Honnan ered az Óbuda iránti elkötelezettségük?

Szinetár Miklós: A feleségem ős rómaifürdői, én csak amolyan betelepült vagyok. Nagyon megszerettem a kerületet, a sajátomnak érzem. Korábban laktunk az Emőd utcában, jó ideje Csillaghegy az otthonunk. Szeretek sétálni a Duna-parton, imádom a sok zöld területet Csillaghegyen, Rómaifürdőn, amit óvni és védeni kellene. És nagyon jólesik időnként elhajtani a Sinkovits Imre utcán. Sinkovits Imre nagyon jó barátom volt.

Hámori Ildikó: A születésem óta Rómaifürdőn laktam, az egész ifjúságom a Duna-parton telt. Három generáció élt együtt, a szüleim, a nagymamám és mi ketten a bátyámmal. Aztán az idő múlásával ketten maradtunk a nagy házban Miklóssal – tovább kellett lépni, és elköltöztünk Budakalászra egy kisebb házba, de kis idő múlva visszahúzott a szívünk Óbudára, pontosabban Csillaghegyre.

A hűség, a stabilitás meghatározza az életüket. Ez a titka az ideális szövetségnek, házasságnak?

Sz. M.: Azt szoktam mondani erre, hogy az ember természetes hőmérséklete 36 fok körül van – ha annál több, akkor lázas, ha kevesebb, akkor beteg.

Mindig meg kell keresni a dolgok élő közepét, legyen szó kapcsolatról, munkáról, művészetről, és ahhoz hűségesnek maradni.

H. I.: Az én életem is a hűségről szól, akár kettőnk kapcsolatát nézem Miklóssal, akár a színházzal való kapcsolatomat. Szeretjük a változatosságot is, de az alapértékeink stabilak.

Sz. M.: Fontos dolognak tartom, hogy bármi történik, ezer százalékig számíthatunk egymásra Ildikóval. Ez mindkettőnknek biztonságot ad. Plusz előny a házasságunkban, hogy a világ más és más dolgaihoz értünk, vagyis kiegészítjük egymást.

Melyiküknek mi az erőssége?

Sz. M.: Ildikó a praktikusabb. Ami az otthonunkat illeti, a ház felépítésétől kezdve a fenntartásán át a napi ügyekig, a kert gondozásáig mindenben Ildikónak van teljes szabad keze. Az utazások, az életünk anyagi részének a megoldása pedig inkább az én feladatom.

H. I.: A szüleimnek kifinomult, jó ízlése volt az otthonteremtésben, így én ebben nőttem fel. Amikor megismerkedtünk Miklóssal, és elkezdett hozzánk járni, nagyon tetszett neki a család hangulata, az, ahogy viszonyulunk egymáshoz, rendezzük az életünket, megosztjuk a teendőket.

Azt hiszem, ez már hiányzik a mai családokban, hiszen nem laknak együtt generációk. Pedig enélkül nehéz megoldani az életet mind a fiatalok, mind az idősebbek számára.

Kiben volt erősebb a vágy a többgenerációs együttéléshez?

H. I.: Közös akarat volt. A fiatalok egy ponton túl szeretnek a maguk feje után menni, megpróbálják másként, külön, önállóan. Dóri is megpróbálta, nem is sikertelenül, de évekkel ezelőtt közös akarattal mégis úgy döntöttünk, hogy mindenkinek jobb, ha együtt vagyunk. Ez most már valóban működik. Emlékszem, amikor a budakalászi házat árultuk, és szerettünk volna venni egy másikat, az ingatlanosok egyszerűen nem értették a helyzetet. Mesélték, hogy ők csak olyanokkal találkoztak, akik szét akarnak költözni. Nekünk több éve bevált a közös élet.

Sz. M.: Gyakran azért menekülnek a fiatalok, mert az időseket tehernek élik meg, nálunk viszont az idősek segítséget jelentenek a fiataloknak.

