A Kiscelli Múzeum föld alatti szikla-folyosójának kacskaringós rejtekében tematikus csoportosításban több teremben ismerkedhetünk meg a telefonálás történetével. Sétánk vezetője dr. Balla Loránd, a kiállítás egyik kurátora, a múzeum történésze, főmuzeológusa, a Műszaki Gyűjtemény és a Plakátgyűjtemény vezetője. A tárlatot két kurátor társával jegyzi: dr. Perényi Roland, a BTM Kiscelli Múzeum igazgatója, történész, főmuzeológus, az Életmódtörténeti Gyűjtemény és az Újkori Adattár vezetője és Benda Károly műgyűjtő együtt vállalkoztak a feladatra.
Benda Károly volt az, aki a kiállítás ötletével megkereste az intézményt, a tőle kölcsönzöttek mellett a kiállított tárgyak jelentős részét a Múzeum műszaki gyűjteményének darabjai alkotják, emellett más közgyűjteményekből (Postamúzeum, Budapest Főváros Levéltára, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) származó tárgyak, dokumentumok, plakátok is a tárlat részét képezik.
A látogatót a kiállítási térbe leérve az egykori József Telefonközpont modernista, a Horváth Mihály téren ma is álló épületének nagyméretű, telefonáló puttókkal díszített színes üvegablaka fogadja. Az első teremben megismerhetjük a telefonálás technikai előzményeit, az 1832-ben az amerikai festő, Samuel Morse által feltalált, az elektromágnesesség elméletére alapozott Morze-távírót, amelyet 1837-ben szabadalmaztatott a morze abc-vel együtt. Éppen Párizsból New York felé tartva szelte át az óceánt, amikor eszébe jutott a távíró gondolata. Morse találmányát továbbfejlesztve, David Hughes, az angol-amerikai zongoraművész 1854-ben létrehozta a billentyű alapon működő távírógépet, amely betűket is nyomtatott. Vagyis egy festőnek és egy zongoraművésznek köszönhetjük a telekommunikáció forradalmát, azt, hogy az emberek közvetlenül is tudnak egymással beszélni, áthidalva a távolság miatti nehézségeket. Ebben a teremben továbbá filmrészletekkel és modern kori számítógépen mutatják be a morze készülék lyukasztó-kódoló-papírszalagra nyomtató mechanizmusát.
A 20. századbeli telefonálás kultúrtörténetével és presztízs jellegével külön terem foglalkozik. Nagy nyugatos íróinkat, Karinthy Frigyest, Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt irodalmi alkotásaikon keresztül hozzák összefüggésbe a telefonnal, szokásaikra is utalnak (lásd például Böhm Aranka és Karinthy Frigyes megismerkedésének történetét). Egy másik teremben Örkény-egypercessel is találkozhatunk. Ezenkívül különböző művészeti alkotások kontextusában jelenik meg a telefon kultúrtörténete. Megidézik Andy Warhol egy összezárt női ajkat formáló Hot Lips telefon című alkotását. Róla tudható, hogy sokat telefonált, a naplóját is így diktálta le. De találunk utalást Salvador Dalí Homár telefon című szürrealista objektjére is és Moholy-Nagy László EM 1 Telephonbild (Telefonkép), valamint Derkovits Gyula 1931-es Telefon című festményeire. Az először említett festményt az alkotó szintén telefonon keresztül „diktálta le”, a másodszor szóba hozott alkotáson hátulról egy „disznófülű nagyúr” látható a fülcimpájára szorított telefonkagylóval.
Még ebben a teremben az exkluzivitás hatalomtechnikai megközelítésére is asszociálnak, például egy kiállított CB24-es kézzel festett piros telefonnal – így válik láthatóvá, hogy a telefonkészülékek színe több esetben sajátos jelentéssel bírt –, a piros készülék a Belügyminisztérium által használt „K” alternatív távbeszélő hálózat (Közigazgatási Távbeszélő Hálózat) előnyben részesített változata volt.
A második világháborút követően a magyar távbeszélő hálózat megrongálódott, a hatalomnak pedig se érdeke, se anyagi forrása nem volt, hogy helyrehozza. A telefonvonalra akár évtizedeket is várni kellett – ezt egy falra függesztett dokumentumon keresztül mutatják be, volt olyan, amikor a telefont 1969-ban igénylőnél csak 1994-ben kötötték be a vonalat.
A következő, hosszanti irányban elnyúló teremben tucatnyi kiállított telefonkészülékkel találkozunk, amelyek között megtalálható az Alexander Graham Bell 1878-as szabadalma alapján készült őstelefon replikája, és szemléletes csoportosítással az is világossá válik, hogy a már szériában gyártott történeti telefonkészülékek két fő típusa, az LB (local battery) és a CB (central battery) telefonok között mi a különbség. Az LB telefonokba saját dinamót építettek be, azok az áramot maguk fejlesztették, amivel megcsörrent, míg a centrál típusnál, amelyet 1900-tól gyártottak, a telefonkagyló felemelése a központba kapcsolt, ahol sokáig emberi kéz irányításával találtak egymásra a felek.
A budapesti telefonhálózat kiépítéséről és a magyar telefongyárak történetéről is képet kapunk. 1881-ben Puskás Tivadar testvére segítségével kezdte el Párizs után Budapest telefonhálózatának kiépítését. Az első telefonközpont a Fürdő utcában (ma József Attila utca), egy lakóházban helyezkedett el.
