Sajnos a bevezető kurzust mindig alapvető kijelentésekkel kell kezdeni: ezen gyűjtögetős sorozat célja, hogy tudatosítsuk: a cél nem az, hogy jóllakjunk – bár ez is elérhető vele. Sokkal inkább az, hogy visszatérjünk az alapokhoz, ami az állatvilágnak ösztönös, de nekünk, emberiségnek már nem: az, hogy vigyázzunk a természetre, hiszen éltet minket. Sarkosabban fogalmazva: nem piszkítunk oda, ahonnan eszünk! Ha ez egy rigónak egyértelmű, akkor talán nekünk is az lehet.
Nagyon sokszor kapom azonban azt a visszajelzést, hogy bár sokaknak lenne kedve legelészni, – nem is alaptalanul – tartanak attól, hogy csúnya gyomorrontás lenne a vége. Ami valóban benne van a pakliban, hiszen a növények között ugyanannyi gonosz van, mint a gombák között, csak egy fokkal jobb a PR-juk. És amíg Magyarországon a gombaszakellenőri hálózat fantasztikusan működik, addig a növényeket hivatalosan nem tudjuk megmutatni senkinek.
Ugyanakkor ez az a műfaj, amit sajnos nem lehet szakkönyvekből elsajátítani, legalábbis nem úgy, hogy leülünk, megtanuljuk, aztán elindulunk, hogy a gyakorlatban alkalmazzuk a megszerzett tudást. El kell indulni, össze kell szedni azt, ami felkeltette az érdeklődésünket, majd hazavinni, a latin névig meghatározni és elolvasni róla mindent. És csak ezután szabad megkóstolni!
Kétféle irány lehetséges: vagy egy kifejezett növényt keresünk, vagy belebotlunk egy ismeretlenbe és az izgatja fel a fantáziánkat. Ha egy bizonyos növényre vadászunk, akkor először természetesen azt kell megtudni róla, hogy milyen környezetben szeret élni és ehhez keressünk alkalmas terepet. A határozócsoportokban nem érdemes pontos helyszínekre rákérdezni, hiszen ezeket majdnem ugyanolyan féltékenyen őrzi mindenki, mint a gombászok a saját bevált lelőhelyeiket. Az alap tehát, hogy nagyon sokat kell csavarogni, hogy minél több helyszín legyen a fejünkben. Így ki tudjuk választani, hogy száraz sziklagyepesre vagy inkább dús, nedves rétre induljunk, akácosban kell csörtetni vagy hatalmas bükkösben.
Ha viszont éppen csavargás közben ugrik elénk egy növény, ami kellőképpen érdekes, akkor gondosan nézzük meg a környezetét, próbáljuk megjegyezni, hogy hol találtuk, mi minden volt körülötte és mennyi volt belőle. A növényhatározók között vannak nagyon jól használhatók, de ezeket akkor is körülményes magunkkal cipelni – egyszerűbb tehát alaposan megtapogatni, megszagolgatni, körbefotózni és megpróbálni egy növényhatározó applikációval beazonosítani.
Ezek közül több egészen jól működik, bár az apró nüanszokban tévedhetnek – például addig biztosan eltalálják, hogy cickafark, de hogy az melyik a sok közül, azt nem biztos.
De figyelem, egy sima Google-képkeresésnek soha ne higgyünk! Kb. annyit ismer fel, hogy az egy növény és a nevére hazudik valamit, mint a ChatGPT…
De hogyan merjük a szánkba venni?
Nos, a legjobb, ha olyan dolgokkal kezdjük a kóstolgatást, amit nagyon nehéz bármi mással összekeverni és azonnal sikerélményt okoz. A csipkebogyóval például nagyon nehéz félrenyúlni – ott legfeljebb az lehet a probléma, ha túl mohók vagyunk és egyszerre bekapjuk az egész bogyót, a belső, szöszmöszös magjait ugyanis csak a haladók szokták megenni. De ha megtörténik, akkor sincs semmi baj: a magokból értékes olajat szoktak sajtolni, a szőröcskék pedig önmagukban is gyógynövény-drognak számítanak, a latin nevük pili. A galagonya talán még hálásabb, hiszen ha előre felkészülünk, hogy hogy néz ki a levele, biztosan nem nyúlunk mellé, és bár létezik nála erősebb ízű és finomabb termés, szintén büntetlenül csipegethetjük és még a szívünknek is nagyon jót teszünk vele.
A bogyók közül a feketéket kerüljük, a pirosak közül pedig a kecskerágót, az ebszőlőt és a tiszafa termését: mindegyik igen látványos és mindegyik mérgez. De annyira jellegzetesek, hogy könnyű megjegyezni, mit is kell elkerülni… a legtöbb más magyarországi piros bogyó legfeljebb savanyú lesz, de nem terít le.
A füvekkel már nehezebb a helyzet: a virágzáskor sokkal könnyebb őket azonosítani, mint az előtt vagy után. Márpedig azok között van egy csomó olyan, aminek a hasonmása mérgező. Tehát: lehetőleg virágzáskor kezdjük őket tanulgatni és nagyon alaposan véssük az eszünkbe, hogy hogyan is néz ki a levelük.
Itt is érdemes természetesen olyannal kezdeni, amit már ismerünk a konyhából: ha kakukkfüvet vagy szurokfüvet, azaz oregánót találunk a réten, és olyan illata van, mint amit a pizzán szoktunk érezni, akkor nyert ügyünk van.