Az unokáik három eltérő korosztályt képviselnek, ezáltal a nagyszülőség is jó hosszan kitolódik a huszonévestől a karonülőig. Mennyire veszik ki a részüket az unokák nevelésében?

Sz. M.: A kicsi gyerekekkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni, kiesnének a kezemből, Ildikó viszont nagyszerűen bánik velük.

Az unokák nyolc-tíz éves koráig tulajdonképpen használhatatlan vagyok nagyapaként, ám onnantól rettentően jó a kapcsolatom velük.

H. I.: Amikor már beszélgetni lehet a gyerekekkel, ülnek egymással szemben, mint felnőtt a felnőttel, Miklós akkor van elemében.

Sz. M.: Nagyon különbözőek az unokáink. Az a közös bennük, hogy Dóri mindhármukkal rengeteg energiával, szeretettel törődik. Marci unokánk nemrég töltötte be a 21. életévét, nyugodt, megfontolt lény. A 11 éves lányunokánk, Zorka nagyon izgatott természet, rendkívül kíváncsi, mozgékony, gyors. Az 1 éves Benjamin borzasztóan érdeklődő, a kis szeme folyton ott csüng mindenen, mindennel és mindenkivel kapcsolatot keres és talál.

H. I.: Benjáminnak van egy tekintete, amikor az ember úgy érzi, hogy a lelkébe is belelát. Kutató tekintettel, pontosan felmér mindenkit.

Ildikó, a klasszikus nagymama szerepkört viszi?

H. I.: Azt hiszem, igen. Dóri például nem szeret vasalni, én viszont nagy szeretettel vasalok. Segítek a főzésben is, vagy ő segít nekem, sokszor együtt hozzuk össze az ebédet. Többnyire nálunk eszünk, a szüleinktől örökölt nagy asztalnál.

Amikor összekerültek, a kezdetektől tudták, hogy milyen életvitelt szeretnének megvalósítani?

H. I.: Mindez közben alakult ki. Miklósnak már volt tapasztalata két válás után, és elképzelése is arról, hogyan lehetne harmonikusan együtt élni. Nekem ez az első házasságom, még együttélésben sem volt részem.

Az Egy szerelem három éjszakája főiskolás előadásán ismerték meg egymást az Ódry Színpadon. Mikor dőlt el, hogy egymáshoz tartoznak?

Sz. M.: A kapcsolatunk kezdetén elhívtam Ildikót evezni, mert volt egy csónakom a Dunán. Várt rám a lakásban, szendvicseket csomagolt az útra. Akkor megéreztem, hogy olyasvalakire találtam, aki gondoskodik. Édesanyám révén hozzászoktam a gondoskodáshoz, soha semmilyen házimunkát nem végeztem.

Az hittem, hogy egy főiskolai színészpalántával, „csajocskával” randevúzom, de ő egyáltalán nem úgy viselkedett, hanem gondoskodó társként. Ez mellbe vágott.

H. I.: A szüleim példáján keresztül láttam, hogy milyen egy feleség és férj, akik számíthatnak egymásra. Azt a bizonyos jóban-rosszbant, amire házasságkötéskor esküszünk. Ami pedig Miklóst illeti, ő egyáltalán nem úgy viselkedett velem, mint egy országos hírű, Kossuth-díjas rendező, főiskolai tanár. Ilyen szempontból mindketten megleptük egymást.

Tudatosan törekedtek arra, hogy ne dolgozzanak együtt színésznő – rendező felállásban?

H. I.: Nem tartottuk volna ildomosnak.

Sz. M.: Akkor még úgynevezett erkölcsös világ volt. Manapság megszokott dolog, hogy családon belül osztják a szerepeket a rendezők. Én még nagyon vigyáztam rá, hogy az én produkcióimban minél kevesebbet szerepeljen Ildikó.

Egy kézen meg lehet számolni, hogy a közös pályánk alatt hányszor játszott Ildikó a rendezésemben, akkor is csak olyan szerepeket, amikre a kapcsolatunktól függetlenül ő volt a legmegfelelőbb.