Ugyanis az előfizetéssel bizonyos „műsorsávokban” meghatározott programokat lehetett hallgatni a központból közvetítve a hírektől kezdve opera-közvetítésekig. A telefonra először az üzleti világ, a politika és a média lett fogékony, majd az előfizetők exponenciális növekedése miatt már nem lehetett egy kézben tartani, ezért államosították ezt az iparágat is. Tablókról megismerhető a négy nagy hazai telefongyár története, amelyek múltjában közös, hogy kis bécsi műhelyekből alakultak, majd külföldi tőkével egyesülve nagyvállalatokká nőtték ki magukat, és 1945 után sor került államosításukra. A négy nagyvállalat: az Egyesült Villamossági Rt., majd Standard Villamossági Rt. – amelyet 1949-ben érintett az ún. Standard-per, a koncepciós perek egyik első elhíresültje –, a Neuhold János mérnök vállalkozásából kifejlődött Telefongyár Rt., a Deckert és Homolka, amiből az Ericsson lett, és a Svéd és Társa.
A következő teremben alaposabb képet kapunk a telefonközpontok fogalmáról és jelentőségéről, amit a női emancipációnak teret adó telefonos kisasszony munkakör bemutatása egészít ki. Azt a zajszintet is bemutatják, amelyben a telefonos kisasszonyoknak dolgozniuk kellett. Telefonközpontból az előfizetők számának megnövekedése miatt húsznál is több volt a városban. A legnagyobbnak számító, és az üvegablaka folytán már megidézett József Telefonközpont mellett az első, a Fürdő utcai, majd a Szerecsen utcai és a Nagymező utcai Teréz központ érdemel különös figyelmet, ezeket emelték ki tablókkal a kiállításon. Kiderül az is a telefonhálózatokról, hogyan kerültek a magasból a mélybe (az utcák között a levegőben kifeszítve, majd a föld alá beásva), hogyan fejlődött a kábeltől az optikai szálig, miként kellett megvédeni a házakra erősített hálózati rendszereket és elfogadtatni a közterületeken elhelyezésüket.
A tárlat következő helyisége a nyilvános telefonálást mutatja be. Először nem fülkékben helyezték el a készülékeket, hanem nyilvános helyeken, például kávézókban és dohányboltokban lehetett hozzájuk férni. Csak az 1920-as években jelentek meg a telefonfülkék, amelyek típusaira is sokféle példát láthatunk. 1980 előtt a telefonfülke tantusszal működött, ami egy bizonyos összeg fejében kiváltható zseton volt.
A telefonfülke-rongálásba is betekintést ad a kiállítás. Számos filmes részletet és hangbejátszást láthatunk-hallhatunk –, ami nosztalgikus élményt kelt azokban a látogatókban, akik még találkoztak telefonfülkével.
A kacskaringós, föld alatti labirintus következő helyiségébe lépve különféle típusú telefonokat mutatnak be, például bányásztelefonokat, amelyek olyan súlyosak és strapabírók, hogy bármi történjék is, akár bányarobbanás, mégsem sérülnek. De láthatunk a katonaságnál használt típusú telefonokat, tábori telefonokat, vagy segítségkérő, tűzjelző készülékeket, amelyek kifejezetten a tűzoltósághoz voltak bekötve, illetve a MÁV különféle készülékeire is mutatnak számos példát. Ezek mindegyike LB telefon volt, vagyis a telefon által generált saját áramforrásról működött, hogy bármilyen katasztrófa történjék is, mindenképpen működőképesek maradjanak. Láthatunk egy japán fejlesztésű, 1972-es videótelefont is, továbbá az első mobiltelefonokat is felvillantják a kurátorok a fejlődés gyorsaságára utalva.
Bemutatják a Horthy Miklós különvonatán szállított mobiltelefonközpontot, amelyet vonattal történő utazás során, az egyes állomásokon lehetett használni, és látható a Kádár János titkárnője által használt irodai telefonközpont is. Továbbá számos szép kialakítású, jól karbantartott irodai kisközpont is megnézhető ebben a teremben, amelyek közül több oktatási célra készült. Ezek a kisközpontok a néhánytól a több tucatig terjedő telefonvonalat tudtak egymáshoz kapcsolni. Ebben a teremben kaptak helyet az ún. cselédtelefonok is, amelyeken a munkaadók tudták hívni a cselédeket.
A tárlat alaphangulatát speciális filmek, zenék, hanghatások, telefoncsörgések, telefonbeszélgetések színesítik. Felhangzik például Kern András NDK Turmixgép Rádiókabaré-száma 1979-ből. Vagy amikor felkapunk egy erre beállított telefonkagylót, az egész teret betölti egy ismert sláger, de ha intimebb módon akarunk ismerkedni a telefonközponttal, mi magunk is megtapasztalhatjuk a telefonos kisasszonyok manuális tevékenységét: ha kapcsolunk, mindig másik sláger hangzik fel a telefonról a fejhallgatón keresztül. A látványterv kivitelezése – amelynek fontos részét képezik a sziklafalhoz harmonikusan passzoló méregzöld tablók – Szepessy András munkáját dicséri. A kiállításon egymással kommunikáló, hívható és felvehető régi készülékeken keresztül lehet átélni a különböző korok tárcsázó mozdulatait, megtapasztalni egy recsegő vonal hangzó sajátosságait. Vagyis a tárgyakat nemcsak megérinteni, hanem használni is lehet! A Magyar Telekom biztosítja azt a telefonvonalat, amelyen keresztül a látogatók különböző korok készülékein felhívhatják egymást a kiállítótermeken keresztül, ugyanis a kurátorok fontosnak tartották az interaktivitást. Egy szelfikádat is elhelyeztek a térben, amelyben kedvünk szerint elhelyezkedhetünk, ujjaink köré csavarva a telefonzsinórt, és a képet megoszthatjuk különböző közösségi oldalakon, mintha mi magunk egy filmsztár szerepébe bújnánk.
