„Tom Hanks a Flórián tér felé menekült a velencei Szent Márk bazilikából az Infernóban, máskor meg a kastélykertben Brad Pitt majszolgatta a szendvicsét. Egy hónapig itt háborús színtér volt, a kastélyt szerb katonák vették körbe, miközben Angelina Jolie dirigált mindenkinek.”
A csigalépcsőn a Kiscelli Múzeum kriptájába ereszkedünk lefelé, és hajdani templom, laktanya, majd pedig múzeum filmes dicsőségtáblájáról hallgatjuk a sztorikat Perényi Roland igazgatóhelyettestől. Hellboy 2; Dan Brown; a jugoszláv háborús Vér és Méz földje – egy sor mozinak volt forgatási helyszíne az öntöttvas sárkányok által védett óbudai kastély, ami 1944–1945-ben valódi és majdnem végzetes ostromsebeket kapott. A kiscelli agyagba vájt szerzetesi pincék akkor éppen légópincévé avanzsáltak (Hamvas Béla is itt dekkolt többek között), és a hidegháborús időkben Óbuda lakosságának is itt volt a kijelölt közösségi óvóhelye atomtámadás esetére.
Gázmaszk helyett most csak COVID-maszkokban mászkálunk a kriptatér Krisztus-fejei között (nem középkori, csak néhány éves falfestmények ezek, olyasmi volt a terv, hogy restaurátorhallgatók gyakorolnak majd rajtuk, aztán máshogy lett, a képek pedig itt maradtak a vaskos oszlopokon), az Óbudai Kult.Éj egyik helyszínén a 13 közül.
Idén szinte minden komolyabb kulturális hepaj elmaradt, a Múzeumok Éjszakája is nagyrészt a virtuális valóságba szorult, már csak ezért is volt hiánypótló az idén először megrendezett esemény, amin egy ezresért (gyerekeknek ingyen) délután négytől éjfélig vagy ötven programon lehetett részt venni a Kassák Múzeumtól a Mókus Bisztróig, a Polaris Csillagvizsgálótól Aquincumig. Így együtt még határozottabb a benyomás: nem sok kerület mondhatja el magáról, hogy annyi, országos jelentőséggel is bíró kulturális intézménynek adna otthont, mint Óbuda-Békásmegyer.
Nem volt ez mindig így: a mostanában városimázsként használt, kerületileg brandesített Krúdy számára Óbuda még a méltatlanul feledésre ítélt perifériát, az ódonságok városát jelentette. Bár történelmi szimpátiájában odáig ment, hogy „a főváros kellős közepének a Flórián téren kellett volna lennie”, végül a legismertebb helyi kulturális örökség mégiscsak ez a nosztalgikus, kikocsizós-kocsmázós elképzelt Óbuda maradt a panelkorszakban is, és a széles intézményes kínálat ellenére az ma is, a Krúdy-negyeddel,
Ezt az akkor elég neccesnek számító alkotást a nyolcvanas években éppen Krúdyra hivatkozva engedélyezték végül – erről már az Esernyős által szervezett sétán esik szó –, végül is az író áttételesen éppen egy prostituált miatt került ide. Az irodalmi és politikai körökben egyaránt serényen forgó Pilisy Róza (művésznév természetesen, Schumayer-lányként nehezebb volt befutni) állítólagos öngyilkossági kísérletéről ő írta meg a vélhető igazságot: azt, hogy az ismert madám valójában nem önkezével próbált véget vetni az életének. Az elkövető az irodalmi tótumfaktum, majdani államtitkár (mellesleg gyönyörű férfi, a Toldy-szobor modellje), Pekár Gyula lehetett – aki aztán nem volt rest bosszút állni és a pesti komfortzónájából kiüldözni az írót. Talán lóvasúttal, aminek éppen itt volt a megállója, a Fő tér 2. számú háznál, a várakozó lányok szobrai mellett.
