Új hangversenyzongorával büszkélkedhet az Óbudai Társaskör. Mi indokolta a megújulást?
Néhány hónapja már, hogy egy koncert keretében felavathattuk az Óbudai Társaskör új hangszerét, ami a jövőben, úgy gondolom, még jobban felpezsdíti majd az egyébként is mozgalmas koncertéletet. A Társaskörben a megnyitás óta volt egy kisebb zongora, ami az elmúlt években már nem tette lehetővé, hogy a közönség igényeinek megfelelő koncerteket szólaltassanak meg rajta. Minden zongora életében eljön az idő, amikor bizonyos karbantartásokat kell végezni, húrokat és mozgó alkatrészeket cserélni vagy javítani. Például a Steinway gyár szerint öt-hat évenként kellene újrahúrozni egy hangszert, hiszen természetes folyamat, hogy a húrozat elöregszik, és a mozgó alkatrészek elkopnak. A gyakorlatban azért nem kell ennyire sűrűn ilyen nagy munkát csinálni.
A világ nagy koncerttermei nem használnak 25 évnél idősebb hangszert, de mint említettem, az élettartam ennek a többszöröse is lehet. Ha megfelelő állapotban van a hangszer, a kora nem megy a műélvezet rovására.
Ezek szerint valóban megéri a felújítás.
A ma használatos hangszerek valójában az 1880-as évek óta nem változtak, az alkatrészek szinte milliméterre megegyeznek, emiatt megéri felújítani őket, legalábbis egy darabig. Ez erősen függ a hangszer előtörténetétől. A munka több hónapot vesz igénybe, és költséges lehet, de az új hangszerek árai is sokszor a felújítás mellett szólnak. A nagy koncertzongorák ára nagyjából 40–50 millió forint, lényegében minden jó márkánál egyformán, hiszen a gyárak nagyítóval figyelik egymás árképzését.
Milyen munkafolyamatok, alapanyagok és szakértelem rejtőzik a magas árak mögött?
Egy zongorához – úgy illik – legalább negyven évig szárított fát használnak, a jobb gyárak így is tesznek. A Steinway gyár saját fatelepén gondosan tárolja ennyi ideig a faanyagot – el lehet képzelni, hogy milyen költségei vannak adott esetben két futballpályányi faanyag rendszeres mozgatásának. De más költséges részei is vannak egy zongorának, pl. az öntvények, amelyek tökéletes megformálása nagyon nehéz. A fémek a szilárdulás során még deformálódnak, nehéz kiszámítani, hogy miként. Ami biztos, hogy egy hibás méret, akár néhány tizedmilliméter is végzetes lehet a végeredményt tekintve. A hangszert kézi munkával állítják össze igen hosszasan, ezután egy évig pihentetni kell, aztán megint elővenni, bejátszani (ehhez gépek is vannak), majd ismét beszabályozni, és csak ezután lehet bemutatni. Ezeket a műveleteket minden jobb márka így csinálja.
Mit lehet tudni a Társaskör új hangszeréről? Meddig tartottak a munkálatok?
Óbuda új szerzeményét nagyjából fél évig tartott felújítani. Meglehetősen speciális munkáról volt szó, azt mondhatom, 15 év gyakorlat nélkül el sem mertük volna vállalni. „Sajnos” már a duplája is rendelkezésre áll. A 2,75 m hosszúságú Steinway D-modellnél a javítást szinte teljes körűen el kellett végezni, felújítani a mechanikát, azaz kicserélni a kalapácsokat, a filceket, a bőröket, tehát a kopó alkatrészeket, majd kijavítani a rezonáns apró repedéseit, tőkét cserélni, újra húrozni, fényezni és a többi. A végén pedig két hónapig csak szabályozni, és a hangját beállítani. De mindez nem lett volna lehetséges a munkatársaim nélkül, és hadd ne burkoljam őket névtelenségbe: Bősz Tibor, Ferenczy Csaba, Magyar Mihály, Unger Attila szakmaszeretete nélkül mindez és a többi tevékenységünk sem menne.
Munkájának gyümölcsét ön is élvezheti majd, hiszen számtalan műsort készít ezen a koncerthelyszínen.
Kettős életet élek, hiszen részben zenetörténész vagyok, műsorokat vezetek, oktatok az egyetemen, és mellette működtetem a felújító műhelyt. A Társaskör programjaiban szinte az indulás óta részt veszek, legyen szó zenéről vagy irodalomról. Itt beszélgethettem húsz éve Balassa Péterrel, vagy életének utolsó hónapjaiban kétszer is Esterházy Péterrel, hogy csak két nem zenész nevet említsek. Régebben sok TV- és rádióműsort készítettünk itt, az utóbbi években pedig a magyarázó programokból van több. Nagy sikernek örvend a szalonhangulatot idéző sorozatunk, amelynek vezetésébe ebben a szezonban kapcsolódott be Farkas Zoltán kollégám is.
Hogyan épül fel ez a délutáni, esti beszélgetésekből álló sorozat?
A Társaskör élen jár az összművészeti produkciók létrehozásában. Sorozatunkkal a kamarazene hagyományos légkörét, a szalonhangulatot és -kultúrát szeretnénk felidézni. A témát rendszerint a fellépő zenészek repertoárja, a műsoruk határozza meg, de természetesen aktualitásokra, évfordulókra is reflektálunk. Így készítettünk másfél éve például az ’56-os forradalom köré épített estet is, ami nagy örömünkre szép siker volt.
Gyakran kerül szóba a koncertlátogatók elöregedése. Önnek mik a tapasztalatai?
