A korábbi korszakokban egyes gyárak, üzemek belső világa – összességében a munkahely – különböző egyedi jellegzetességekkel bírt. Egyes nagyobb gyárak esetében külön kis közösségek jöhettek létre, amelyek permanens hatással, befolyással voltak a nagy egészre, amely mintegy keretbe foglalta ezen társaságokat. Ezek a kisebb csoportok a legkülönbözőbb alapokon szerveződhettek és működhettek. A legjellemzőbb indok az azonos munkakör és a közös munka színhelye – szoba, műhely, csarnok, külső terület – volt. Közösséget alkothattak az azonos helyről (ország, település) származók, az egy nyelvet beszélők vagy akár az ugyanazon vallásúak. Nem volt ez másként az Óbudai Hajógyár esetében sem, ahol – az alapítástól a bezárásáig – számos kisebb munkahelyi csoport alkotott egységet, mely összetartás a gyáron kívüli életben is megmaradt.
Ez nem csupán abban mutatkozott meg, hogy minden és mindenki a másik munkájától függött, az ipari tanulótól egészen az igazgatóig, az egymásrautaltság a gyári élet egyéb területeire is kiterjedt és hatással volt. Az összetartozás alapja, origója maga a gyár volt, amely üzemekből és munkacsoportokból, brigádokból állt. Az Óbudai Hajógyár belső képe, a munkások összetétele kicsiben leképezte az otthont adó település képét. Óbuda évszázadokon át egy több nemzetiségű és vallású, színes település volt. Több nyelven beszéltek, több felekezethez tartoztak, mégis ez a tarkaság adta Óbuda esszenciáját. Ez a világ lassan megváltozott az idő folyamán, a különböző nemzetiségek (etnikumok) beleolvadtak a magyarajkú lakosságban. Ez szinte párhuzamosan zajlott a gyár történetével, belső életével. Az Óbudai Hajógyárban eleinte kizárólag külhoni munkások dolgoztak, akik meglévő szakmai tudásukat hozták magukkal a hajóépítés sokrétű munkájához. Hozzájuk csatlakoztak – egyre nagyobb számban – a magyar munkavállalók, illetve a Felvidékről érkező szlovák munkások. Ez a munkásösszetétel csak egy külső szemlélőnek tűnhetett kavalkádnak, belülről egy jól működő egység volt, amely eredményesen és sikeresen funkcionált. Ahogy változott a település populációja, úgy alakult át a gyár saját, belső világa is.
A hajógyári dolgozók munka- és életkörülményeiről írt Somogyi Manó egy hosszabb tanulmányt, amelyben számos és fontos adat mellett betekintést kapunk az üzemek és tágabb értelemben Óbuda XIX. század végi világába. Somogyi Manó (1866–1928) elismert szakértője volt a hazai és külföldi munkásrétegek szociális helyzetének, miniszteri tanácsosként ugyanakkor a formális kormányzati álláspontot képviselte. Az Óbudai Hajógyár munkásainak helyzete című szociálpolitikai tanulmánya 1888-ban jelent meg, és előző évi (1887) adatok alapján készült. Többek között kiderül, hogy a munkáslétszám ekkoriban 1217 fő volt, kizárólag férfiak, akik 25 szakmában, foglalkozási ágban dolgoztak. A munkásösszetételre vonatkozóan beszédes adat, hogy 100 dolgozóból 21 külföldi volt, legtöbbjük osztrák területekről származott. Sok volt a galíciai, dalmát, isztriai, német, olasz, svájci, román, holland, szlovák munkás is. A hazai munkások zöme óbudai volt, a többi a főváros más kerületeiből származott. A gyárban szigorú fegyelem volt: természetesen tilos volt az alkoholfogyasztás, elsősorban tűzvédelmi és nem egészségügyi okokból a dohányzás, a késésért pénzbüntetés járt. A bérekről megtudhatjuk, hogy hetente számolták el – péntek reggeltől következő hét csütörtök estig –, és átlagosan 0,90–1,66 Ft között mozgott a napibér; a szakmunkások között a kötélgyártók kerestek a legrosszabbul, a rézkovácsok a legjobban. A tanulók napibére 0,48–1 Ft volt. A rendes munkaidő napi tíz óra volt, amely beosztása évszakosan változott. A nyári időszakban reggel hattól délután fél hatig kellett dolgozni, de déltől másfélórás pihenőidő volt. Télen reggel hét és délután fél öt között volt a munkaidő. A gyárban csak rendkívüli esetben kellett éjjel vagy vasárnap dolgozni.
