Az idén nagyon korán jött tavasz, az értelmes mennyiségű csapadék és a sok napsütés a szokottnál hetekkel korábban előcsalogatta az ehető növényeket is, de persze az embernek soha semmi nem elég. Ezért hiába lehet már február közepén friss turbolyát és medvehagymát szedni, harsogó zöld helyett ezer más színre vágyunk.
Vannak is olyan delikátboltok, ahol a hűtőpultban az év bármelyik szakában találunk tüneményesen csomagolt, étkezésre szánt virágokat, ám ezeknek az árát még az ellenségeinek sem kívánná az ember. A tavasz viszont tombol, úgyhogy kézenfekvő, hogy egy kiadós séta közben magunk szedjük össze az egész heti tányérdíszt, ami színeket, ízeket és vidámságot hoz még a csütörtök reggeli vajas pirítósra is!
A vendéglátásban (és reméljük, az otthoni konyhákban is) többszörösen kőbe vésett szabály, hogy amit egy tányérra rátesznek, annak ehetőnek kell lennie. Mert hiába néz ki mondjuk folyami kavicsnak egy nagyon szép folyami kavics egy halétel díszítéseként, biztosan lesz valaki, aki ráharap – onnantól kezdve pedig az étterem fizetheti a fogorvosi számlákat… Az első kör tehát: attól, hogy valami kívánatos, még nem biztos, hogy ehető!
Szép és finom
A fűszernövények virágai mind ehetők, sőt: általában a leveleknél is különlegesebb és intenzívebb az ízük. Ezt bárki tapasztalhatta, aki hagyta már egyszer is elburjánzani a bazsalikomot a konyhaablakban, hiszen közismert, hogy a házi fűszernövények életét úgy hosszabbíthatjuk meg, ha lecsipkedjük a bimbóikat. (Meg úgy, ha rendszeresen locsoljuk őket, de ezt persze csak magamnak mantrázom.) Ennek az oka a növények életciklusával magyarázható: először a gyökérben, majd a levélzetben, a virágzatban és végül a termésben koncentrálódnak az aroma- és hatóanyagok: ennek köszönhető, hogy például a medvehagyma bimbós korában a levelei rohamosan veszítenek az ízükből, és mire virágzás után kifejlődnek a kis bogyói, amiből végül eldobálja a magokat, a híres medvehagyma-levélnek gyakorlatilag csak fűíze marad.
A vadon termő fűszernövények virágait tehát nyugodtan szedjük le, és együk meg: ilyen, lépten-nyomon megtermő virág például a zamatos turbolya, a ligeti és mezei zsálya, a szurokfű (elegánsabb nevén oregano) vagy a kakukkfű. Utóbbi például kifejezetten szeret autópálya-rézsűkben, hatalmas párnákat alkotva tobzódni a szmogban. (Amire szintén van értelmes magyarázat: a katlanszerű elhelyezkedés még jobban megtartja azt a meleget, amit a kipufogógázok adnak, ezért a melegkedvelő kakukkfű boldogan burjánzik ott, ahonnan minden más élőlény fejvesztve menekülne.)
Az általánosan ismert gyógynövények virágai is biztosan ehetőek: finom a kamillavirág, a hársfa, a cickafark, de érdekes módon még a pettyegetett tüdőfű kétszínű virágai is mézédesek, pedig a gyógynövényként használt levelei keserűek, mint az epe. A közönséges gyújtoványfű virágai pedig nemhogy édesek, de kifejezetten sárgadinnye-ízűek.
Meglepő és kifejezetten érdekes aromájú a medvehagyma és a hagymaszagú kányazsombor virága: előbbi tényleg fokhagymaízű, méghozzá nem is kicsit, utóbbi pedig inkább a mustárra emlékeztet, egy kis hagymás beütéssel. A sóskaborbolya-bokorról pedig nemcsak a zsenge leveleit érdemes lecsipkedni, hanem a fürtös, sárga virágait is, amelyek ugyanolyan savanykásak, mint a levelek vagy a termés. (Bokrok esetében természetesen még fontosabb, hogy tanúsítsunk komoly önmérsékletet, hiszen ezek a virágok nem nőnek vissza, és nem fejlődnek később terméssé. Ezért, ha teljesen megpucolunk egy virágzó bokrot, akkor az őszi gyümölcsöket esszük le róla előre.) Ezek a növények azért külön izgalmasak, mert a virágoktól azt várná az ember, hogy a méhecskék által is rajongott nektár miatt édeskés az ízük. Nos, messze nem mindegyiknek.
