A téma miatt adja magát, hogy elsősorban a textilfestésre alkalmas növényekről meséljek, de mivel jóval kevesebben állnak neki otthon nyers pamutfonalakkal pepecselni, mint főzni vagy szépítkezni, ráadásul elég sok köztük az átfedés, először inkább megesszük vagy magunkra kenjük őket.
De vigyázat, a természet kegyetlen! Ami szép színt ad az ételnek, az a ruhánkat is össze fogja pecsételni, ha ráfröccsen, de ha kifejezetten kézműveskedni szeretnénk, akkor ne nagyon nyaljuk meg az alapanyagokat, legyenek bármilyen guszták, mert közülük sok elég komolyan mérgez. Ráadásul úgy lenne igazán „sportszerű”, ha mind magunk gyűjtenénk be őket, de ehhez ebben a cikkben most nem tarthattam magam, mert kurkumát és indigót azért elég bonyolult gyűjtögetni kirándulás közben. Bodzát, kökényt, csalánt viszont egyáltalán nem az! Ugyanakkor lilahagymát és spenótot inkább a piacról szerezzünk be, mint őrizetlen kiskertekből – bármekkora is legyen a sportértéke.
És előre szólok, hogy senkit ne érjen csalódás: ahogy azt az általános iskolai rajzórákon is tapasztalhattuk, gyanús barnára sokkal könnyebb bármit festeni, mint mondjuk kékre.
Természetes ételfestékek
Főzés közben a legkönnyebb a dolgunk, mert nem kell mérgező és/vagy büdös fixálószerekhez nyúlni, hiszen nem kell, hogy a szín tartós legyen: mire halványulna, úgyis elfogy. És a leghálásabb is, hiszen mennyire menő már, ha házilag gyúrunk színes tésztát, ha babarózsaszín lesz a rizskoch vagy zöld a kifli, és ezt anélkül érjük el, hogy a csilláron ugráló, túlpörgött gyerekeket is előidéznénk közben.
Természetesen mindnek van több-kevesebb íze, de ezeket bele lehet komponálni a menübe, erősebb fűszerekkel pedig el is lehet fedni őket.
Erősen sárgára színez például a kurkuma, halványabbra a pitypang (a szára és a levele is, nem csak a virága), a csalánlevél és a vöröshagyma héja. Sárgás-bordósra szoktak húsvéti tojást festeni lilahagyma héjával, és mutatós márványtojást készíthetünk, ha a főtt tojás héját megropogtatjuk, de rajta hagyjuk és feketeteába áztatjuk egy fél órára.
Aki dolgozott már fel bodzabogyót, az tapasztalta, hogy a bőrt is megfogja néhány napra: ha az érett bodzabogyókat önmagukban felfőzzük és tésztaszűrőn átpasszírozzuk, erős kékeslila ételfestéket nyerünk, ami hűtőben hetekig eláll, és a viszonylag semleges, savanykás gyümölcs íze nem fog belezavarni semmibe: akár sós, mondjuk rizses fogásokat is pimpelhetünk vele.
Élénkzöldet elég macerás előállítani, ha nem spenótót vagy sóskát főzünk, de a diólevél alkalmas lehet rá. A közhiedelemmel ellentétben nem mérgező, sőt: antibakteriális, gyulladáscsökkentő hatása van. Az íze és a hozzáférhetősége miatt viszont érdemes inkább spenóttal színezni, ha mondjuk zöld tészta a tervünk. Ha tortának vagy édességnek kellene zöldnek lennie, akkor a kanadai aranyvessző leveléből és virágjából főzzünk erős teát a színezéshez – a spenótos vagy sóskás desszert még nekem is bizarrnak tűnik.
Vörösre fest a kökény bogyója, de itt mindenképpen bele kell számolni az ízét, ugyanis olyan magas a tannin- (azaz csersav-) tartalma, hogy az mindenképpen érződni fog az ételen. Bajnak egyáltalán nem baj, csak pikáns.
Fekete ételeket növényekkel inkább ne próbáljunk meg készíteni: a som- vagy szilvafa kérge ugyan elvileg feketére színez, de ezért ne csupáljunk meg egy gyümölcsfát. Ha nagyon elszántak vagyunk, speciális delikátboltokban vagy halasoknál lehet kapni tintahal-tintát, ami olyan fekete, mint az éjszaka.
De mielőtt egy nagyon fontos ünnepi eseményre állunk neki szivárványos unikornis menüt főzni, próbáljuk ki a színezékeket előre, mert a kémia roppant szórakoztató tudományág: a só, az ecet, a citromlé, azaz bármilyen savas közeg erősen befolyásolhatja a színeket.
Természetes haj- és testfestékek
A legismertebb természetesen a henna, ami alapjáraton vörös festék – még bőrön is. A fekete hennaként árult festék nem henna. A henna mint növény viszont csak a forró égövön érzi magát igazán otthon, úgyhogy ha nagyon ragaszkodunk az extrém DIY-hoz, akkor cserépben kell nevelgetnünk, hogy aztán leszüreteljük, szárítsuk, porítsuk, kikeverjük, majd vörös hajzuhatagot varázsoljunk magunknak.