A lányomat is csak egyszer rendeztem, még kislányként A nyomorultakban. Sok évvel ezelőtt felajánlottam Dórinak egy táncos komika szerepet a budapesti Operaház műsorán jelenleg is futó A denevérben, mire azt felelte, hogy csak nem képzeled, hogy a te rendezésedben játszom.

H. I.: Még az sem fordult elő 45 év alatt, hogy Miklós bejöjjön a színházba a főpróbahéten, és megnézze, hogyan készülök én vagy Dóri az előadásra. Szerencsére elkerült minket a családi betegség, hogy a rendező nézi a feleségét, a gyerekét.

A szakmát teljesen igyekeznek kiszűrni a magán­életükből, vagy azért adódik olyan helyzet, amikor óhatatlanul is beszűrődik?

Sz. M.: Természetesen beszélgetünk a szakmáról, de a saját produkcióinkról a szakmai témák elenyésző töredékében esik szó.

Ildikót 40 év hűség fűzi a Hevesi Sándor téri színházhoz, a volt Nemzetihez, a jelenlegi Pesti Magyar Színházhoz. Hogy érzi, mennyiben változott a színészek megbecsültsége?

H. I.: Köszönőviszonyban sincs a színészek mai helyzete, társadalmi megbecsültsége azzal, amilyen régen volt. Amikor elkezdtem a pályát, még biztos egzisztenciát, társadalmi megbecsülést jelentett a színészet.

Sz. M.: Lehet, hogy az öregember beszél belőlem, de mára csak annyi maradt meg, hogy jó esetben örömet okoz a színésznek, ha este héttől tízig a színpadon van.

Kialakult például az a nevetséges helyzet a budapesti színházakban, hogy miután komoly munkával hetekig próbálnak egy darabot, egy hónapban csak egyszer vagy kétszer játsszák.

Nemrég egy ünnepségsorozatot tartottak a Csengetett, Mylord? angol tévésorozat apropóján, amit én hoztam be Magyarországra. Ott is elmondtam, hogy régen még kizárólag színészek szinkronizáltak, ma meg az esetek többségében az ún. „szinkronbetyárok” korát éljük. Manapság a kultúrában folyton az olcsóságról van szó.

Miklós sok időt töltött vezető funkcióban színházaknál, az Operaházban, a televíziónál mint művészeti vezető, főigazgató, alelnök. Sikerült elérnie azt, hogy a pozíció ne deformálja a személyiségét?

Sz. M: Azt hiszem, azért tudtam több mint negyven évig mindenféle intézményt vezetni, mert számomra sohasem a pozíció volt a fontos. Mindig úgy gondoltam, legfeljebb holnaptól nem leszek vezető. Sokszor rossz fiúnak számítottam a minisztériumi főnökeim szemében, mert mindig utáltam az olcsóságot, a spórolást. Kiharcoltam, elköltöttem, amennyit lehetett, soha nem voltam olcsójános. A hivatallal járó hatalom nem érdekelt, nem okozott örömet. Ehelyett akinek csak tudtam, használtam, igyekeztem jobb munkakörülményeket teremteni. Kerültem a felesleges konfliktusokat, a vezetés nálam soha nem járt zajjal. Mindig az adott feladat érdekelt, nem pedig az, hogy igazam legyen.

A televíziós vezető koromban megfogalmazott tételhez tartottam magam, miszerint borzasztóan fontos egy vezetőnek, hogy állandóan ébren tartsa a saját jelentéktelenségtudatát. Aki azt hiszi, hogy ő valaki, annak vége van.

Ildikó, gyakran úgy fogalmazott, hogy a család a legfontosabb, a pálya csak ráadás. Mindenkor alárendelte a pályát a családnak?