Vissza a kastélyba: Madame Róza túlélte a lövést, így a legnagyobb óbudai temetés nem neki, hanem a Schmidt-kastély gazdájának ugyancsak kétes hírű, de nagy becsben tartott szeretőjének jutott. A századelőn Schmidt Miksa bécsi bútorgyáros és műgyűjtő volt a kiscelli kastély ura, többek között bemutatószalonként is használta az illusztris épületet, miközben a Mágnás Elza néven városszerte híres kokottnak a városban bérelt lakást, tekintélyes apanázzsal. A Mocskos Elza néven is ismert lányt az utóbbi helyszínen ölték meg 1914 januárjában. A tót cselédlányból addigra éjszakai celeb lett, akinek vagyonát házvezetőnője és annak szeretője irigyelték meg. A tettesek személyére hamar fény derült, a gyilkosságnak pedig az utolsó békehónapokban óriási sajtóvisszhangja lett Budapesten. Schmidt olyan színpompás temetést rendezett, amin a város összes prostituáltja ugyanúgy részt vett állítólag, mint a városi arisztokraták. A helyszín a már akkor is használaton kívüli régi óbudai temető volt, amire a különc és perverz férfiú hírében álló, a halállal fura viszonyt ápoló Schmidt Miksa kastélya ablakából távcsővel is ráláthatott, így bármikor megszemlélhette szerelme nyughelyét. A kastély fura ura a Kiscelli mai kiállítóterében a lánynak emlékkápolnát építtetett.
Mivel a járványhelyzetben zárt térben korlátozott a létszám, a Kult.Éjen is egy sor sétát szerveztek: a Kereskedelmi Múzeumban az udvari megfáradt fröccsök után és az esti David Yengibarjan-koncert előtt egy épülettörténetit is a pince római romjaitól Krúdy utolsó lakhelyéig, de volt kosztümös sétafika is középkori zenével a klarissza kolostor romjaihoz; a Táborhegyre pedig bizonyos hajdani vízimolnárok és Budapest első trolibuszjáratának a nyomában.
Mi a Goldberger Textilipari Gyűjtemény sétáján jártunk az óbudai zsidó iparosok után kutatva: a múzeum névadójának gyárától azon a Lajos utcán át, amit régen Zsidó utcának neveztek. Az Óbudára a XVIII. században betelepült Goldbergerék valamikori kékfestő üzeméből az ország első textilnyomója lett, a családból a szabadságharcban a honvédsereg felruházója, majd a császári megbocsátás után nemesi família vált, később ők honosították meg nálunk a műselymet is. Az alapító unokája, Goldberger Leó a magyar textilipar legfontosabb alakja és meghatározó iparbáró – a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a felsőház tagja – volt, egyúttal Horthy kártyapartnere, aki miniszteri külön engedéllyel a II. zsidótörvény után is megtarthatta igazgatói állását. Őt 1944-ben a német megszállás napján tartóztatják le, hogy aztán Mathausenben haljon majd éhen. A sétát vezető Horváth Péter, az Óbudai Múzeum munkatársa ismerteti a tragédia számszerű tényeit: az 1941-es népszámlálás 3600 óbudai zsidó lakosából 3000-en haltak meg a holokausztban. A II. József betelepítése után meghatározóvá váló óbudai zsidóság másfél évszázad után közösségként szinte megszűnt létezni a tömeggyilkosságok után.
A modernkori Óbuda önmagában is összetett helytörténete után némi kortárs művészeti kitérővel – Eddig minden rendben a Budapest Galériában, a kiégés és a COVID miatt most a szokásosnál is aktuálisabb mindennapi szorongásaink jegyében – tekerünk ki Aquincumba és kétezer évet vissza, hogy egy római halottidézésen vegyünk részt. Pontosabban egy idézést megidéző improvizatív előadáson már az esti sötét fáklyákkal bevilágított romkertben, ahol meghívott túlvilágiak jövendöltek a közönségnek – volt, aki saját halott rokonáról érdeklődött a történelmi szerepjátszóktól, de olyan kissrác is akadt, aki arra volt kíváncsi, mégis milyen lesz az új osztálya szeptemberben.
Itt a napot a hagyomány szerint éppen augusztus elsejére eső kelta ünnep, a Lugh isten halálát, a nyár végét és persze a megújhodást jelző Lammas tűzszertartása zárta, ahol tűzugrással is nyugodtan lehetett próbálkozni.
Az Óbudai Múzeum éjjeli Erotika a porcelánban 18+ záró eseményére így már rituálisan bekormozott arccal értünk vissza, hogy Vaja László festőművész és porcelánrestaurátorral vegyük végig a porcelán- és giccstörténeti szexuális szimbolika fejlődéstörténetét jó nagy pásztorbotokkal, többértelmű vadászjelenetekkel és a hamisítványok felismerésének alapjaival – mi éppen kelta színekben, az újjászületés reményében, pásztorjelenetekre, óbudai prostituáltakra és kultikus éjekre gondolva.
Legyen jövőre is!
