Keresés
rovatok
rovatok
séta | 2017 nyár
Fotó: OSZK Kézirattár, Babits hagyaték
HALÁSZ GÁBOR: VÁZLAT ÓBUDÁRÓL
Rohan a villamos Óbuda felé. Ahogy a Császár-fürdőn túljutunk, az arcok egyszerre levetik a városi, közömbös maszkot, amit eddig viseltek. Az idegenek már leszálltak, egymás között vagyunk, csupa őslakos, akik, ha személyesen nem is, de látásból mind ismerjük egymást. Kisvárosban élünk és kisvárosiasan viselkedünk, mihelyt Pestet magunk mögött hagytuk. Ijedten figyeljük az egyik utast, aki újságjába temetkezett, pedig az ő állomása jön. De szerencsére feleszmélt; vérünkben van a pontosság.

A Zsigmond-téren kettéválik a vonal és az utasok is. Az igazi bennszülöttek a Lajos-utca felé sietnek, óbuda szívébe, ahol földszintes, guggoló házak mellett alig egy lépésnyire zakatol a villamos, az újabbak, a bevándorlottak a Bécsi-út felé, amely csak érinti a várost és a távlatok felé nyitja meg zárt utcáit. Ha hihetünk a naponként átrobogó kivilágított szörnynek, a bécsi autobusznak, talán Ausztriába is eljuthatni rajta.

De az óbudaiak nem utaznak, legfeljebb Pestre. (Az igazi braunhaxler = barnalábú, ahogy becézik őket, még oda sem kerül el.) Itt élik le életüket szűk utcáikban, alacsony házakban, kis lakásokban, amelyek téglalap alakú, hosszú udvarokból nyílnak; az udvarban leanderfák és körülöttük nyáron hancúrozó gyerekek, trécselő szomszédasszonyok, házi fúrást-faragást végző férfiak. Ha sétálni akarnak (már a fiatalabbja), ott az óbudai Dunapart, a halászcsárdából kiszürődő zenével, néhány pislákoló lámpájával, látványosságul a helyiérdekű át meg át kígyózó testével.

Halász Gábor
Forrás: OSZK

Szerelmesek nem is kívánhatnak hangulatosabbat; a hajógyári sziget sötét tömege, a katonai raktár komor fala, a folyó fekete csillogása csak mélyítik az árnyakat, amit a jótékony este von köréjük. El is kerülik a kivilágított területeket, például a Kisfaludy-színház (helyi tréfával: kis faláda, tekintettel nagyságára) bejáratát, ahol bámész gyereksereg számolja a nehezen gyülekező látogatókat. A férfinép ilyenkor már bor mellett ül, a sok régi kocsma egyikében és kártyán vesztegeti a pénzt, amit a spóregyesületben megtakarított. (Ez is itteni különlegesség; sehol sincs annyi takarékossági és temetkezési egylet, mint Óbudán.) Persze azért sem a veszteség, sem a nyereség nem nagy; egy-két liter bor kikerül belőle és jó hangulat az egész kompániának. Tízóra felé pedig mindenki szedelőzködik, készíti a kapukulcsot, lévén kiki a maga házmestere és indul hazafelé; itt korán fekszenek az emberek. Tíz óra után már csak «idegen» jár az utcákon, aki kirándulni és mulatni jött Óbudára. Az utolsó pesti villamossal ők is eltünnek és most már alszik a kis város, alszanak az igénytelen házak, alszanak a jámbor polgárok; és vélük alszik, de hajnal reménye nélkül, az igényesebb és hivalkodóbb mult is.