H. I.: Ez annyiban igaz, hogy soha nem vállaltam egyszerre sok filmes, televíziós, színházi munkát. Szoktam mondani, hogy én esti színésznő vagyok, este 7-től 10-ig, vagy amikor próbálok, reggel 10–14-ig. Bizonyára azért alakult ez így, mert amikor a pályán olyan pillanathoz érkeztem, amiről azt gondoltam, hogy számomra nagyon fontos, a családom is megértette, tudomásul vette, és segített benne. Egy ilyen hosszú pálya során az ember nem mindig gondolja úgy, hogy amit csinál, az mindennél fontosabb. Tizenöt-húsz szerepemre mondhatom ezt a több mint száz közül.

Sz. M.: A színház, a hivatásunk csak egy szeletét teszi ki az életünknek. Rendkívül fontos számunkra az egymással való kapcsolat, a lakásunk, a gyerekünk, az unokáink, az utazásainak. Igyekeztünk mindig alkalmazkodni egymás elfoglaltságához. Úgy gondolom, mindketten elég jó szakemberek vagyunk, ezzel együtt nem jellemző ránk, hogy csak a hivatásunk az életünk.

Ildikó mostani szerepei között érdekes színfolt az Alföldi Róbert rendezte Chicago az Átriumban, ahol egy félszeg vidéki tanárnő stílusában ironikusan megformált konferansziét alakít.

H. I.: Régóta ismerem Robit, még főiskolásként Valért játszotta Molière Tartuffe című előadásában a Várszínházban. Aztán eltelt majd’ harminc év, nem találkoztunk sem színpadon, sem televízióban, de most meghívott erre a szerepre. Pontosan tudta, mit akar, nemcsak velem, hanem a többi szereppel kapcsolatban is. Nagyon érdekes és tanulságos volt a próbafolyamat. A végeredmény pedig igazolja őt, nagy sikere van az előadásnak, és benne nekem is.

Sz. M.: El voltam ragadtatva Ildikó alakításától. Ennek kapcsán eszembe jutott Kállai Ferenc alakítása Wesker A konyha című darabjában. Amikor felment a függöny, a közönség megállás nélkül ordító színészeket látott. Majd bejött Kállai, aki halkan beszélt, és óriási sikere volt. A Chicagóban is mindenki megállás nélkül alpári stílusban ordít. És amikor bejön Ildikó decens, elegáns nőként, hirtelen megáll a levegő. Nézőként mondom, hogy nagyon kevesen tudnak ma magyar színpadon finomnak, decensnek, elegánsnak lenni, Ildikót leszámítva.

Úgy hírlik, Miklós régóta készül A víg özvegy megfilmesítésére. Miért pont operettfilmben gondolkodik?

Sz. M.: A víg özvegy a rendezői pályám meghatározó állomása. Megrendeztem a budapesti Operettszínházban, jártuk vele a világot, Japánban közel százszor eljátszottuk. Azt követően megrendeztem Szentpéterváron, ahol már tizenegyedik éve műsoron van. Veszprémben, sőt Alma Atában is színpadra állítottam. Az operettirodalomban nincs még egy darab, ami ennyire vállaltan szólna arról, hogy szép az élet.

Ildikó legutóbb néma szerepben tűnt fel az X A rendszerből törölve című filmben. Miben láthatjuk a közeljövőben?

H. I.: Szabó Magda Pilátus című regényének női főszerepét játszom Dombrovszky Linda friss Oscar-jelölt rendező tévéfilmjében. Egy idős asszonyt, aki a férje halála után keresi az élete értelmét.

Nagy utazó hírében állnak. A világ felfedezése tekinthető a hobbijuknak?

H. I.: Imádjuk a tengert. Fiatalon rengeteget gyalogoltunk, túráztunk, róttuk a kilométereket idegen városokban és földrészeken is. Ma viszont már jólesik, ha kiszolgálnak, olyan helyekre megyünk, ahol főképpen pihenni tudunk.

Sz. M.: Szerencsés emberként szinte a teljes világot bejártam. Elég öreg vagyok, ebből kifolyólag mindent, amit az élettől kapok, ajándéknak, ráadásnak fogok fel.