A bezártság 12. hónapjában ugyanis az is kirándulni indul, aki korábban az Elvis Presley tér gyepére sem merészkedett. Mi, tavasz- és természetbolondok pedig ott tartunk, hogy bármit lelegelnénk, ami nem hóvirág és azt is csak azért nem, mert védett. Nézzük tehát, mik azok az első ehető növények, amikért már érdemes nekiindulni a határnak!
Salátaboglárka, őzsaláta, tyúkhúr – amikor tényleg mindegy, csak zöld legyen
El tud jönni az a pillanat, amikor az ember a tej-kenyér mellé vásárolt cserepes krókuszt kezdi el gusztálni, annyira vágyik már valami klorofillra – szerencsére pont ilyenkor bújnak ki az első aprócska levelek. Hogy őszinte legyek, ezeknek még semmi, de semmi ízük nincs. Annyi előnyük viszont van, hogy frissek, zöldek és legalább nem mérgezőek. Majdnem mindenhol nőnek, de azt újfent le kell szögeznem, hogy fogyasztásra szánt növényeket csak az utaktól, kutyafuttatóktól messzebbre szabad szedni, különben csúnya fertőzés lehet a vitaminpótlás vége!
A salátaboglárkának 1-2 centis, szív alakú, fényes levele van – az alakja hasonlít egy kicsit az ibolya leveleire, de azoknál kisebb és jobban csillog a sápadt tavaszi fényben. Igazából az sem tragédia, ha összekeverjük az ibolya leveleivel, mert azok is ehetőek – és az élvezeti értékük sem sokban tér el. Cuppogósabb, láposabb vidéken viszont inkább ne csábuljunk el, mert összetéveszthető a (jóval nagyobb) mocsári gólyahírrel, ami viszont mérgező.
Az őzsaláta már biztonságosabb terep: nagyra növő, távolról a kutyatejre hasonlító virág, de más ilyen méretű növény kora tavasszal még nincs a terepen. Az ízét a leírások erős eufemizmussal zellerhez szokták hasonlítani, de maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül nem ismerik az emberek – amíg nem üt be egy világéhínség, addig inkább hagyjuk meg az őzeknek!
A tyúkhúrt mindenki felismeri, legfeljebb nem tudja, hogy így hívják: puha szárú, nagyon apró levelű és nagyon apró fehér virágú futónövényke, ami bármelyik járdaszegélyen képes kinőni. Nagy, puha párnákat alkot, ezért még beletúrni is finom érzés. Az íze zöld-zöld és a tyúkok és a díszmadarak tényleg bolondulnak érte.
Ezeket mind érdemes salátába, vajaskenyérre vagy főzelékekbe keverni, bár inkább az illúzió és a vitamintartalom, semmint a gasztronómiai élmény végett.
Jöjjenek hát a tényleg finomak!
A zamatos turbolya már akkor nő, amikor még a fű sem: eleinte gyötrelmes szedni, mert még nagyon pici, de pár hét alatt combmagasságúra nőhet. Nagyon hasonlít a petrezselyemre, de annál cakkozottabb a levele, puhább a szára és harsányzöldebb a színe. Több hasonmása van, de ami miatt összetéveszthetetlen, az az illata: megdörzsölve élénk, ánizsos illatfelhő csap fel belőle. Az íze is erre hasonlít, úgyhogy kezdőként óvatosan adagoljuk az ételekbe, de higgyék el, nagyon hamar rá lehet kapni. A francia konyha nagyon sokat használja: a klasszikus zöldfűszercsokruk, a bouquet garni egyik alapeleme. Gyógynövényként is használják: a magas C-vitamin-tartalmán kívül vértisztító és salaktalanító hatása van, régen pedig tüdőbetegségeket (!) is kezeltek vele. Fiatalabb akác erdőkben szinte teljesen el tudja borítani a talajt, kora tavasztól késő nyárig szedhető és ehető. Ősszel már azért nem érdemes, mert – mint minden zöld növény – veszít az ízéből, de hol van az még! Egyelőre a rendes tavasz jöjjön meg végre!
Aminek a másik csalhatatlan jele, hogy a piacokon és az aluljárókban megjelenik a méregdrága medvehagyma, a hírműsorok pedig összeállítást közölnek arról, hogy hányan keverték össze a súlyosan mérgező gyöngyvirággal. Virágzás előtt tényleg megtévesztően hasonlítanak egymásra, de mégis folyton hüledezve figyelem ezeket a híreket, a medvehagymának ugyanis olyan penetráns fokhagyma-illata van, hogy erősen Covid-fertőzöttnek kell ahhoz lenni, hogy elkerülje a figyelmünket.
(Most persze arról beszélünk, amikor valaki már gyógyult, csak még nem tért vissza minden érzékelése, hiszen betegen ugye a lakást sem hagyja el egy felelős ember.) De vissza a medvehagymára: szerencsére elképesztően szapora, úgyhogy ha valaki rábukkan egy medvehagyma-mezőre, biztos lehet benne, hogy oda egyrészt évekig visszajárhat, másrészt nem fog tudni annyit szedni, hogy ne unja meg. Egy-egy népszerűbb lelőhelyen a békeidőkben láttunk olyat is, hogy buszokkal szállították a medvehagymázni igyekvőket az erdőbe, és volt olyan szemfüles lángosos, aki odahúzta a lakókocsiját is – óriási sikerrel.