Az üzemekben jó a világítás (villany), korszerűek és biztonságosak a gépek, kiemelten ügyelnek a tisztaságra, és kitűnő – saját – ivóvízhálózattal rendelkezik. Az adatok alapján – a gyár méretéhez, illetve a többi fővárosi gyárhoz képest – kevés baleset történt, a sérülteket a gyár saját kórházában ápolták, ingyen. Sőt, a lábadozás idején még táppénzt is fizetett a gyár, amely a munkás bérének fele volt. A gyár kórházát 1845-ben nyitották meg a Laktanya és Vöröskereszt utca sarkán. 1868-ban gyári munkások megalapították a „Munkások Kölcsön és Nyugdíj Egylete és Fogyasztási Szövetkezetet”, amely az öregkori nyugdíjakkal és a dolgozók olcsó áruval történő ellátásával foglalkozott. Saját üzletet működtettek a Hajógyár utcában, ahol nemcsak a gyári dolgozók vásárolhattak. Emellett önálló betegsegélyező és temetkezési egylete is volt a munkásközösségnek.
A tanulmány hosszabban ír a gyári dolgozók lakhatási körülményeiről. Óbudán nem épültek nagy bérkaszárnyák, valamint nem voltak nagy számban pincelakások, mint a főváros többi munkáskerületében. A kerületi lakásárakból kiderült, hogy egy szoba-konyhás lakásáért – beltelken – nagyjából 80 Ft bérleti díjat kellett fizetni évente, kültelki viskókért 60 Ft/év volt a tarifa. Ezért sokszor két család összeállt és egy nagyobb lakást bérelt – évi 70–100 Ft-ért –, ahol kiadhatták az egyik szobát vagy ágyat. Az Óbudai Hajógyár saját költségén vásárolt telket és épített lakásokat dolgozói részére az üzem szomszédságában (1871). Először hat darab épületet terveztek – ezt hívták a „Hatháznak –, de a nagy érdeklődést miatt további négy házzal kibővítették. Összesen 141 lakást adott bérbe munkásainak a gyár. A nagyobb – udvaros – lakás évi lakbére 117 Ft, a kisebbé évi 72 Ft volt (ez nyilván a tanulmány megjelenésének idején volt aktuális). Az évtizedek során máshol is épültek lakások a gyári dolgozók és tisztviselők számára, az Óbudai-szigeten és a Pacsirtamező utcában (1950).
A dolgozók műveltségi állapotára vonatkozólag megállapítja a tanulmány, hogy 73% tudott írni-olvasni, illetve a gyárnak volt saját iskolája is, ahol a korban 167 gyermek járt (gyári munkások gyermekei). Az iskola berendezését és a tanárokat Budapest Székesfőváros Törvényhatósága biztosította.
A Somogyi-féle dolgozat jól szemléltette, hogy milyen viszonyok voltak az Óbudai Hajógyárban az 1800-as évek vége felé. Azonban a gyár és munkásainak története a XX. század folyamán sokat és sokszor változott. Az első komolyabb változást az I. világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a forradalmak traumája okozta. A „nagy háború” idején természetesen hadiüzemként számoltak vele, és a flottilla számára készültek itt hajók, illetve a gyárban végezték el a javításokat.
Ezek a szerkezeti és gazdasági változások viszont nem feltétlenül jelentették a munkásélet és összetartozás markáns átalakulását. A két világháború között továbbra is nagy megbecsüléssel járt az Óbudai Hajógyárban dolgozni. A gyári hierarchia élén a tervezőmérnökök álltak, legalján pedig a tanulók, inasok. Valóságos hajógyári dinasztiák jöttek létre, akik nemzedékeken át büszkék voltak arra, hogy valamely családtagjuk, rokonuk a gyárban dolgozott, függetlenül attól, hogy például hajóskapitány vagy egyszerű kötélverő volt az illető. Interjúkból és visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ez a hagyomány és tisztelet a mai napig megtapasztalható a családok részéről, akik gondosan óvják és megőrzik az emlékeket, fotókat, dokumentumokat.
A „meseboldogságú Óbuda” kegyeibe fogadta a hajógyári dolgozókat, akik a szabadidejükben szívesen kihasználták a település adta szórakozási lehetőségeket. A környékbeli vendéglőkbe jártak kikapcsolódni, szórakozni, ahol különböző asztaltársaságokat alkottak. Figyelemre méltó, hogy a gyár különböző egységeiben dolgozók más-más társaságba tömörültek, függetlenül attól, hogy melyik óbudai vendéglő, kiskocsma volt a törzshelyük. Így külön társaságot alkottak a kazánkovácsok, a lakatosok, a kárpitosok és még jónéhány szakma. A hajógyáriak egyik törzshelyének számított a Fő tér 5. alatt működő kiskocsma, amelyet az olasz származású Stelio Sándor üzemeltetett (sok olasz dolgozott az üzemben), illetve később a Vasmacska vendéglő a Laktanya utcába. A hajógyári munkások asztaltársaságainak működése, összejövetelei olyan mély hagyománnyá váltak, hogy a gyár bezárása után is megmaradtak – leginkább az egykori Fahn vendéglőben tartják –, amelyek az erős közösségépítésről tanúskodnak. Az Óbudai Hajógyárban szép hagyománya volt a különböző jubileumok megtartásának, például mesterek születésnapjai vagy a gyárban eltöltött idejük – kerek évfordulójuk – megünneplése. Ez a szokás a gyár bezárása után szintén megmaradt az egykori és időnként összejáró dolgozók körében.