A három város közül, amely Budapestté forrott össze, csak Óbudának van meg a nemesi levele: a római alapítás. A balpartra legfeljebb egy-két előretólt erőd jutott. A kiscelli és szomszédos hegyek szelid lankáit kedvelték a rómaiak, ahol kő- és mészbányák szolgáltatták a kitünő téglát házaikhoz. Titokzatos keltákat találtak itten, Aquincum legalább kelta eredetű szó, de ezek eltüntek, mint a kísértetek, amelyekkel tele vannak mondáik. A 2. számú segédlégió, amelyik a Kr. u. I. század közepe táján tábortütött a mai hajógyári szigeten és megkezdte az építkezést. terjeszkedést, már húsból és vérből valóbb valóság volt. Egy darab Róma költözött velük a barbár földre, utak készültek, amelyek végérvényeseknek bizonyultak, a mai Lajos-utca, Szentendrei-út ősei, éles szemmel kijelölt és meghúzott ütőerek egy fejlődő városon keresztül. Mert a katonák mellé csakhamar polgárok húzódtak, gyarmatosok, akik elnyújtották az eredeti tábort kifelé a Filatori-gátig és a maguk kényelmét szolgáló épületekkel tűzdelték tele. Nekik már amfiteatrum kellett, cirkuszi játékok, a katonák megelégedtek a másik római szórakozással, a fürdéssel. A Flórián-téren leszállhatunk a föld alá és tökéletesen felszerelt hideg-meleg fürdőhelyiségeket találunk, oszlopsorokon nyugvó padozattal, amelyek között meleg levegő keringett, nagy medencével, amelyhez a vizet a távoli római fürdőből vezették. A hypocaustum tömzsi kis oszlopai a Város dicsőségét regélik, a vándorló városét, amely, ha a pusztába került is el, hű maradt önmagához.

Mégis elpusztult és eleven szelleme kihalt, mint a kelták. A jól megépített utakon, kereskedelmi karavánok szabályos csatornáin a népvándorlás hömpölygött parttalanul, céltalan áradással. Még a római név, Aquincum is feledésbe merült a romok felett, a középkorban Sicambriát emlegettek, amihez Bonfini elegáns humanista-legendát költött. A XVIII. századvég klasszicizmusának kellett eljönnie, hogy a világszerte feltámadt antik érdeklődés nálunk is megkeresse a maga Pompéjijét. Mária Terézia alatt, 1788-ban találtak rá a Flórián-téri fürdőmaradványra, Schönwisner, a tudós régész, mutatott rá jelentőségére; vele megkezdődött a tervszerű kutatás és napjainkig folyó feltárás, a muzeummá alakított mult. Mert kevésbé történeti korok nem nagyon törődtek a romok épségével, a régi óbudai házakban római téglákat használtak el, takarékos óbudai zsidók római sírkövek hátlapjára vésték halottaik nevét; ami széthordható volt, széthordták a kegyeletlen, mert öntudatos nemzedékek. Legalább a kövek szolgálták a folytonosságot két kultúra között, amely oly különböző volt különben.

A római alapzat Óbuda és más magyar városok alatt, a formákat megszabó reális hagyomány eltemetődött. Helyette egy láthatatlan alapzat, a latinos műveltség vágya vált kultúrahordozóvá, évszázadokra alakítva a nemzet jellemét és életmódját. A nagy antik örökségből, amelyben osztályosnak lenni jelenti az európai polgárjogot, nekünk különös rész jutott; az eredet gőgje helyett a megszerzés öröme, az alkalmazkodás helyébe a teremtés munkája.

Elfeledkeztünk a kevésről, ami a lábunk alatt volt és végtelen kupolákat emeltünk a fejünk fölé. Egyszerre volt ez illuzió és erőt adó, alkotó erély.

Végzetesen provincia volt a földünk és mindig az urbs kellős közepén éreztük magunkat, segédlégiók portyáztak errefelé, de mi Ciceró szavát hallgattuk. A magyar latinosság az akarat csodája, nem az emlékező ösztönöké.

A római korról, de már a kora középkor világáról tanuskodik a Raktár-utcai maradvány, három apszisos, lóhere formájú ókeresztyén kápolna, egyetlen ilyen emlék Budapest területéről. Azután hosszú századokra megáll az idő, míg végül a népvándorlás utolsó hullámaként megjönnek és megtelepednek a magyarok. És velük, honfoglaló Árpáddal az első legenda is, mintha a kelták szelleme idéződnék vissza a rombadőlt józan latin világ felett. Árpád sírja körül indul meg a képzeletmunkája és máig kiirthatatlanul él a lelkekben: itt kell keresni a csendes dombok közt, Óbuda szívében. Gyermekkoromban, ahogy a Remetehegyen jártam és egy parasztházban tejet ittam, magam is részese lettem a nagy titoknak; öreg anyóka húzott félre és megmutatta, nézzem a messzeségben a barlang-nyílást, rajta Árpád nevének kezdőbetűje, ott, ott nyugszik a halott vezér. Káprázó szemmel és dobogó szívvel figyeltem és csakugyan a fekete barlangszáj felett, ott vöröslött a nagy latin A-betű; a rovásírásról egyikünk sem tudott. Azóta felnőttem és végkép szem elől vesztettem a sírhelyet.