Persze ezeket a nagyüzemként működő terepeket jobb elkerülni, és mindenképpen tartsuk szem előtt, hogy külön gyűjtési engedély nélkül fejenként napi két kilónyit szedhetünk le! (Ami persze medvehagymából olyan sok, hogy már az is pofátlanságnak tűnik.)
Az első recept, ahogy mi enni szoktuk, amint kibújnak a pici nyuszifülek, így hangzik: jól felöltözve induljunk el kirándulni, a kosárba tegyünk egy vastag pokrócot és a kés mellé egy doboz jó vajat is. Útközben pedig álljunk meg a kedvenc pékünknél és vásároljunk valami különlegesebb kenyeret.
Ezután már jöhetnek a krémlevesek, a köretek, a pogácsák belőle, de ezt az első szeánszot nem érdemes kihagyni.
A következő kedvencem már megosztóbb lesz, de bátraké a szerencse: a csalánról mindenki tudja, hogy elképesztően egészséges, de az ízéről már kevesebben zengenek ódákat. A friss hajtásokat általában leforrázva használják gyógyteának vagy főzeléknek, mert így elveszíti a csípősségét. Pedig szó szerint bizsergetően nagy élmény, ha nyersen próbálkozunk meg vele! Akkor érdemes elkezdeni szedni, amikor még nagyon aprók, szinte körömnyiek a levelei – de óvatosan, mert már zsenge korukban is csípnek! Igaz, annyira nem hólyagzik fel a bőrünk tőle, mint amikor nyáron egy igazi családbokorba esünk bele rövidnadrágban, biciklivel. Ha salátába vagy egy gazdag szendvicsbe teszünk pár levélkét, akkor olyan bizsergés lesz az eredménye, amitől én mindig vigyorogni kezdek – de ha valaki nem is fog rászokni, legalább biztos, hogy nem lesz reumás a nyelve. (Nem mintha ez a veszély sokakat fenyegetne persze…) Szintén egészen késő őszig lehet gyűjteni a csalánt, de nagy korában már csak a hajtások tetejét érdemes lecsipkedni, a nagy leveleknek kevésbé jó az íze.
Nem zöldek és nem füvek
Végül jöjjenek azok, amik nem zöldek és nem füvek, de tavasszal van idényük és túl finomak ahhoz, hogy otthagyjuk őket.
Az év legelső gombái a kucsmagombák, amik még az aljnövényzet megnőtte előtt kidugják a fejüket az avar alól. Pontosabban csak kéne nekik, mert általában csak egy icipicit hajlandók kikandikálni, akkor is tökéletesen avarszínűek és ráadásul a legrondább, szúrós bozótosban kell értük kúszni-mászni. De annyira finomak, hogy egy olyan megszállott, mint én, hajlandó fél napokat törpejárásban tölteni és vérző sebeket szerezni a kedvükért – a sikerélmény pedig kárpótol minden nehézségért. A kucsmagombák közül is a legelső a cseh kucsmagomba, aminek nyúlánk, fehér szára és csúcsos, rücskös, sötétbarna kalapja van – és egészen szenzációs ételeket lehet belőle készíteni. Természetesen csak azután, hogy egy gomba szakértővel bevizsgáltattuk őket, hiszen az ördög sosem alszik és a gombák ugye meglehetősen hatékony bosszút tudnak állni az emberen. Gombaszakértőt pedig szinte minden piacon találunk: az elérhetőségük listáját bármikor megtalálják a NÉBIH honlapján. Pár héttel később jön a pusztai és az ízletes kucsmagomba, amiknek egy kicsit más a termőhelye, mint a cseheknek, az ízük viszont felülmúlja őket. Ha piacon látnak belőle, fordítsák el a fejüket az ártáblától és feltétlenül kérjenek belőle egy maréknyit: hagymán, egy kis kakukkfűvel párolva még egy sima tésztát is sokcsillagos magasságokig repítenek!
Hagyományosan a lucfenyők friss hajtásait kell tavasszal lecsipkedni – már aki nem sajnálja a fákat, de egy nagyobb lucosban ilyesmi fel sem merül majd bennünk, mert annyi van belőle. Nem csak a klasszikus értelemben lett rügyek, hanem a még puha, frissen kinőtt ágvégek is jöhetnek a kosárba a pindurka tobozkezdeményekkel együtt. Utána kell hozzá még egy nagyobb befőttesüveg, sok cukor, napsütés és türelem. A befőttesüvegekbe rétegezzük bele nagyjából egyforma arányban a cukrot és a rügyeket, zárjuk le, aztán tegyük napos helyre. 3-4 hét alatt olvad el teljesen a cukor az üvegben – addigra pedig át is veszi a fenyőrügyek kivételes ízét és minden jótéteményét. Ekkor szűrjük le, tegyük kis üvegekbe és megfázás, köhögés idején járjunk rá egy kiskanállal, vagy akár ihatjuk szörpnek is, amikor csak tetszik.
Hallottam már hírét, hogy valaki lekvárszerűséget is készít fenyőrügyből, de ezt még ki kell kísérleteznem, mielőtt másokat is ráveszek.
Boldog, napsütéses legelészést kívánok mindenkinek – lehetőleg minél néptelenebb helyeken!