Hosszú évtizedeken keresztül releváns szerepet játszott a vallásosság a hajógyári munkások életében.
Az óbudai evangélikus közösség magját képezték a Hajógyár protestáns vallású német és szlovák dolgozói. A kis létszámú gyári izraelita munkások 1938-ig szabadon dolgozhattak, ám ekkor az osztrák anyavállalat, a DDSG (Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaft – Első Dunagőzhajózási Társaság) a német (náci) Hermann Göring Művek tulajdonába került, és azonnali hatállyal elbocsájtották a zsidó származású alkalmazottakat. A II. világháborút követő új politikai és világnézeti irányváltás keserű velejárója volt a vallási élet drasztikus visszaszorítása, sokszor tiltása. Itt talán elég csak az elmaradhatatlan hajószentelések hagyományos mozzanatára vagy a körmeneteken való részvételekre utalnunk.
Az Óbudai Hajógyár dolgozóinak mindennapjaiban fontos szerep jutott a kultúrának, művelődésnek és a sportnak. A gyárnak saját könyvtára, iparitanuló iskolája, illetve különböző művészeti körei voltak. Eezből kiemelkedett a Hajógyári Képzőművészeti Kör, amelynek lelkes és tehetséges tagjai számos kiállítást rendeztek országszerte. Az Óbudai Hajógyárban dolgozott rövid ideig Gruber Béla festőművész (1936–1963), aki a Dekorációs Osztályon csillogtathatta meg rajz- és festőtudását. A fiatalon elhunyt, tragikus sorsú óbudai művészt, aki Bernáth Aurél tanítványa volt, a XX. századi magyar festészet kiemelkedő alakjai között tartja számon az utókor.
A gyár sportélete egészen a XIX. századig nyúlik vissza, hiszen 1842-ben itt alakult meg a Magyar Hajósegylet, amelynek legfőbb támogatója és aktív sportolója Széchenyi István volt, az egylet zászlóját a gróf felesége készítette. A Hajósegylet tagjainak zömét a hajógyáriak adták, akik szívesen űzték ezt a sportot szabadidejükben. Az evezős sport szeretete lényegében a gyár bezárásáig megmaradt. 1945 után a gyár dolgozói több bajnokságban indultak, de a létesítményen belül is zajlottak háziversenyek, ún. gyáregységi bajnokság. A 1962-től Magyar Hajó- és Darugyár (MHD) néven létrehozott iparvállalathoz tartozott az óbudai gyár, ezért a sportolói MHD néven indultak a különböző versenyeken. Az Óbudai Hajógyár Sportkörében több – férfi és női – szakosztály működött: kosár- és röplabda, kis- és nagypályás labdarúgó, asztalitenisz, kajak-kenu, evezős, tenisz, természetjáró. Ezekben a szakosztályokban több korosztály sportolt, így értelemszerűen ennek megfelelő bajnokságokban indultak. A gyár területén saját focipálya volt, ahol nemcsak edzéseket és sportversenyeket tartottak, hanem más rendezvényeket is.
A gyári munkások pihenését szolgálta az 1950-ben megvásárolt egykori Törley-villa Balatonföldváron, amelyet vállalati üdülőnek alakítottak át. 1963-tól jelent meg a gyár havi lapja, a Hajó-Daru. A rendszeres újságnak már volt előzménye, az 1950–1957 között megjelenő Hajógyári Híd című vállalati lap.
Az írások hangvétele – a kor viszonyaihoz képest – meglepően kritikus és őszinte volt, igyekezve minél reálisabban bemutatni az adott témát.
Az 1970-es években sorra jelentkeztek a problémák a gyár működésében, megkezdődött a hosszú agónia. A termelés az 1980-as évektől fokozatosan visszaesett, az egész világon csökkent az érdeklődés az újonnan épült hajók iránt. A rendszerváltozás volt a kegyelemdöfés a gyár életében, ahol ekkor már csak kb. 200-an dolgoztak. Ezek a folyamatok értelemszerűen negatív hatással voltak a gyári dolgozók életére és munkájára. A hangulat fokozatosan letargikussá és feszültté vált. Legbelül mindenki sejtette, hogy a gyár napjai meg vannak számlálva, bár hallottak a megmentéséről készülő különböző tervekről, elképzelésekről.
Az Óbudai Hajógyár bezárásával lezárult egy korszak Óbuda ipar történetében. A gyár ugyan fizikailag megszűnt létezni, a termelés leállt, de az ott dolgozók szellemisége nem múlt el. A színes hajógyári kompánia emlékezete beleolvadt Óbuda történetébe, amelynek megőrzése közös feladatunk.