Kezdődött a magyar élet és ujjáépült a város. Két gazdája van a földnek; a budai prépost és a király, akinek nevében egy várispán kormányoz. Óbuda ekkor még Buda, mert nincs mellette újabb rész; csak a tatárjárás után, hogy védettebb helyre van szükség, épül a budai vár, tolódik el a súlypont az új területre és a régi szerényen felveszi a Buda vetus (Ó-Buda) nevét. Az Anjouk alatt fellendül. Erzsébet anyakirályné a maga költségén újraépíti a prépostság templomát; kész a klarissza apácák temploma és zárdája, amelyet gazdag adományokkal halmoz el, magának is vár épül, amely Szilágyi Erzsébetig királynéi örökség és lakhely lesz. Lajos anyja, özvegye, Zsigmond neje Borbála, Erzsébet, Albert felesége, Mátyás anyja, végül Beatrix itt tartják udvarukat, a mellékvárban, amelyik ugyan elkülöníti öket a királyi vártól, de elég díszes, hogy tétlen özvegyeknek méltó keretet adjon.

Anyakirálynők nyugtatója lesz a szép környék, dacos vagy fájdalmas öregedőké, akik féltékenyen pillantanak át Budára és Visegrádra, ahol a feleség az úrnő és visszaidézik maguk körül a letünt ragyogást.

Asszonyok laknak a várban és tudós prépostok a káptalani palotában; közülök kerül ki a tudományára büszke P. mester is, a névtelen krónika rejtélyes szerzője, később egy-egy humanista; Zsigmond alatt a tiszavirág­életű óbudai egyetem doktoraiból kellene toborzódni a káptalan tagjainak. De vár, templomok, klastrom alatt változhatatlanul faluszerűen nyúlik maga a község; Ranzanus, aki a prépostsági templomon nem győz csodálkozni, felemlegeti a viskókat, amelyek körülveszik. Az új világosság csak egy-két épületen ragyogott; a romboló kedvű töröknek nem sok dolga volt, hogy megsemmisítse azt, ami a keresztyén kultúrára emlékeztette.

Újra a föld alá süllyedtek a paloták, jobban, mint a latin világ emlékei. A töröknek százötvenéves ideiglenes táborozásában csak mecsetre volt szüksége és még egyre, amiben viszont egy elfelejtett szenvedély támadt fel: fürdőre. Európa leszokott arról, ami a rómaiaknak nélkülözhetetlen volt, a török újra rászoktatta. A budai gyógyforrásokat a latinok már ismerték és most a törökök hasznosították; medence épült föléjük, nagy dongás boltozattal, így a mai Császárfürdő helyén Veli bég fürdője. A rómaiak medencéje nagy, tágas levegős csarnok volt, ahol sétálhatott a test és futkoshatott a gondolat, a török fürdő nyomasztó kupolájába kis ablakokon szűrve jön be a fény, vastag falai közt fojtott a levegő, üldögélésre és bölcs elnyugvásra csábítja az embert. Nomád harcos és keleti tespedő különös vegyüléke ez a nép, itt időzésük ráütötte még eléggé nem ismert bélyegét a magyarságra is.

Elvonulnak a hadaik, mint a sáskák és a felszabadított területen megkezdődik a jutalmazó osztozkodás; egy Zichy gróf megkapja Óbudát. A régi királyi birtok most egyes család hatalmát szolgálja, a magyar barokk arisztokrata fényét. A középkori káptalan utóda a legkatolikusabb mágnásfamilia, amely egyenletes, kilengéstelen fejlődéssel adta a hű fiakat egyháznak és országnak. Nem voltak merész csúcsai, de fenntartotta a színvonalat, tanuságot téve, hogy nemcsak a kimagasló teljesítmény őrzi a kultúrát, hanem az öröklött vérmérséklet, hagyománnyá vált magatartás, az együttesből sugárzó szellem. A Zichyek sohasem állottak legelől, de mindig megtalálták a területet, ahol munkálkodni érdemes volt. Nagy hatásokat kereső képzeletünk hajlandó elsiklani az ilyen nyugodt tevékenységek felett, pedig bennük az élet gyakorolja erejét, hogy kibírja majd a megrázkódtatásokat.

A Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány 1935. évi díjkiosztása. Balról jobbra: Barta János, Halász Gábor, József Attila, Nagy Lajos, Telekes Béla, Szerb Antal, Weöres Sándor, mögötte ismeretlen, Füst Milán és Karinthy Frigyes

Zichy Péter és fia Miklós földesúri gondoskodásából kap új színt az agyongyötört városrész. Felszöknek a máig megmaradt emlékek; a barokk módra kiépített templom lánccal elzárt előterével, az újlaki, a trinitárius templom és kolostor Kiscellhegyén, a grófi kastély nyugodt sárga homlokzatával, karcsú erkélyével a mai Fő-téren. El is siratja a nagy alapítót a kor jellegzetes cikornyás nyelvén a papja. Búcsuztatójának a címe: «Állásábul kidőlt tősgyökeres nagy cedrus. Az az Méltgs gróff Zichy Péter etc. kit magányi igyenes nevésű cedrus fiatali közöt, a koronázott és keresztes szarvasok lépésén, a halál fel nyomozot, tövben vágot, ágaiban meg tördelt, leveleiben meg hervasztott és fent-álló magas jegenyéje Méltgs gróff Bercsenyi Susanna házasságbéli társsaságábul tekintet nélkül ki döntöt. Mellyet az ő utolsó pompáján Ó-Budán a Szent Péter és Szent Pál apostolok templomában homállyos magyarázat alatt lé árnyékozot ugyan ezen dominiumnak egyik plébánussa.» A kiscelli templom tornyait majd lerontatja, kolostorából invalidus menházat csinál a józsefi felvilágosodás, a kastély köré rettenetes raktárfalakat von a «hálás utókor», rangrejtett szépség lesz az épület, mint a kor szelleme, amely sugalta és csak legújabban, a barokk fölfedezésével kapja meg a megillető tiszteletet. Az utcákon szobrok emelkednek Szentháromság és Szent Flórián-emlékek, nyilvános hálául, hogy megmenekült a város töröktől, földrengéstől, tűzvésztől. És ahogy a középkorban királynévár volt, ekkor is egy kegyes özvegy, gróf Zichy Miklósné teszi meg a kialakult képen az utolsó simítást; az asszonyok úgylátszik, szívükbe zárták a szegényes kis házakat.

Mert a házak változatlanul szegényesek és a barokk sem veszi le Óbudáról falujellegét. A nép szerény szőlőkapás, hegynek szaladó földjein kicsi viskókban él.

A török idő megtizedelte a lakosságot, amely addig színmagyar volt. Most szorgalmas német telepesek jönnek, dallamos sváb beszédükkel, akik reggeltől estig szőlőtőkéik között forgolódnak és az agyagos talajtól csakhamar olyan barna lesz a lábuk, hogy rajtuk ragad a braunhaxler név. Különben minden csendességük mellett önérzetesek is; az adoma szerint egy küldöttségük József császár kérdésére: «Sind Sie aus Ungarn?» azt válaszolta: «Ná, wir sán von Altofen!» Buzgó katholikusok és vasárnap szépen megtöltik szép, új egyházukat. De épül már a kevés református temploma is és a tizennyolcadik század végére, mig körülötte hajszolt formákba szöknek a késői barokk emlékek, időtlen egyszerűséggel hirdeti a kálvinizmus szigorát. Alatta valószínűleg a díszes prépostsági templom romjai rejtőznek, amelynek egy-egy remekbefaragott része olykor felbukkan az ásatásokból, mint a visszajáró középkor; dúsabb és színesebb korszakokban keményen veti meg a lábát jóleső dacra nevelve azt is, aki padjaiban a csupasz négy fal között hallgatja Isten igéjét. És mégsem a protestálás érzését növeszti igazán nagyra a Kálvin-utcai szokottnál is dísztelenebb hajlék (szegény volt az eklézsia); mint a vidéki református templomokból, ebből is a puritánság nagy pozitív élménye árad, a hitvalló egyszerűségé, amely a történeti formák változásain keresztül talán legbensőbb, örök lényege a reformációnak.

