A kiállítás hommage – hódolat és főhajtás – Hetey Katalin szobrászművész, Konok Tamás festőművész és Harasztÿ István szobrászművész életműve előtt. N. Mészáros Júlia értő válogatásában bepillantást kapunk az alkotók főbb témáiba, úgy, hogy közben ritkán vagy sosem látott munkákat hozott ki a közönség elé. A kiállítás anyaga a művészek hagyatékában ma elérhető művekre és két, megismerésre méltó magángyűjtemény darabjaira épül, nagyobbrészt a késői alkotói korszakok és fő gondolkodási irányaik áttekintését tűzte ki célul.
A Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (Open Structures Art Society, az OSAS) működésének legfontosabb célja a magyar művészetben a 20. század elejétől fogva létező és progresszív hagyománynak tekintett geometrikus-konkrét irányzat folyamatosságának fenntartása. Sőt, nemcsak jelenlétének életben tartása, hanem értettségének és elismertségének egyre szélesebb és magasabb szintre emelése. Emellett feltett szándékuk a műfajban alkotó fiatalok támogatása, megfogalmazásuk szerint a bíztatáson túl lehetőségek biztosítása az új művek adekvát kontextusban történő bemutatásához. Ez azt jelenti, hogy a tagok hajlandók több évtizedes nemzetközi kapcsolatrendszerüket a fiatalok szolgálatába állítani, akik viszont vállalják, hogy az idősödő vagy távozó művészek életművét bent tartják a köztudatban. Ez a generációk közti együttműködés példásan működik az OSAS-ban, ezt az emlékkiállítást is két fiatalabb művész tag, Benedek Barna és Wolsky András segítségével szervezte meg a kurátor.
A Vasarely Múzeumban Óbudán kiállított alkotók, Hetey Katalin szobrászművész (1924–2010), Konok Tamás festőművész (1930–2020) és Harasztÿ István szobrászművész (1934–2022) szoros kapcsolatban álltak egymással; mindhárman a két világháború között született generáció tagjai. Sok tekintetben hasonló volt a látásmódjuk, jól ismerték egymást, kötődtek egymáshoz, de más-más irányzatot követtek, más úton jártak. Szerencsére mindhárman sikeres pályát futottak be, és mindannyian megkapták a legmagasabb művészeti elismerést, a Kossuth-díjat. Az állami elismerés persze nem a legfontosabb része a megértettségnek, de nagyon tud hiányozni, ha elmarad.
Tizenhat évesen kezdett festeni a miskolci nyári művésztelepen, majd bekerült a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István növendékeként tanult, és Molnár Vera osztálytársa volt. Nagyon hamar, 1947-ben tanári munkát vállalt a Kisképzőben. Az 1956-os forradalom után elhagyta Magyarországot. Először Olaszországba, Rómába ment, majd az 1950-es évek végén virágzó európai baloldal szellemi központjában, Capri mellett, Ischián élt egy évet. Itt ismerkedett meg a Fejtő házaspárral, Ferenccel és Rózsival, segítségükkel költözött át 1957-ben Párizsba. Az első időszakban illusztrációs és grafikai munkákból, lemezborítók készítéséből tartotta el magát, 1961-ben rajztanárként vállalt állást egy középiskolában. Párizsban ismerkedett meg későbbi férjével, Konok Tamással. A hatvanas évek végén hagyta el a festészetet, és fehér reliefeket készített cement, márványpor és kötőanyagok keverékéből. A képlékeny anyagot nem öntötte formába, hanem szabad folyást engedett neki, így az anyag alakította ki a formát. Ekkoriban a mozgás szerepét tanulmányozta a forma alakulásában. Pályája során végig megőrizte kísérletező szellemét, és mindig érdekelte az anyag mibenléte, a tárlaton is látható csőszobrai erre hoznak példát. A hetvenes évektől szinte csak szobrokat készített, és plasztikai problémákkal foglalkozott. Szobrászművészete geometrikus elemekből építkezett, és ellentéteket állított egymás mellé. Kezdetben az ipari csomagoláshoz használt polisztirol anyagból alkotott egy szobormodellt, amelyben a forma és az üres test terében koncentráltan jelen lévő dinamikus erők összeegyeztethetőségével kísérletezett. A nyolcvanas évektől új filozófiai kérdések kezdték foglalkoztatni: a formában lévő belső élet keresése, a mozdulatlanságban a mozgás, az állandó és változó viszonya. Emellett új technikai eljárásokkal is kísérletezett. Magyarországon először 1981-ben, a Szépművészeti Múzeumban állított ki férjével, Konok Tamással közösen. Halála előtt egy évvel, 2009-ben kapta meg a Kossuth-díjat.
