Nem ez az első olyan könyv, ami Óbuda történetével foglalkozik. Hogyan született meg a kötet ötlete, és miért épp most jött el az ideje, hogy megjelenjen?
Az, hogy „eljött az ideje”, valójában egy hároméves folyamat végét jelenti. Maga az ötlet onnan származott, hogy valóban volt egy kötet, amit 1995-ben készítettek el először Óbuda Évszázadai címmel, és az nagyon népszerű volt, több kiadást is megélt, de mára már antikváriumból is alig lehet megszerezni. Nekünk az Óbudai Múzeumban volt három példányunk, és azt mindenki féltve őrizte a saját polcán. Azt a kötetet még nem az Óbudai Múzeum gondozta, de az azóta eltelt időben egyre több új kutatási anyag gyűlt össze. Az Óbudai Múzeumban is számos alapkutatást folytattunk az elmúlt évtizedben – leginkább az újkorral és jelenkorral kapcsolatban –, ahogy a többi résztvevő múzeum kollégáinak munkája nyomán is sok új eredmény született. Három éve az akkori polgármester, Bús Balázs mondta, hogy jó lenne, ha születne az elért eredmények bemutatására egy új kötet.
Hogy kell elképzelni ezt a folyamatot?
A szerkesztőbizottságot először 2017 áprilisában hívtuk össze. A bizottság sokat alakult, tagja volt a kezdetekben Farbaky Péter, a BTM akkori főigazgatója is, végül a BTM Aquincumi Múzeum igazgatója, Láng Orsolya és az Óbudai Múzeum igazgatója, Viszket Zoltán lett a két szerkesztő, én pedig a főszerkesztő. Az már a kezdetkor kérdés volt, hogy mennyiben kövessük az Óbuda évszázadai kötetet, mit és hol bővítsünk rajta, milyen jellegű és tartalmú legyen a kötet.
Azt már az elején leszögeztük, hogy ez egy ismeretterjesztő könyv lesz, azaz úgy kell a tanulmányokat megfogalmazni, hogy bármilyen érdeklődő – leginkább nyilván az óbudaiak, a Budapest történetével foglalkozók, lokálpatrióták, műkedvelők – számára érthető és élvezhető is legyen.
Amikor csupa tudós ember, kutató ír egy könyvet, akkor ez az alapvetés megnehezítheti a szerkesztési folyamatot.
A tudományos közegben mozgó kollégák közül többeknek nehezebb műfaj, hogy köznyelven írjanak. A szerkesztők több helyen „lazítottak” a tartalmakon, és nagy szerepe volt az olvasószerkesztőnknek, Győri Lucának, aki segített közös nyelvezetre hozni a kötet szövegeit, egyértelműsíteni a nehezebben érthető részeket. Azt rögtön az elején elhatároztuk, hogy a tanulmányok nem lesznek lábjegyzetelve, pontosan azért, hogy könnyen követhetőek legyenek, ugyanakkor készüljön hozzájuk egy irodalomjegyzék, ami segíti azokat, akik el akarnak mélyülni a témában.
Ha laikus olvasóval számol a kötet, miért ragaszkodtak ahhoz, hogy a szövegek szerzői maguk a kutatók legyenek?
Azt akartuk, hogy a kötet valóban tudományos alapokon álljon és szakértők írják meg, mert aki az adott témát kutatja, az tud hitelesen információval szolgálni. Hiszen akármelyik korszakot vesszük, az tud igazán jót írni, aki hosszú ideje foglalkozik a témával és az összes háttérismeretnek a birtokában van. Születnek olyan településtörténeti könyvek, monográfiák is, ahol nem követik ezt a módszert, de mi semmiképp nem szerettünk volna ilyet.
Tehát a hitelességhez ragaszkodtak?
Pontosan. Fontos volt, hogy ami le van írva, az megállja a helyét, forrásokkal és kutatásokkal, régészeti ásatások eredményeivel is alá van támasztva, és nem egy légből kapott történet.
Amatőr kutatók sokszor vitatják a történetileg és régészetileg alátámasztott tényeket, ilyen kedvelt témák például az Árpád sírjáról és ŐsBudáról szóló történetek. Ismerek olyat, aki kedvtelésből régi metszeteket rávetít a Google térképére, és abból von le következtetéseket arra vonatkozóan, hogy Óbuda nem is a mai Óbudán volt, de sokan keresik a bizonyítékait, vagy vélik úgy, hogy Árpád és Attila sírja is itt található. Kihagyhattuk volna ezeket a nézeteket, de tulajdonképpen részei Óbuda történetének, és úgy gondoltuk, hogy egy ilyen kötetben helye van annak, hogy ebből a tévútból kivezessük az olvasót.
Hogyan épül fel a kötet?
Rövid szövegekből állnak össze a fejezetek. Arra törekedtünk, hogy ha valakit csak egy bizonyos kor, sőt, ha csak egy bizonyos téma érdekel, akkor is rögtön el tudjon mélyülni abban a könyvet fellapozva. Rendezési elv volt szintén, hogy minden fejezetben foglalkozzunk a településszerkezettel, a gazdasági-társadalmi kérdésekkel és a kulturális élettel is.
Ha már településszerkezet, hol van az az Óbuda, amiről a könyv szól, hogy lehetne megrajzolni a határait a térképen?