Lemosható vagy pár nap alatt lekopó házitetkót viszont készíthetünk a levéből: forraljuk olyan sűrűre, amilyenre csak merjük, keverjünk belőle porcukorral sűrű pépet és töltsük egy kis zacskóba. A sarkára tűhegynyi lyukat vágva ugyanúgy tudunk rajzolni vele a bőrre, mint a hennástölcsérkékkel, és ezzel büntetlenül lehet matróztetkója akár egy egész babazsúrnyi gyerekcsapatnak.
A természetes hajfestékekkel évezredek óta kísérleteznek a nők: szőkítésre a bevált módszer, ha ciromlével a fejünkön ülünk ki a tűző napra. Nem bizonyított, hogy gyorsabban szőkülünk így, mint ha simán csak az UV-ra bíznánk a dolgot, és citromlé helyett vízzel nedvesítenénk a hajunkat, bár a napszúrás kockázata nem elhanyagolható. Viszont még mindig barátibbnak hangzik, mint a hidrogén-peroxid.
A diólevél, pláne a zöld dió burka barnára fogja a hajat – legalábbis élénkíti, mélyíti a színét. Azt ne várjuk tőle, hogy az ősz hajszálakat is teljesen befedi, de igenis észrevehető lesz a változás. A teát, amivel a hajunkat bepácoljuk, jó erősre kell főzni: akár egy teljes napot is ázhat, a festés után pedig érdemes átöblíteni a hajat ecettel, hogy fixálja és csillogóbbá tegye a színt. És lehetőleg almaecetet válasszunk – annak egy fokkal könnyebb elviselni a szagát.
Vadon termő textilfestékek
Ebben a kategóriában azért már találunk jó pár olyan növényt, ami nemcsak fog, de mérgez is – nem beszélve a fixálószerekről. Nem véletlen, hogy a cserzővargákat vagy a kékfestőket nem sokan irigyelték a régmúltban.
Azt is hozzá kell tenni, hogy Instagram-albumok ide, DIY-videók oda, élénkvörös, kanárisárga, békazöld blúzt festeni házilag igencsak nagy gyakorlatot igényel. Az SK-láthatósági mellényről pedig inkább tegyünk le, bármilyen jó ötletnek is tűnik.
A természetes festékeket csak természetes anyagokon: pamuton vagy gyapjún tudjuk használni, a műszálakat ugyanis nem, vagy csak foltosan fogják be. Az anyagokat érdemes beavatni festés előtt, azaz mosószappanos vízben kifőzni, hogy könnyebben és egyenletesebben fogja meg őket a festék.
Minél erősebb színt szeretnénk, annál tovább kell főzni-áztatni a ruhákat, akár napokon át is, úgy, hogy többször hagyjuk kihűlni őket a lében. Jut eszembe: edénynek is csak azt használjuk, amit már nem sajnálunk és másra nem használjuk: nem véletlen a „mosófazék” kifejezés.
Sárgára és barnára festeni a legkönnyebb: hagyományosan a cserszömörce lombját, ágait, a bodza, a hársfa, a kecskerágó, a nyírfa leveleit használták, de állítólag a zabszalma is jó erre a célra. Bár gyanítom, hogy erre csak a kétségbeesés vitte rá elődeinket…
Zöldre fest a bürök, a dió és a fűz levele – bár a diólevélből is könnyedén lesz barna, lásd a hajfestéket.
Pirosra (na jó, rózsaszínre) a kökény bogyóját és a sáfrányos szeklice virágát használják. Meg persze egy csomó más növény gyökerét és kérgét, de mivel ezek begyűjtése a növény gyilkolászásával jár, inkább nem is említem őket. Ezeknek a gyűjtését inkább hagyjuk a szakemberekre.
Kékre fest a bodzabogyó és a lencse levele és a termése – továbbá olyan növények, amik ma már védettek vagy épp szigorúan védettek. Úgyhogy hiába életünk fő műve az a batikolt selyemsál, ha lehet, mégse irtsunk ki érte egy vödörnyi fekete kikericset. Nem mellesleg a kékfestők a
16. század közepétől Magyarországon is Indiából importált indigót használtak, hogy a kék tényleg kék legyen. (Fun fact: az indigócserje meglepően hasonlít a lila akácra, csak persze egészen más az élőhelye.)
Teljesen feketére is nagyon nehéz festeni valamit, mert a végeredmény a legtöbbször inkább szürke lesz, ráadásul ehhez is főleg különféle fák kérgét használták. Az egyetlen kivétel, amivel tiszta lelkiismerettel kísérletezhetünk, az a közönséges bojtorján (más néven keserűlapu vagy bogáncs) levele – ez ráadásul gyűjtés közben is sikerélményt okoz, hiszen mindenki könnyedén felismeri. Akkor is, ha azt hiszi, hogy nem tudja, melyik az a növény: rákeresve tényleg mindenki a homlokára csap, aki már járt valaha földúton.
Boldog pacsmagolást és minél kevesebb takarítást kívánok a kísérletezéshez!