Gyermekkoromban is mindig azt hallottuk, hogy elöregedett a közönség, ki fog halni a publikum, de hát egyszer csak azon kapom magam, hogy már én vagyok az, akiről ezt mondják a mai fiatalok. Ezek szerint ez mindig így volt, tehát a mostani koncertre járó fiatalok is lesznek egyszer idősek, és remélhetőleg akkor is járni fognak. Szerintem mindig belenő ebbe a következő generáció. Ami viszont sokkal érdekesebb, hogy hazánkban a koncerthelyek száma az elmúlt évtizedekben megsokszorozódott, és azt látom, hogy meg lehet tölteni a termeket, ha nem is feltétlenül könnyen. Manapság Budapesten néha inkább az a probléma, hogy nem tudom, mit válasszak, ha koncertre akarok menni. Sokszor járok külföldön, és az a tapasztalatom, hogy Bécsben, Berlinben, Londonban sem nagyobb a kínálat, vagy ott van például New York, ami ötször akkora közönséget jelent, mint Budapest, és jó, ha feleannyi koncert van ugyanazon az estén, mint itt. Ismerek egy csapatot, akik New Yorkban végeznek koncerthangolásokat, és kevesebb feladatuk van, mint nekünk.
Ezek szerint a fiatalokban is ugyanúgy megvan az igény a komolyzene iránt.
Van egy vékony réteg, amelyben igen. Nem akarom azt mondani, hogy műveletlenek a mai fiatalok, csak másban tájékozottak. Sokszor előfordul, hogy tanítás alkalmával az én generációm körében közismert neveket említek, de ezek nem mondanak számukra semmit. Fel kell ismernünk, hogy más a műveltségi kódkészlet, ami egyébként fordítva is igaz. Mások az eszközök, a kifejezések is. Ha bizonyos korszakok, nevek nem jelentenek semmit egy fiatalnak, az nem feltétlenül az ő hibája. Más a kor, ami abból is látszik, hogy nekem inkább nehezemre esik kinyitni a spotify-t, mint a Grove-lexikont. De mások a szükséges tanítási módszerek is, mint 3–4 évtizeddel ezelőtt. Például célszerű folyamatosan vetíteni ahhoz, hogy lekössem egy nagyobb hallgatóság figyelmét. Egy-egy képpel vagy bejátszással ez még így is csak legfeljebb két-három perc erejéig lehetséges. Amikor én tanultam, csak hanglemezeket vagy magnókazettát lehetett hallgatni, és nagyon sok mindenről még nem is volt felvétel. Vagyis ahhoz, hogy megvizsgáljunk egy ismeretlenebb darabot, valamennyire kellett tudni zongorázni. Napjainkban ezt mind kiváltják a felvételek.
Mennyire lehet vonzó feladat egy fiatal számára a hangszerjavítás, a restaurálás vagy akár a zongorahangolás?
Erre nem lehet kapacitálni senkit, azt hiszem, ehhez szerelem kell. Nem panasz, csak észrevétel, hogy a mi munkánk általában kevéssé megbecsült. Ritka, hogy egy muzsikus igazi partnernek tekinti a hangszerészt, de azért szerencsére előfordul. És hát anyagilag is vannak könnyebb pályák, hiszen sok tanulást, gyakorlást, kitartást, precizitást és egy kis érzéket is kíván ez a munka. Rendszeresen jönnek hozzánk tanulók, elvégzik az iskolát, de hamar feladják, amikor szembesülnek a nehézségekkel. A mostani helyzet nem sok jót ígér, hiszen az előbbiek miatt erős hiány van az utánpótlásból.
Nagy a felelősségünk, hiszen visszafordíthatatlan következménye van, ha mondjuk beragad egy hang játék közben. Ilyenkor leáll a koncert. És még rizikót is vállalnunk kell, mert az apró baleseteket nem lehet előre látni. Velem is előfordult már, hogy a koncert első felében – gondos karbantartás ide vagy oda – nyikorogni kezdett a zongorapedál. A szünetben megszüntettem a hangot, majd a második részben újra előjött. Ez kiszámíthatatlan. Olykor előfordul, hogy leszakad egy húr, és ha szerencsétlen helyen, akkor szintén leáll a koncert, be kell menni, tenni kell vele valamit. Még a próba előtt, kora reggel elő kell készíteni a zongorát, majd a szólista kéréseinek megfelelően változtatni, például egyes hangokat puhítani. Este, a koncert előtt újra át kell nézni, olykor ismét fel kell hangolni, majd pedig, ahogy már említettem, a koncert ideje alatt elérhetőnek kell lenni. Szép feladat, de mindez teljes, ráadásul hozzáértő és rutinos embert kíván. Ebből bizony egyre kevesebb van.
Fel tud eleveníteni néhány hangszert, amelyek igazi kuriózumként kerültek a műhelyébe?
Nagyon sok ilyen van, hiszen múzeumoknak is restaurálunk, és gyakran kerül egyedi hangszer a kezünk közé. Sosem felejtem el például, amikor megérkezett hozzánk Bartók Bösendorfere. De dolgoztunk már XVIII. századi londoni zongorával is; fantasztikus belegondolni, hogy akár még Haydn is játszhatott rajta, hiszen éppen az adott zongoragyár szomszédságában lakott.
De megfordult nálunk sok-sok hangszer a XIX. századból is, javítottuk például Liszt Ferenc több hangszerét. A kortárs művészek hangszereivel is foglalkozunk, többek között Jandó Jenő, Ránki Dezső zongoráival, de sajnos egyre több az olyan nagy művész, akikkel már csak az emlékeimben lehet napi kapcsolatom, mint Fischer Annie vagy Kocsis Zoltán.