A pitypangot is mindenki ismeri, bár valljuk be, hiába ehető, sokkal mutatósabb az ízénél. A nagy meglepetés viszont a csalán lehet: a normális esetben nagy ívben elkerült növényből a spenótnál sokkal finomabb főzeléket lehet csinálni, a magja pedig egyenesen csodálatos! Nem csíp annyira, mint a levelek, de bizsergeti a nyelvünket, így egyfajta sós robbanós cukornak lehet használni, ha valami nedvesebb felületű ételre szórjuk. Salátába nem érdemes, mert annyira pici, mint a mák, így simán átpotyog a tányér aljára.
Első körben tehát kezdjük azokkal a növényekkel a legelészést, amelyeket biztosan ismerünk: a sikerélmény ad annyi magabiztosságot, hogy utána bátrabban keresünk új növényeket. Ahogy említettem, bevizsgáltatni sajnos nem tudjuk őket, de szerencsére egyre több szakértő szervez gyógynövényismereti túrákat: néhányra még akkor is érdemes elmenni, ha egyébként irtózunk attól, hogy vadidegenekkel csapatban mászkáljunk a természetben. Ezeken az eseményeken egy csomó felismerési trükköt és terepismeretet is szerezhetünk, amelyekkel felvértezve már sokkal könnyebb egyedül nekiindulni a vadonnak.
Mivel ezzel a cikkel éppen rábeszélni szeretnénk mindenkit arra, hogy a lehető legtisztább és leginkább megújuló forrásból szerezze be az ételek hozzávalóit, természetesen nem szeretnénk ijesztgetni, de ettől még muszáj beszélni az alapvető óvatosságról. A gombaszakellenőri hálózat például azért épült ki és azért szabályozza törvény, mert 1953-ban olyan fantasztikus gombatermő év volt, hogy gyakorlatilag a járdákon is gomba nőtt. Ennek megfelelően gyűjtötte és ette is mindenki. És minimum 35 fő halt meg abban az évben gombamérgezésben (valószínűleg jóval több, csak nem mindenkinél tudták/akarták beazonosítani a halál okát).
A növények között kevés olyan halálosan mérgező nő itthon, mint a gombák közül a gyilkos galóca, de azért vannak: a nadragulya például nem véletlenül szerepel majdnem minden mesében és mondókában, amiben boszorkányok is vannak, de a gyilkos csomorika sem véletlenül kapta a nevét. Ugyanakkor érdekes, hogy a kiskertek dísznövényei közül válogatva sokkal könnyebb eltenni valakit láb alól, mint ha az erdőbe vagy a mezőre megyünk keresgélni a mérgeket…
A legtöbb esetben a mérgező növények is csak emésztési zavarokat, hasfájást vagy kiadós hasmenést okoznak, de jobb a békesség. A toxikológiai osztályok ugyanis nem kifejezetten vidám helyek.
És természetesen az sem mindegy, hogy hol és hogyan szedjük le őket: városon belüli, úthoz közeli vagy gyakran látogatott helyekről például soha ne együnk, mert szennyezettek lehetnek a növények. Az ugyan egyre gyakoribb és nagyon bájos trend, hogy a parkokba gyümölcsfákat is telepítenek és arra biztatják a látogatókat, hogy egyenek róluk nyugodtan – ám egy almát vagy egy barackot sokkal könnyebb megmosni, mint egy salátástálnyi virágot. Továbbá mindig felhívják arra a figyelmet, hogy enni invitálják a látogatókat, nem pedig szüretelni! Ez a természetben fellelhető növényekre ugyanígy igaz: nemcsak az etika, de a józan ész is azt diktálja, hogy egy termőhelyről csak az adott növény legfeljebb 30%-át szedjük le. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy a madarakat vagy az őzikéket fosztjuk meg a téli eleségtől, hanem ha teljesen lepucolunk egy területet, azzal olyan mértékben károsíthatjuk annak a növénynek az élőhelyét, hogy a következő évben már hiába is mennénk vissza ugyanoda. Ez még akkor is igaz, ha a gyűjtött mennyiség messze nem éri el a törvényben megengedett 2kg/nap/főt. A törvény ugyanis úgy szól, hogy állami területen bármilyen termésből, legyen az gyógynövény, bogyó vagy gomba, egy fő egy nap alatt legfeljebb két kilót gyűjthet ingyen. Ha többet szeretne szedni és van is biztonsággal, akkor gyűjtési engedélyt kell kérnie az adott terület kezelőjétől. De föld alatti gombákat például csak és kizárólag gyűjtési engedély birtokában szabad szedni, amit pedig csak akkor adnak ki, ha az ember bemutatja a vizsgabizonyítványát: szarvasgombára ugyanis sokan vágynak, de ha elkezd valaki felturkálni egy területet, akkor nagyon könnyedén tönkretehet egy sérülékeny termőhelyet – arról nem is szólva, hogy még a fa gyökérzetét is megsérti.
És hogy honnan tudjuk, hogy állami-e a terület, ha nincs kitáblázva? Nos, a legegyszerűbb rákeresni: a NÉBIH honlapján van egy mobiltelefonon is futó nyilvános erdőtérkép, amit ugyan nem a legegyszerűbb kezelni, de cserébe rengeteg adatot megtudhatunk a placcról, ahol éppen kirándulunk: nem csak a tulajdonosi hátteréről, de még a növényzetéről is.
Tehát: nagy levegő, bátorság és növényfelismerő applikációk! Cserébe pedig nem csak szuperegészséges, de még szuperfinom ételek is lesznek a jutalmunk.
