Ha mindenki meghallaná – A holnap ellenállásának roma archívumai című kiállítás a roma holokauszt, a Porajmos áldozatainak állít emléket. Pontosabban a projekt nem emlékezni szeretne, hanem teremteni: fő célja szembe menni a felejtéssel, ellen-narratívákat felépíteni, hiszen csak az nem felejtődik el, amiről beszélünk. Nem elég a történelemkönyvekben leírt dátumokat és eseményeket megtanulni, mivel azok alapjában véve leegyszerűsítettek, sőt, ami még veszélyesebb, elsősorban a többségi társadalom és a túlélők későbbi nézőpontjából beszélnek.  Az iskolai történelemórák időnként unalmasakká válnak, és elidegenítőek, mert egy hivatalos és hiányos narratívát adnak tovább. Gyakran nem világos, kinek a történetét mesélik éppen, vitára, elmélkedésre, nézetek ütköztetésére, a különböző családi tapasztalatok behozására és azok összefűzésére a kollektív emlékezetben nem nagyon adnak teret.

Az emlékezés márpedig nem lehet statikus 

– vallja a DePART.  Szerintük aktivitással, oktatással, vitával és elkötelezettséggel aktív folyamattá válhat. De miért van arra szükség, hogy az emlékezetet mozgásba lendítsük? Mert ha nem szakítunk időt múltunk történeteinek újbóli elmesélésére, akkor könnyen feledésbe merülnek és megismétlődhetnek a történelem hibái – ez a DePART projektjének filozófiája.

A DePART társulat (Decentralized Practices of Active Remembrance and Theatricalization) egy olyan hanginstallációt dolgozott ki, amely az „emlékezet-őrség” gyakorlatát kínálja résztvevőinek az aktív emlékezés aktusaként. A Ha mindenki meghallaná című installáció egyszerre művészeti projekt, nyitott archívum és részvételi kutatás. Több helyszínen bemutatták már, és a jövőben is tervezik további helyszíneken új roma közösségek hangjait bekapcsolni az installációba. Helyi önkéntes résztvevők személyes „hanglevelekben” szólítják meg a Porajmos, vagy más szóval a Samudaripen helyi áldozatait.

Minden egyes önkéntesen bekapcsolódó résztvevő egy-egy elfeledett élet „emlékőrzőjévé” válik.

Az installáció nem új, az elmúlt év során, 2023-ban már kétszer is látható volt Budapesten: a STEREO10 Fesztiválon, illetve a FLASZTER – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálén a Budapest 150 programsorozat részeként. De ebben a formájában, ahogy a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) – Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóterében megvalósult, még nem állt fel. 

Folytatódik a közös gondolkodás, az installáció köré egy plusz kiállítást rendeztek, és roma szervezetek bevonásával gazdag kísérőprogramokat is társítottak hozzá a roma emlékezetpolitika lehetőségeiről, kerekasztal-beszélgetéseket, a Romakép Műhely szervezésében filmvetítéseket tartottak, de volt varróworkshop a Bagázzsal, feminista workshop a Romaversitas szervezésében, Roma Hősök Független Színházi Workshop, továbbá pedagógus kerekasztal a roma tanulók intergrációjáról és szegregációjáról.  Horváth Péter történésszel és Pocsai Bettina roma aktivistával pedig együtt sétálhattunk az egykori téglagyárak területén.

Mindez a töredékes múlt és a roma közösségekkel, illetve közösségekben zajló eszmecsere láthatóvá tételét szolgálja. A hogyanról és a háttérről később bővebben lesz szó, előbb ismerkedjünk meg a DePART alkotócsoport tagjaival.

A társulat

A megnevezés nem véletlen, mert a tagok, mind a négyen, a Salzburgi Mozarteum Egyetem mesterszakos hallgatói, akik az alkalmazott színház területéről, az előadóművészet felől jönnek. Ez egy kicsi, mondhatni elit mesterszak, ahol azt vizsgálják, miként lehet közösségekhez jobban kapcsolódó művészeti alkotásokat létrehozni, drámaszövegek helyett emberi történeteket színpadra vinni; hol lehetnek olyan színpadok, amelyek nem színházi térben vannak, mégis alkalmasak katarzist előidézni, illetve kik lehetnek azok a társadalom különböző rétegeiből származó szereplők, akiknek a hangját a kortárs színház eszközeivel fel kell hangosítani. Alapvetően tehát szociálisan elkötelezett művészeti produkciók létrehozására, a művészeti gyakorlat és a társadalom összekapcsolására törekszenek.