Nem fűszer és nem gyógynövények, legalábbis a hagyományos értelemben véve, de a kislányok már ovis koruktól főznek belőlük – ha másképp nem, akkor a homokozóban: ilyen a százszorszép, az ibolya, a vadrózsa, a bodza, az akác. A százszorszépnek a leveleit is fel lehet használni salátának, de a virágai olyan bájosak, hogy még a zsíroskenyérből is menyegzői, de legalábbis leánybúcsúhoz illő fogást varázsol. Ibolyából csak Magyarországon 16 faj él, de illata csak egyetlenegynek van (illatos ibolya – Viola odorata), ám díszítésnek az összes többi is ugyanolyan finom és mutatós, ráadásul az ibolyavirág állaga is nagyon barátságos. Az akácvirágokat érdemes egyenként leszedegetni a fürtről, bár a mézédes rész pont a csészelevél (a zöld rész) alatt rejtezik. A bodzát pedig mindenki ismeri: szörpöt még nagyipari mennyiségben is készítenek belőle, az internet pedig roskadozik a rántott bodzavirág-receptektől.
Szép, de nem finom
Ha tényleg csak a tányért vagy a süteményt szeretnénk feldobni virágokkal, de ismerjük a társaságot és tudjuk, hogy úgyis ott maradnak majd a tányér szélén kipiszkálva, akkor nyugodtan szedjük össze a fehérhere, vöröshere vagy a pitypang virágait: mutatósnak mutatósak, az ízük még nem is lenne rossz, de az állagukban van valami szúrós-rágós, ami miatt nem kifejezetten jó érzés rájuk harapni. Nagyobb adag salátába nyugodtan tehetjük őket, zöldturmixba vagy smoothie-kba még inkább, de teljes pompájukban, egyben hagyva sokan fintorogni fognak miattuk.
Ilyen lehet még a galagonya is, aminek egyenként leszedegetni a szirmait pokoli munka, de ha úgy szeretnénk díszítésnek is használni, ahogy gyógyteának gyűjtjük, akkor csalódást okozhat. A galagonyának ugyanis a virágos hajtásvégeit szoktuk gyűjteni, ami a leveleket, virágokat, sőt, a velük együtt törő ágvégeket is jelenti – márpedig botocskára harapni nem finom.
Ugyanezért gyanakodjunk az orgonára is: bár valóban gyönyörű színű és finom szörpöt is lehet készíteni belőle, a leszedegetett virágait pedig tortapimpelésre teremtette az ég, az íze nagyon gyakran keserű. Ennek kiszűrésére az a megoldás, ha séta közben végigkóstolgatjuk a bokrokat és a keserűeket csak vázába szedjük, nem pedig a tányérra.
Szép, de mérgező
Vannak végül – de nyilván nem utolsó sorban – azok a virágok, amelyek gyönyörűek, illatosak, ismertek és nem gondolnánk róluk, hogy mérgezőek, pedig a fogyasztásuk csúnya dolgokat okozhat. Ilyen a lila akác, ami a fehér akác nemesített változata: a lilás-rózsaszín virágokból tehát soha ne készítsünk szörpöt. Ilyen a szarkaláb, ami csábítóan sötétlila és különleges formájúak a virágai, ám a teáját régen lapostetű elleni lemosásra használták – jobb tehát nem belegondolni, hogy mit tehet velünk belsőleg. És ilyen az egyik legkorábban virágzó bokor, a kecskerágó gömbszerű, apró, ragyogóan sárga virágzata, ami már bimbó korában kívánatosan illegeti magát és távolról hasonlít a sóskaborbolya virágára, de a kecskerágó minden része mérgez.
A saját kezűleg begyűjtött, vadon termő és virágzó ételdíszekben az a különösen jó, hogy meglepően sokáig megőrizhetjük a frissességüket. Ha valóban tiszta helyről szedtük, akkor nem kell (és nem is tanácsos) megmosni őket, mert csak összeesnek. Egyszerűen teregessük ki őket lazán az asztalra egy fél órára, hogy a bennük lakó apró rovarok kényelmesen elhagyhassák a fedezéküket, majd béleljünk ki egy szélesebb tálat vagy dobozt benedvesített papírtörlővel, söpörjük rá a virágokat és tegyük a hűtőbe. Ha egy-két naponta óvatosan megspricceljük őket egy kis vízzel, egy hétnél tovább is ragyogni fognak!
További izgalmas, finom és gyönyörű növényekkel ismerkedhetnek az Ehető Erdő című könyvben!
