Ha világosban látod, menekülnél előle, sötétben viszont azonnal szerelmes leszel tőle!
Bizony, ő a szentjánosbogár. Idén az időjárásnak – pontosabban a dupla tavasznak – köszönhetően egy kicsit megkéstek a nászidőszakukkal, de ez jó hír: aki most olvas róluk először, még az is elcsípheti őket ragyogás közben!
Aki egyszer látta, az újra és újra akarja őket: koranyáron, esténként másfél-két órát villogtatnak a sejhajukkal, hogy magukhoz csalogassák a szerelemre kész többieket. Mármint a lányok: ők villogtatnak a fűben vagy a bokrok alsó részén, a fiúk pedig repkednek és landoláskor kapcsolják fel a hátsó felüket.
A legcsodálatosabb az, ahogyan csinálják. Nagyon lebutítva: egy luciferin nevű anyagot termelnek (hell, yeahh!), amihez oxigén is kell, hogy biolumineszcenciáljon, azaz világítson. Azaz levegőt pumpálnak a fenekükbe (ok, potroh, csak úgy kevésbé vicces), ha fel akarják kapcsolni a lámpát és normálisan lélegeznek, amikor lekapcsolják a fényeket. Zihálni a szenvedélytől – ismerős, ugye?
Ráadásul az életük majdnem olyan romantikus, mint a kérészeké: 3 évig lárvaként élnek, majd amikor imágó (azaz kifejlett rovar) válik belőlük, két hétig, legfeljebb némi virágporon élve repülnek, aztán a beteljesülés (peterakás) után belepusztulnak a szerelembe.
Világosban látni őket sajnos eléggé illúzióromboló: hogy is mondjam, nem túl mutatósak. A fiú sem fotogén, de lány ráadásul kétszer akkora és még szárnyai sincsenek. Aki akar, keressen rájuk: a lényeg, hogy egymásnak tetszenek!
Az utóbbi években egyre több szentjánosbogár-túrát szerveznek a nemzeti parkok: ezek közül a legnépszerűbb az Alcsúti Arborétumé, ahol a tapasztalataink szerint gyakran több a kéz-a-kézben botladozó látogató, mint a mécsbogár. Hála a keresletnek, ennél sokkal meghittebb túrákat is találhatunk, ahol adott esetben rovarszakértő (ld. szakbogarász) vezetésével járhatjuk sötétedés után a bokrok alját a világ egyik legromantikusabb jelenségéért. (Aki magától indulna eredne a szentjánosbogarak nyomába, annak a vizesebb, helyenként cuppogós réteket, bokrosokat ajánljuk, szigorúan lekapcsolt fejlámpával, mert tényleg szégyellősek!)
Lenyűgözően szép és bármikor eltehet láb alól egy motorost
A nagy szarvasbogár szinte a legismertebb védett állat Magyarországon: hiába, a fellépés sokat tesz. Ha a mostani 165 centimből 35-öt életveszélyes szarvak foglalnának el, utánam is többen fordulnának a körúton, az zicher. (Ok, ha ez így lenne, egyrészt hímnek kéne lennem, másrészt nem feltétlenül félnének tőlem, inkább körém gyűlve fotóznának, de nagyjából stimmel.)
Még a lányokkal sem jó viccelni: csak egy kicsivel kisebbek, a csáprágóik viszont rövidebbek és vastagabbak. Képzeljenek maguk elé egy felpimpelt díszkardot és egy rövid, de nehéz csontbárdot. Melyik a félelmetesebb? Na ugye.
Amikor erdőben sétálnak és valami nem oda illő, reszelő, fenekedő hangot hallanak: ott bizony csata van. Érdemes óvatosan hallgatózva körbejárni a fák törzsét: a legutóbb – igaz, Budapesttől nagyon távol – egy hatfős Trónok Harcát sikerült végigizgulnom. Volt ott minden: vérre menő csata, ahol az egyik hím akrobatikus mutatványok közepette hajította le a másikat két méter magasról, amíg három nő drukkolt közvetlen közelről. Aztán amíg a nyertes dugta a királynőt, az udvarhölgyek drukkoltak a kiskorú trónörököst körbevéve, aki éppen tanult a látottakból, mialatt a vesztes dühödten kapaszkodott felfelé és már majdnem elérte az üzekedő párt, de …
… ekkor már jó fél órája dekkoltam kitekert fejjel és egyre jobban érdekeltek a gombák. Bocs.
A szarvasbogárhoz tényleg nem érdemes hozzányúlni. Nem csak azért, mert nagyon nem illik, hanem azért sem, mert olyan, mint egy vadított harcikutya: ha egyszer belekapaszkodik valamibe, azt nem engedi el. És ki akarna harcolni egy 8-10 centis, páncélozott fenevaddal a hajában vagy a pólóján? Fotózni viszont hálás őket: mivel nagyon kevés természetes ellenségük van (az emberen kívül), nagyok és nehezek, ezért lomhák is.