Az egyetemen való közös munka hozta össze ezt a nemzetközi, művészekből és facilitátorokból álló transzdiszciplináris kollektívát, amely a művészet, az aktivizmus és a kutatás metszéspontjain dolgozik.

Javarészt politikai tematikájú projektjeik kutatásorientált formátuma a közösségépítést, a helyi partnerek bevonását és az elfeledett árnyéktörténetek feltárását hangsúlyozza.

Roma projektjük kiinduló alapja is az egyik egyetemi feladatuk volt, ami azt a célt határozta meg, hogy a múltról alkotott képünket meghatározó domináns narratívákkal szemben egy árnyaltabb és befogadóbb szemlélettel közelítsen az emlékezethez.

A kollektíva tagjai Szepes Anna (HU/AT), Cat Jugravu (DE/RO), Jonas Baur (AT/DE) és Dominik Jellen (AT). Dominik salzburgi, koreográfus, performer, és egy salzburgi színházat vezet. Jonas is színházművész, emellett politikai aktivistaként és trénerként tevékenykedik Németországban és Ausztriában, valamint fehérorosz és ukrán művészekkel dolgozik egy közösségi színházi programban. Cat non-bináris aktivista, színházi rendező és költő. Szepes Anna pedig a közösségi színház, a színházi nevelés oldaláról jön, jelenleg a Trafóban dolgozik egy közösségi színházi műhelyben.

A hanginstalláció

Az alkotócsoport a Flaszter biennálé óbudai helyszínére, a helyi történésekre emlékezve alakította át az installációt. A projekt célja az volt, hogy emléket állítson azoknak a romáknak, azoknak a magyar állampolgároknak, akiket az egykori Óbudai Téglagyár téglaszárító barakkjaiba gyűjtöttek össze, akiket innen vittek tovább a munka- és megsemmisítő táborokba, és akikről a nevükön kívül semmit sem tudunk. Auschwitzban a nyolcvanas években a föld alól került elő egy nyilvántartó könyv, benne a Magyarországról odahurcolt romák nevével. Ez az egyetlen dokumentum, ami ezeknek az embereknek az emlékét őrzi. Egy név, valamint a születési és halálozási dátum.

Ezek az adatok nem árulnak el semmit az életükről, csak a haláluk körülményeiről, és arról, hogy mindössze öt százalékuk tért vissza a táborból.

A hanginstalláció elkészítéséhez az alkotók különböző szociokulturális háttérrel rendelkező önkéntesek e-mailes jelentkezését kérték, majd a deportáltak listájáról visszaküldtek nekik egy nevet, ő lett az „emlékezetpárjuk”. Megkérték, hogy írjanak neki egy levelet, majd olvassák fel és rögzítsék. Ez ma már nem okoz gondot, mindannyiunk telefonján megtalálható egy jó minőségű diktafon is. A visszaküldött hangfáljok, a személyes megemlékező levelek hangzanak fel a földszinti kiállítótérben elhelyezett negyven fém oszlopból. Minden teremben a projektet létrehozó kollektíva szülővárosából vetítik ki a helyi internálótábort, pontosabban azt, ami a helyére került, hol lakóház, hol játszótér, hol magánbirtok vagy kertészet.

Mire jó mindez?

Egyrészt emlékmű. Még ha nem is valósul meg megfogható formában, a szellemi térben igenis emlékműként szolgál.  Rendhagyó módszerek és anyagok – mint amilyen az emlékező föld és a hangzó levelek – alkalmazásával dokumentálja és osztja meg a romák töredékes második világháborús történelmét. Ezzel korlátokat bont le, bevett narratívákat kérdőjelez meg, és hozzájárul ahhoz, hogy szélesebb körben meghallják ezeket a történeteket. 

Az alkotócsoport a kiállítás alatt is folyamatosan bővülő archívumot a párbeszéd és a kutatás kiindulópontjaként kínálja fel a galériatér számára: hogyan lehet figyelemmel és gondoskodással helyreállítani, újra- és visszaírni a Porajmos áldozatainak elveszett és rejtve maradt történeteit? Mi az üzenete a személyes emlékezet és a kortárs roma aktivizmus mindenki számára hozzáférhető adatbázisának?

