„A természet úgy rendezte, hogy minden évszaknak megvan a maga ünnepe. A város művelt redingotos lakosa az esztendő ünnepeit nem ismeri annyira, mint a csöndes faluk, vagy a regényesen elhagyott tanyák lakója” – írta Krúdy Gyula. Az író nemcsak tanúja volt a régi korok ünnepnapjainak, hanem meg is jelenítette azokat műveiben, melyekből megtudhatjuk, mit jelentettek az adott kor emberei számára.
Miért gondolhatjuk, hogy a különböző ünnepek szerepe és jelentősége megváltozott? A legtöbb családban előfordul, hogy egy idősebb családtag vagy rokon megjegyzi egy-egy ünnep kapcsán, hogy bezzeg az ő idejében milyen más volt. Számos óbudai visszaemlékezésben és egyéb forrásokban is újra és újra felbukkan ez a motívum, ami arra utal, hogy valós jelenség az egymást követő generációk eltérő kapcsolata az egyes ünnepekkel, amelyeknek többsége mára a feledés homályába veszett, legfeljebb csak a korabeli feljegyzésekben találhatjuk meg nyomukat. Sajnos egyre kevesebben élnek azok közül, akik még fel tudnák idézni az egykori óbudai és békásmegyeri egyházi, közösségi, nemzetiségi ünnepeket, bár a rendszerváltozást követően voltak próbálkozások azok újjáélesztésére. Ezek fénye és a közösségre gyakorolt hatása elmaradt korábbi jelentőségétől.
Óbuda-Békásmegyer hagyományos ünnepei, amelyek évszázadokon át meghatározó szerepet játszottak a helyi lakosság életében, elsődlegesen a valláshoz kötődtek. Ez egyszerre volt igaz a nagy létszámú németajkú etnikumra és az Óbudán sokáig releváns közösséget alkotó zsidóságra. Békásmegyer hosszú időn át lényegében tisztán németajkú – elsősorban sváb – lakosságának kalendáriumában az egész éves kemény munkákat megszakító ünnepek jelentették a feltöltődés, a szórakozás és az áhítat idejét.
Az ismertebb helyi ünnepek az oszmán török kiűzését követő időkből maradtak ránk, amikortól a jelentős mértékű betelepítések hatására a település soknemzetiségű, több vallású hellyé vált, ahol a különféle nyelvek is erősen keveredtek. A különböző etnikumú közösségek mélyen tisztelték egymás ünnepeit és szokásait. Ezt jól példázza, hogy a tehetősebb óbudai braunhaxler családoknál kóser konyha is volt, zsidó vendégeik részére is készültek ételek.
A nagyobb egyházi ünnepekhez (pl. húsvét, pünkösd, úrnapja, mindenszentek, advent, karácsony) számos helyi, főleg sváb szokás és hagyomány kötődött Óbudán és Békásmegyeren, amelyeket napjainkban már nem tartanak. Ezek közé tartozott a karácsonyi Madonna-hordás vagy a sváb betlehemezés.
Szinte minden vallásnak eleme a zarándoklat, amelynek során a hívők felkeresnek olyan – sok esetben nagyon távoli – szent helyeket, amelyekről úgy tartják csodatévő erővel bírnak. Magyarország első királyunk, Szent István uralkodása óta Szűz Mária országa. Napjainkig gyakoriak a Mária-zarándoklatok, amelynek során Óbudát is felkeresik a hívők. Az óbudai Mária-zarándoklatok a Zichy-korszakban kezdődtek a 18. század derekán, a szokás a mai Kiscelli dombon felépült kegyhelyhez kapcsolódott. Zichy Péter gróf fogadalmának eleget téve elkészíttette a híres kegyhelyen, Mariazellben őrzött Madonna kegyszobor pontos másolatát, amelyet az 1720-as évek közepén Óbudára hozatott. A gróf 1726-ban bekövetkezett halála után az özvegy a család akkori uradalmi központjába, Zsámbékra vitette a szobrot, de olyan erős volt a Christian Ignacz Barwick plébános vezette óbudaiak ellenkezése, hogy kénytelen volt eleget tenni a hívek kérésének. Az özvegy 1733-ban rendelkezett a Mária-szobor visszaszállításáról, amelyet a szőlőhegyen épült kis kápolnában helyeztek el, ahol évről évre nagy számú zarándok imádkozott gyógyulásért vagy más jótéteményért.