Kivéve, ha repülnek: kíváncsi lennék egy olyan statisztikára, hogy hány motoros szenvedett balesetet például a Mátrában azért, mert örömmotorozott volna egyet a szerpentineken, de 110-zel bedőlve szembejött a sisakjával egy 8 centis, 2 dekás helikopter, kifent kardokkal előre? (Pettyes a májam, úgyhogy nem tudom kihagyni az intelmet: „Vigyázz, szarvasbogár!” tábla ugyan nincs a KRESZ-ben, de „Természetvédelmi terület” igen.)
A telitüdőből ordító mesehős, amivel hőmérsékletet is mérhetsz
Megfejtés: a tücsök. Egyszer egy gyerekkönyvben olvastam egy állítást, ami nem hagyott nyugodni: a tücsök ciripeléséből meg lehet állapítani, hogy hány fok van. Olyan viccesnek tűnt, hogy addig mentem, amíg a Természettudományi Múzeum kutatói nem válaszoltak a kérdésemre. A sztori rövidítve:
– Az állítás: ha megszámolod, hogy egy tücsök 15 másodperc alatt hányszor ciripel és hozzáadsz 37-et, akkor megkapod a levegő hőmérsékletét Frahrenheitben.
– A kérdés: Kedves Magyar Rovartani Társaság! Ez igaz?
– A válasz a Magyar Természettudományi Múzeum Kisebb Rovarrendek Gyűjteményének szakértőitől (nagyon röhög, majd): Kedves Érdeklődő! Az „esetleg a hazánkban is gyakori pirregő tücsök (Oecanthus pellucens) ciripelése lehet alkalmas rá, ennek a fajnak nyár második felében és ősszel hallhatjuk a hangját. A tavasztól ciripelő mezei tücsök (Gryllus campestris) valószínűleg kevésbé alkalmas.” Majd hozzátették, hogy a pillanatnyi ciripeléses-hőmérséklet függhet a tücskök fajaitól, az elterjedésüktől, az évjárat hatásaitól, a levegő nedvességétől, a légnyomástól és attól, hogy ember- vagy tücsökmagasságban vagyunk kíváncsiak a hőmérsékletre – de abban egyetértettünk, hogy a feltevés felettébb bájos.
Szóval ha valaki nagyon elszánt, tényleg erre is használhatja a tücskök ciripelését, de inkább csak élvezze! Nekem speciel ez a hang jelenti az évnek igazán szép részét és az önfeledt szabadságot.
Plusz egy: címerállat, de eszedbe ne jusson szelfizni vele!
Havasi cincérbe ugyan sokkal nehezebb belefutni, mint az előzőekbe, de annál nagyobb az élmény, ha mégis sikerül. Leginkább a Duna-Ipoly Nemzeti Park logójából lehet ismerős: meghökkentően kék, fekete foltokkal, gyöngyházmetál-fényezéssel és obszcén méretű csápokkal.
A meseállatabb a hőscincérnél: az is ritka (bár mondjuk a Tabánban él még néhány elszánt példány belőle), de kevésbé fotogén (sima fekete) és kevésbé agresszív (mármint a kisiskolások tapasztalatai szerint).
A Wikipedia szimplán „Európa legszebb bogarának” titulálja, amivel nehéz vitatkozni – főleg, ha az ember hajába kapaszkodott már kapitális szarvasbogár. Közép-Európában szinte kihalt, ezért ha látunk egyet, azonnal essünk ámulatba! És eszünkbe se jusson piszkálni – ugyanis agresszívabb bármi másnál. A múlt heti (nem mondom meg, hol) első és egyetlen posztolásnál én hülye, biztattam a megtalálót, hogy másztassa finoman a kezére egy kép erejéig: a havasi cincér ugyan megtette, de cserébe akkorát harapott a kiskorúba, hogy két nap múlva is látszott. Nem csípés, fullánkja ugyanis nincs, hanem igazi, masszív harapás, csáprágókkal elkövetve – anyaként persze nekem sokkal jobban fájt, mint a valódi áldozatnak. Azzal viszont muszáj elbüszkélkednem, hogy a 10 éves szpottoló nem odacsapott, hanem nekem óbégatott röhögve, hogy csináljak már valamit, mert megeszi az állat, mire ebből profilkép lesz!
A gyámügynek és a természetvédelmi hivatalnak egyszerre üzenem: a cincér nyilván kiállt magáét és rám hozta a frászt. Fotó végül nem készült, a bogár figyelmét áttereltük. Pár perccel később engem is legyőzött, majd sértetlenül – igaz, mélységesen felháborodva – távozott.
Kínos bevallani, de mióta ezt végignéztem, ő a példaképem.
