fontos katonai keresztút volt az egész terület, fürdőkkel, támadó és visszavonuló útvonalakkal, hadiállásokkal. Hadrianus palotája is itt van, ki is ásták, aztán visszatemették. A Hajógyári-sziget első hídja volt az első állandó híd a római korban a helytartói palota és a mostani Dagály-fürdő között. Körülbelül a Rákos-patak torkolatában volt egy „kontraerőd”, hasonló ahhoz, ami a Belvárosi templom helyén volt. Sokat nézegettem régi térképeket, előbb kedvtelésből, aztán már tudatosan tanulmányozva, olvastam sokat Budapest történetéről is. Az ötkötetes Budapest története sorozatban ez az első könyvben szerepel.
Zenei emlékek mennyire kötnek Óbudához?
Érdekes módon én itt csak a Zichyben játszottam a Balatonnal, meg az Európa Kiadóval. A San Marco utcában van most egy új kultúrközpont, ott esetleg jó lenne játszani egyszer. De Óbuda nem volt a terepe a működésünknek.
Melyek voltak a fontos helyek, állomások számodra?
Egy Papp Tamás nevű szervező csinált Molnár Gergelyékkel, Najmányi Lászlóval, Hajas Tiborral egy filmklub-szerűséget a Ganz MÁVAG-ban, izgalmas kulturális projekt volt, első fontos élményeim egyike. Erdély Miklós a „toronyszobában” tartotta foglalkozásait. Kreativitás kör – így nevezték. Sokat voltunk ott együtt. Az Ikarus Művelődési Házban is felléptünk többször, ott is volt egy szép nagy szocreál terem. Aztán a Kassák Klub jut eszembe. Játszott ott a Kex, amit én sajnos nem hallottam élőben, ott működött sokáig a Halász Színház, Sebő Ferenc is ott kezdte a táncház-mozgalmat. Aztán ott volt az első koncertje az Európa Kiadónak, az ős Kontrollnak, sőt a Neuroticnak is. A Bercsényi Kollégiumban volt az Európa Kiadó próbaterme, ezért „cserébe” koncerteznie is kellett időnként. Persze nagy örömmel tette ezt, nagy kényszerítés nem volt benne. A Molnár utcában is nagy zenei élet volt, ott lehetett megnézni például a Donauer video family előadásait, Molnár Gergely és Najmányi László közös színházát. Később fontos színhely lett a Ráday Klub, amit Mesterházy Ernő és Bognár Attila vitt KISZ-klubvezetőként. Ott már nagyon nagy közönséget vonzó együttesek léptek fel, így a Neurotic, a Sexepil, a Kontroll és persze az Európa Kiadó. Ide már rendszeresen 1500 ember akart volna beférni, és egyszerűen kinőttük a helyet.
Én először az Almássy téren voltam Balaton-koncerten. Az már a kilencvenes évek eleje.
Az Almássy nagyon modern épületnek számított, 1984–85-ben a modern szocialista építészet minden vívmányát felvonultatta, mondjuk pont a koncertekre nem volt alkalmas, nem volt hangszigetelés. Viszont zsúfolásig megtelt, körben az árkádokon is tömegek préselődtek össze. Szombatonként öt-hat zenekar is fellépett.
Egy itteni Balaton-koncertet, téged név szerint is szerepeltetve megírt Krasznahorkai László is a Háború és háború című regényében. Szólt erről előre?
Nem, ez meglepetés volt nekem is. Érdekes, de viszonylag sok műben feltűnök itt-ott.
A rólad szóló dokumentumfilm, az Ott torony volt is ebbe a sorba illeszkedik? Olyan érzésem van a film és főleg az érzékelhető médiafelhajtás kapcsán, mintha egyszerre csak felfedezték volna Víg Mihályt. Aki eddig csak egy szűkebb kör fontos ikonja volt, de most közkinccsé vált.