Néhány lépéssel kijjebb a Duna felé egy más vallás és más stilus érdekes egyvelege állítja meg a sétálót: empire zsinagóga. Korinthusi oszlopok a homlokzaton, belül akanthus díszítések és középen négy klasszicizáló oszlopon négy napoleoni sas – épült 1820-ban. Majdnem Pollák Mihály építette meg, a Nemzeti Múzeum mestere, aki szintén pályázott, de a hitközség óbudai építészre akarta bízni a munkát és Andreas v. Landherr végezte el a legmodernebb ízlés szerint. Erősebbnek bizonyult a korszellem és alkalmazkodóbbnak a lélek, hiszen ősi zárkózottságából ilyen teljesítményekkel nyúlt át az általános emberi felé. Nem mintha emancipálódó igénye lett volna; több volt egyenjogúnál, autonom volt.

Az óbudai zsidóság a legrégibbek egyike az országban és az idők folyamán nemcsak önálló hitközséggé, de önálló politikai testületté is fejlődött.

Bírákat választott, a közigazgatást maga végezte, később büntetőjogot is kapott, botoztatott és börtönt szabott ki. Átiratokban érintkezett a megyei és városi hatóságokkal, élt rendben és megelégedetten a mesterségének és szaporodott. 1135-ben az első ismeretes összeíráskor 201-en éltek itt, jobbára kereskedők, de köztük egy bohóc is. 1802-ben már 2214 lelket számoltak és a század közepére a katholikusok után ők voltak a legerősebbek Óbudán. Gazdagok is voltak és kuporgatók, kölcsönökért messze földről hozzájuk fordultak. Totisz aranyműves pénztárkönyvében, amit most múzeumuk őriz, a harmincas években felvonulnak az erdélyi arisztokrácia legszebb nevei.

A magyar ancien régime! Az olyan kisváros, mint Óbuda is résztvett a rendiség nyugodt vérkeringésében, amely a fűtött izgalmat, a lendületek lázát nem ismerte, de egyenletes melegével megtartó és éltető volt. Az ellentétes erők csodálatos egyensúlyban olvadtak össze benne; arisztokratikus volt, de az úr földközelben élt, patriarchális gonddal hajolt birtoka fölé, ahol minden az övé volt, az emberek teste-lelke, ám az ápolás, fejlesztés, nemesítés feladata is. A Zichyek szépített Óbudája kicsiben az akkori Magyarország, amely bizalommal várt irányítást uraitól. És akik fejet hajtottak, mégsem érezték a szabadság hiányát. Helyi jogszokások, kialakult hagyományok és színek, önálló szervezetek tömege szolgálta a nélkülözhetetlen változatokat az egységben, a szabad lengéseket, amelyek mégis egyetlen, hatalmas összetevőben tudtak egyesülni; református különállás és zsidó önállóság megint csak mutatók az országos képből, ahol rendi kiváltságok feszültek szembe királyi abszolutizmussal, vármegyék a birodalommal, városi előjogok a központosító hatalommal, zárt tájegységek az országgal, külön egyéniségű nemzetiségek a közös állammal, írói erőfeszítések a latin közigazgatással, faji ösztönök Bécs mágiájával, kurtanemesek udvari mágnásokkal, kuruc indulatok labanc észjárással, röghöz kötöttség a világ műveltségét bebarangoló szellemmel és a kettő elválaszthatatlanul együtt jelentette a nemzetet. Az intézmények helyi gyökerekből sarjadtak ki és Habsburg-céloknak igyekeztek megfelelni, lokálpatriotizmus és dinasztikus elv fért meg békésen egymás mellett. Mint óbudán a házacskák és a barokk kastély, a szükséges szegénység és az illő fényűzés. Óbuda – királyi birtok, egyházi birtok, grófi birtok; a kihunyó rendiséggel, amely rongyait is megnemesítette, kilobbant az ő kis életereje is.

Jött már a tizenkilencedik század és a méltóságos Buda, szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta. A történelmi események elkerülték és a nagyvárosi láz is nyomtalanul suhant el felette. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét; az óbudai földszintes házak közé nem került többé műemlék. Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét;

A milléniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának.

Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe. Az írók közül Krúdy Gyula szerette, legérdekesebb lakója megelevenedett Krúdy-regényhős, a kiscelli kastély titokzatos ura. Vágya, reménye, jövője, új életének záloga egy el nem készült híd, amit mindig ígérnek neki és amit talán sohasem fog megkapni.

(Nyugat, 1935, 5. szám)