A Zichy család hívására telepedett meg Óbudán a főleg keresztény foglyok kiváltásával foglalkozó szerzetesrend, a trinitáriusok. A rend a mai Kiscelli dombon kapott telket rendházuk és templomuk felépítésére, illetve megkapták a zarándokhely felügyeleti jogát, hiszen a szobrot őrző kápolna szinte a rendházuk mellett állt.
Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a ránk maradt források alapján évente több ezer zarándok járt az óbudai Mária-kegyhelyen, ami jelentős bevételi forrást is jelentett az uradalomnak. A megnövekvő zarándokszám miatt építettek a szerzetesek egy nagyobb méretű fogadót a rendházuktól délebbre. Az ilyen jelentős és komoly létszámú kiscelli Mária-zarándoklatnak II. József szerzetesrendeket feloszlató rendelete vetett véget. Ennek értelmében az uralkodó a trinitárius rendet is feloszlatta 1783-ban, a rendházat és a templomot a katonaság kapta meg. Mivel laktanyának nem volt alkalmas, ezért az épületeket katonakórháznak alakították át, a templom kegytárgyai és bútorzata más egyházi helyre kerültek. A Mária kegyszobrot egyszerűen elárverezték, de egy óbudai molnárnak köszönhetően visszakerült a településre és a Szent Péter és Pál-templomban helyezték el, ahol ma is megtalálható. Azonban úgy tartották, hogy az árveréssel elveszítette csodatévő erejét, ami a korábbi jelentős zarándoklat-sorozatnak is csaknem a végét jelentette.
A mai Kaszásdűlő területén, 1811-ben egy szokásos évi árvíz idején, Josef Bauer óbudai kőfaragó kihalászott a vízből egy képet, amely Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázolta (ma már tudjuk, hogy a nagy német festő, idősebb Lucas Cranach egy művének másolata volt). A képet a római kori vízvezeték egyik megmaradt kőpillérének maradványán helyezte el, amelyről később a nevét is kapta: Kövi Szűz Mária. Nagyon hamar ez is népszerű Mária-zarándokhely lett, ahová özönlöttek a hívek, ezért 1865-ben úgy döntöttek, hogy Josef Ziegler építőmester irányításával templomot építenek a kegyhelyhez a mai Szentendrei úton. Bár a követ, amelyen a képet tartották egy rácsos fadobozban, az 1930-as évek közepén áthelyezték, mert akadályozta a forgalmat – ekkor került a mai helyére –, maga az erősen megrongálódott kép csak 1965-ben került be a templomba. A kegyhelyet manapság is sok hívő keresi fel.
Kiemelt szerepe volt a Bécsi úttól induló és Kiscelli utcán felfelé haladó kálváriának (1814), amelyen 14 stációt helyeztek el. A kálvária a dombra érve egészen a Szent Vér-kápolnáig halad, amelynek közelében a Golgota szoborcsoport áll. A stációk és a Szent Vér-kápolna teljeskörű felújítása az Óbuda-Hegyvidékiek Egyesületének köszönhető.
A hagyományos keresztény egyházi ünnepek közül kiemelkedtek azok, amelyekhez körmenet is tartozott, illetve hozzájuk kapcsolódó búcsúk. Ezeken nemcsak a németajkú, hanem a magyar katolikus közösség is rendszeresen jelen volt. Bár a körmenetek eredete egészen a középkorig nyúlik vissza, pompájuk és jelentőségük a barokk korszakban vált teljessé. Ezeknek az egyházi eseményeknek megvoltak a szigorú szabályai és menetrendjük, amit Óbudán is betartottak. A templomban – ez Óbuda esetében leggyakrabban a Szent Péter és Pál-főplébánia-templom volt – misével kezdődött a szertartás, majd a menet elindult az előre kijelölt útvonalon. Az ünnepi meneten mindenkinek – egyházi és magánszemély, különféle szervezetek, hivatali elöljárók – megvolt a helye, ahol haladnia kellett. A menet élén, baldachin alatt ment a plébános, akit a káplánok és más egyházi elöljárók követtek. A körmenetek egy-egy szent ünnepéhez (napjához) vagy egy jelentősebb egyházi eseményhez tartoztak. Ezek közül kétségkívül az Úrnapi körmenet volt a legkiemelkedőbb, amikor szinte az egész települést feldíszítették, nemcsak ott, ahol a menet elvonult az egyes stációknál megállva. A katolikus egyház fontos ünnepét pünkösd vasárnap utáni csütörtökön tartják. Úrnapja az Eucharisztia, a hálaadás és az Oltáriszentség ünnepe. Ennek erősen reprezentatív jelentősége mellett közösségépítő szerepe is volt, illetve a vallási identitást is erősítette. A hagyományosan négy stációnál díszesen kialakított, virágokkal gazdagon díszített házioltárok álltak – általában egy-egy módosabb családnál –, ahol megállt a menet, és a plébános misét celebrált.