Váratlanul ért, hogy a film ekkora port kavart, kissé annak tudom be ezt a kiemelt közérdeklődést, hogy olyan rossz világban élünk, hogy manapság már az is hír, ha az ember látni valakit, aki nem teljesen hülye. Öreg vagyok már, nem tudom megfejteni az élet titkát. Nem kell megfejteni, mert mindenki tudja, azon egyszerű oknál fogva, hogy éli. Mindenkinek megvan a magához való esze, éli a saját, ajándékba kapott életét. Talán az is számított, hogy magát a filmet nem barmolták le nagyon, vagy csak kevés helyen. Több helyen elmondtam, hogy én a készítésben csak annyiban vettem részt, hogy beszéltem, amikor letették velem szemben a kamerát. Hogy mi került be, mi maradt ki, az a rendező koncepciója szerint alakult. Nem akarom továbbra sem, hogy megismerjenek a 4-es-6-oson, és szerencsére ez a film körüli hajcihő is elmúlik, egy csoda sem tart tovább három napnál.
Vidékre is hívnak, van egy érezhető Víg Mihály-, vagy Balaton rajongói kör országszerte.
Azon múlik, hogy merre, hol játszunk, hogy van-e ott egy szervező, akinek ez fontos, és összeköti a szálakat, megrendezi az eseményt. Most is viszonylag rendszeresen megyünk Pécsre, Szolnokra, Nyíregyházára és máshova. Érdekes, azt figyeltem meg, hogy ezeknek az utaknak köszönhetően sokkal pontosabban tudom, érzem, hogy mi van az országban, mit gondolnak, hogy gondolkoznak az emberek. Minden régió egy kicsit más. Nagy boldogság mondjuk sehol sincs.
Az, hogy Óbudával kicsit elhanyagoltátok egymást zeneileg, talán annyiban változóban van, hogy az utóbbi egy-két évben több fellépésed is volt az Óbudai Evangélikus templomban. Különleges hangulatú, ünnepélyes események.
A Balatonnal is volt koncertünk, itt mutattuk be az Ady- lemezt, léptem fel vonósokkal is. Igyekezni szoktam a hely szellemének megfelelő műsort összeállítani. Most legutóbb megzenésített zsoltárokat hoztam, ezek nagyon foglalkoztatnak, úgy érzem, még sok dolgom van velük. Tervezek még ezekkel.
Biztos sokan nyaggatnak ezzel, de én is megkérdem: saját szövegeken, új dalokon nem dolgozol?
Dehogynem, mindig írok, jegyzetelek. Itt van ez a kis notesz nálam, beleírom az ötleteimet. Rengeteg ilyen teleírt noteszom van, ha megtelik, bedobom egy erre a célra fenntartott dobozba. Az van ráírva, hogy „noteszek”. De azért azt hozzá kell tenni, hogy ha valami tényleg nagyon meg akarna születni ezek közül a gondolatfoszlányok közül, akkor azért emlékeznék rá.
Sokat játszol, egyedül is, a Balatonnal is, sokszor egymást követő napokon, vidéken, Budapesten, külföldön is. Nem fáraszt néha?
Az egymás utáni koncertnapok kicsit már megviselnek, olyankor azt gondolom, jobban kellene vigyázni magamra. 65 múltam. Fesztiválokra már nem járunk, nem is hívnak.
Én úgy éreztem, sohasem volt a szíved csücske, mindig az úgynevezett fesztiválfegyelemre hivatkoztál – keserűen – a nyúlfarknyi koncertek zárásakor.
A fesztiválfegyelem nem lett volna rossz, ha lett volna. A fesztivál olyan, mint egy gyár, futószalagon jönnek a fellépők, belepottyannak a dobozba, jöhet a következő. Nulla óra nulla perckor pattanj ki a színpadra és pontosan gyere le. De a hallgatóknak se jobb, csak vonulnak csordaként. Falun annak idején láttam, amikor a tehenek mennek haza, és a saját portájánál mindegyik leválik a csordától. A fesztiválokon gyermekek keresik a kaput, amelyen bekanyarodhatnának, amely haza vezet, de nem lelik. Ezért szüntelen, feltartóztathatatlanul hömpölyög a csorda.