Ahogy haladtam a kiállításon, a kezdeti semleges érdektelenségből, a „jól van, értem, szomorú, láttunk már ilyet” hozzáállásból egy ponton váratlanul kibillentettek a levelek. Megérintve, megszólítva éreztem magam. Ügyesen csinálták a DePART-osok, nem hiába járnak részvételi színházas oktatásra, mert azzal a nyitottsággal húztak bele az ügyükbe, amivel megadták nekem a döntés szabadságát, a lehetőséget. Nem kényszerítettek semmire, és nem kaptam rajta őket azon, hogy vezetnének, számba rágnának igazságokat. Ez a személyesség és szabadság a legnagyobb ereje a projektnek, ahogy elém tesz egy nem létező, sőt eltörölt történetet, rám bízza, hogy megtaláljam, nekem mi közöm lehet ehhez, és megteremtsem a magam viszonyulását. 

Egy ponton nem volt kérdés, hogy nincsenek eltörölt történetek. Legyen bár az egykori téglagyár helyén ma épülettömb lakókkal, vagy park játszótérrel, mégis ott van mindaz, amiről úgy hittük, hogy elmúlt, eltűnt, megszűnt létezni. Ott vannak mindazok, akiknek a története nem szerepel az archívumokban, levéltárakban.

Mert ha elfogadnánk, hogy a történetük eltörölhető, akkor elfogadjuk azt is, hogy ezek az emberek elpusztíthatók voltak.

Azóta is érzem, hogy írnom kellene egy levelet. A HÉV-en utazva, a kutyát sétáltatva gondolkodom, mi legyen benne. A múzeumban tartottak egy levélíró workshopot, amelyen nem tudtam részt venni, de Szepes Anna, a csapat magyar tagja azt mesélte a korábbi alkalmakról, hogy sokféle reakcióval találkoztak már. Volt olyan, aki bárhogy szerette volna, egy sort sem tudott leírni mégsem – neki az üres lap lett a levele. Más csak elénekelt egy dalt, mert így tudott kapcsolódni az emléktársához, valaki leírta a saját nagymamáinak a történetét, vagy a saját életéről mesélt. 

A probléma érthető: hogyan is tudnék megszólítani valakit, akinek a történetét nemhogy ő maga, de soha senki más sem fogja tudni elmesélni, hiszen elszállították, meggyilkolták, kitörölték, semmit se tudunk róla, nincs leszármazottja, nincs egy ember, aki ismerné a sorsát. Az elfelejtett áldozatokkal ma csupán a képzeletünk segítségével létesíthetünk kapcsolatot, és akár üdvös is lehet, ha mégsem a halála körülményei szerint emlékezünk rá, hanem ünnepelve azt, aki ő lehetett. A kreativitás segítségével, a teremtés, levélírás aktusával megidézhetünk egy entitást, akár úgy is, hogy nem róla írunk, hanem neki, és így lesz belőle valaki. Ez a szabadság, amely szerint kialakíthatom a saját viszonyomat az emléktársamhoz, egyfelől a projekt része, másfelől mélyen adekvát a roma kultúrával.

Ha teszek valamit, akár csak annyit, hogy átgondolom, elképzelem és leírom valakinek a sorsát, ha beleteszem a saját munkámat, azt hiszem, az számít. Az már felelősségvállalás is.

Mindenesetre több, mintha évente egyszer fennkölt szavak kíséretében megkoszorúzunk egy emlékművet.

Elegáns megoldás, hogy az internálótáborok archív fotóit letakarták. Aki akarja, felhajthatja a borítást, megnézheti a megrázó képeket, de értjük a jelzést: nem megyünk bele a szenvedéspornóba, ami elől mindenki menekül már. Azzal, hogy a kiállítás nem a szörnyűségek bemutatására helyezi a fókuszt, valahogy hatékonyabban rávilágít a megúszás-technikáinkra, a hárításainkra. 

És a termeket járva a belső hangom egyre hangosabban mondta: oké, de mi van ma, mit tehetek még, mi ebben az én saját felelősségem?

„A mi igazi szándékunk az volt – reagálja erre Szepes Anna -, hogy folytatólagosságot teremtsünk, egy kitörölt vagy kevéssé emlékezett múlt és a jelen aktivizmusa, láthatósági és kulturális küzdelmei és kezdeményezései között. Ennek a linearitásnak a megteremtésével azt reméljük, hogy egy szolidárisabb, vagy akár radikálisabb jövő felé léphetünk.”

Ha mindenki meghallaná
A holnap ellenállásának roma archívumai

Budapest Galéria
1036 Budapest, Lajos utca 158.

2024.február 15. – április 7.

Kiállító művészek:

DePART Collective (Jonas Baur, Dominik Jellen, Cat Jugravu, Szepes Anna)

Produkciós menedzser: Trace Polly Müller

(de)Archiváló labor nagykövet: Pocsai Bettina