Fontos ünnep volt még Óbudán Péter és Pál napja (június 29.), amikor szintén díszes körmenetet tartottak, de talán ennél is lényegesebb eseménynek számított az ekkor rendezett búcsú, amelyet Cseresznyés búcsúnak vagy németül Kirschen Kiritognak (Kirschenkichtag) neveztek. Erre a búcsúra és vásárra, valamint az esti mulatságra – a helyi lakosság csak rumlinak hívta – Pestről és Budáról is sokan ellátogattak.
Mint minden jeles ünnepnek, így ennek is megvoltak a jellegzetes ételei, ezek közül a cseresznyés rétes volt a legfontosabb. A híres óbudai búcsúról az újságok mellett a kor több írója is említést tett írásaiban.
Az Úrnapi és a Péter-Pál napi mellett több, szerényebb formában megtartott búcsú is ismert és megszokott volt Óbudán és Békásmegyeren. Ezek közé tartozott a kaszásdűlői Máriakő-kápolna búcsúnapja, amelyet minden év szeptember 15-én tartottak a Hétfájdalmú Szűz Mária tiszteletére, illetve Aranyhegyen a filoxérakápolnában rendezett Szalmabúcsú, amely az épségben megmaradt szőlőtőkék megünneplését és a hálaadást jelentette szeptember első vasárnapján. Békásmegyer jellegzetes ünnepe volt a húsvét hétfőn megtartott Káposztabúcsú, a Krautkiritog. Napjainkban újra megrendezik a Krumplibúcsút, amelynek pontos eredetéről több történet ismert. Az általánosan elfogadott változat szerint az 1838. évi nagy jeges árvíz elől a dombokra menekülő lakosságot a helyi svábok parázsban sült krumplival és libazsírral vendégelték meg. Egy másik közkeletű legenda szerint a ferences szerzetesek osztottak sült burgonyát és libatepertőt a szegényeknek karácsony másnapján. A vacsorával és zenés mulatsággal megrendezett eseményen hagyományosan megválasztják a Krumplikirályt és a Krumplikirálynét.
Az óbudai zsidóság a maga zártabb közösségében vagy családokban gyakorolta szokásait, hagyományait. Ezek szintén erősen kapcsolódtak a vallás szigorú előírásaihoz. Mintegy két évszázadon át szabadon megtarthatták ünnepeiket, aminek a zsidótörvények korlátozásai, a II. világháború kitörése és a holokauszt vetett véget.
Évszázadokon át az intenzív szőlőtermesztés határozta meg az óbudaiak életét, ezért nem meglepő, hogy több szokás és ünnep a szőlőkultúrához kapcsolódott. A legfontosabb a szüret és a velejáró szüreti mulatság volt, amely nemcsak az óbudaiak életében volt jelentős esemény. A szüreti felvonulásnak és mulatságnak is megvolt a maga sajátos koreográfiája, s ez sokat változott az idők során. A szüret is templomi misével kezdődött, majd indulhatott a kemény munka, amiből vendég napszámosok is kivették a részüket. Az ezt követő mulatságon a musté és a tavalyi boré volt a főszerep, ez vonzotta a pesti és budai társaságokat is. Talán meglepő, de miután a filoxéra és más szőlőbetegségek (lisztharmat, peronoszpóra) miatt a szőlőtermesztés elhalt, továbbra is rendeztek szüreti felvonulásokat Óbudán. Az utolsó szüreti felvonulást 1959-ben tartották.