Az mondtuk, hogy a mai harmadik kerület határait vesszük alapul. Nyilván Aquincum és Bel-Óbuda a leggazdagabb múltú, de foglalkoztunk Csillagheggyel, a Római-parttal és Békásmegyerrel is. A kötet elején van egy geomorfológiai áttekintés, amely bemutatja a kerület természeti környezetét.
Panelrengeteg, HÉV, hegyek, Hajógyári-sziget, Duna, régi gyárak, a még régebbi óváros, és még hosszasan lehetne sorolni, mennyire sokszínű asszociációi lehetnek ma ennek a kerületnek.
Pontosan azért érdekes Óbuda – ami, ha önálló város lenne, akkor Magyarország hatodik legnagyobb városa lenne –, mert gazdag történelmi múlttal rendelkezik. Óbuda egy kétezer éves város, aminek a társadalma többször cserélődött.
A törökkor pusztításai eltüntették az egykor virágzó középkori várost, köveiből épült fel a barokk Óbuda. A Zichyek uradalma alatt, a betelepítések során a visszatelepült magyarok mellett németek és sok új nemzetiség is megjelent, kialakult egy paraszti társadalmi réteg. A XIX. század végén pedig megkezdődött az iparosodás, megjelentek a gyárak, és megint egy új arca lett a városnak, megint más társadalmi rétegekkel. A háború után pedig a lakásínség csillapítására itt kezdték el építeni a lakótelepeket. Egyrészt mert a terület könnyen bővíthető volt Békásmegyer felé, másrészt Óbuda ekkor egy tipikus mezővárosias, kisvárosias település volt, házai nagyrészt megrongálódtak a II. világháborúban, valamint egészségtelen, alapvető infrastruktúrát nélkülöző, közművesítés nélküli kis vályogházakkal teli terület volt, amelyeket szanálásra ítéltek a rehabilitáció helyett, teret adva a házgyári technológiának.
A lakótelepek sora újabb társadalmi változást hozott a III. kerületbe. Annak ellenére viszont, hogy sokféle ember lakta, ennek a területnek mindig nagyon erős volt a városi identitása.
Olyan, mintha Óbuda mai sokszínűsége abból is fakadna, hogy ennek a ma már városrésznek a történetei nem folytonosak, éles vágások vannak köztük. Ez felveti azt a kérdést, hogy az óbudai városi identitást mennyiben kell megkonstruálni, és ha kell, akkor ebben részt vesz-e maga a kötet?
Valószínűleg részt vesz. De Óbudáról tudni kell, hogy ha az ember itt él, vagy akár csak itt dolgozik, akkor egy idő után kialakul az „óbudaiság” identitása, és egy idő után el is kezdi érdekelni az itt élőket a múlt. Én magam is megtapasztaltam ezt. Ehhez az identitáshoz egy ilyen kötet nyilván hozzá tud tenni: tudja erősíteni, helyre tud tenni dolgokat, kérdéseket tud felvetni, továbbgondolásra ösztönöz. Az „identitás konstruálás” helyett viszont én inkább azt mondanám, hogy a kötet identitást támogat.
Miért fontos ez a különbségtétel identitás konstruálása és támogatása között?
Mert az óbudai identitás tekintetében nem egy nemlétezőt akar a kötet mesterségesen létrehozni, hanem egy meglévőt kiegészíteni. Ha valakinek van valami elképzelése Óbudáról, ha van valamiféle lokális identitása, akkor ez a könyv meg tudja erősíteni ebben, tudja építeni és elmélyíteni azt, és ha kérdései vannak, akkor arra tud válaszokat is kínálni. Ezért is remélem, hogy sikeres lesz a könyvünk.
Ez egy monumentális könyv lett, de már az előszava leszögezi, hogy még így sem férhetett bele minden. Van olyan kimaradt téma, ami akár a kötet folytatása vagy kiegészítése lehetne?
Negyven szerző több mint 120 tanulmánya 600 oldalon keresztül. Szerintem a kötetet sikerült úgy alakítani, hogy végül nem maradt nagy hiányterület.
Persze mindenről még egy hatszáz oldalas könyveben sem lehet írni, a válogatás mindig tükröz egyfajta szubjektivitást is. Biztos, hogy van olyan terület, aminek nagyobb a súlya, míg másnak kisebb, de szerintem nagy hiányossága nincs a könyvnek, bár nyilván a kritikusai fognak ilyet találni. A fejezetek végére került egy-egy bibliográfia is, ami egyrészt a szerzők kiindulópontja volt, másrészt úgy lett válogatva, hogy ha valaki tovább szeretne olvasni az adott témában, akkor azt megtehesse, innen indulva pedig akármilyen mélységbe el lehet jutni.
Népessy Noémi
Történész, közgazdász. 1999-től muzeológus, 2008 és 2012 között szakmai igazgató, 2012-től igazgató az Óbudai Múzeumban. Állandó és időszaki kiállítások projektmenedzsere, kurátora. A Goldberger Textilipari Gyűjtemény revitalizációjának projektvezetője. 2019-től a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója. Szakmai tevékenységét MúzeumCafé, Budapestért és Móra Ferenc-díjjal jutalmazták.