A Vasarely Múzeum kiállításán látható hajlított vörösréz szobrai a Hatvany-gyűjteményből származnak, és térbeli puzzle darabokra emlékeztetnek. A változás jelei címet viselő polírozott rézlemez plasztikákat a nyolcvanas évek elején kezdte el készíteni, alaposan végiggondolva, milyen változásokat indít el egy bemetszés, vagy behajlítás a lemezen. A formák – mint a geometrikus absztrakció formái általában – a természet ősi alakzataira és az emberiség mitikus jeleire emlékeztetnek minket. A körvonal bezár egy formát, a bemetszések ritmusokat teremtenek, így a keletkezett plasztikai formák fizikai, érzelmi és érzéki információkat, transzcendens értelmet hordoznak és közvetítenek. Ugyanazt az elmozdulást vizsgálják, mint Maurer Dóra munkássága, és az apró változások művészete a pre-számítógépes világ egyik fontos művészi vizsgálódási témája. Hetey Katalin ugyanakkor a lemezplasztikák megalkotásakor újraalkotta a természeti törvényeket, a tükröződés, kettőződés, osztódás, szimmetria, hamis szimmetria axiómáit.
Hetey Katalin a hatvanas években, Párizsban ismerkedett meg Konok Tamással, és csaknem negyven évet éltek házasságban. Konok Tamás 2020-ban, a pandémia alatt, 90 éves korában hunyt el, és sajnos már nem láthatta, hogy a Ludwig Múzeum életmű-kiállítással tiszteleg előtte. Konok sokszor megfogalmazta, hogy számára a rend a szabadság megtestesülése, és redukált művei valami végtelen harmóniáról és furcsa módon lírai lágyságról is árulkodnak. Konok művei előtt állva mindig az jut az eszembe: „egy ember, akinek volt szíve”, annak ellenére, hogy strukturált, geometrikus műveket alkotott.
Részben családi indíttatásra – főleg nagyapja, Sándy Gyula építész miatt – később mégis a rajz és a festészet felé fordult. Nagyapjának fő műve egyébként a Széll Kálmán téri Postapalota, édesapja pedig különleges fotográfiai életművet hagyott ránk, amit pár éve a Műcsarnokban láthattunk, a Konok család három generációjának munkásságát bemutató tárlaton. Konok Tamás 1953-ban a Képzőművészeti Főiskolán, Bernáth Aurél tanítványaként diplomázott festő szakon. Öt évvel később ösztöndíjjal Párizsban tanult, ahonnan még visszatért szülővárosába, de egy év múlva végleg elhagyta az országot.
Alkotásaival Magyarországon először a 80-as évek elején, Győrött találkozhattunk, majd 1981-ben első feleségével, Hetey Katalinnal együtt mutatkozott be, és attól kezdve a magyar képzőművészeti élet megkerülhetetlen részévé vált. A kilencvenes évektől tanított a Műegyetemen, részt vett az OSAS megalapításában. Szerencsére megírta családtörténetét és saját visszaemlékezéseit is, amely Emlékkövek – fejezetek egy önéletrajzból címmel jelent meg, és igazán lebilincselő olvasmány. Folyamatosan dolgozott, minden nap festett, gazdag életművet hagyott ránk. Vallotta, hogy az élethez szerencse is kell, de mindent megtett azért, hogy ha jön a szerencse, élni tudjon vele.
Szándéka volt megragadni a megfoghatatlant, tetten érni a múló időt, a múló dolgokat.
Valami ilyesmiről beszél a Félbeszakadt kapcsolatok fekete-fehér sorozata is az óbudai kiállítótérben. Élete végéig megmaradt érdeklődése a térkérdések, a végtelen, a párhuzamos utak iránt, de ezzel együtt egyre erősödött a transzcendens felé való figyelme.
Őt tartják a kinetikus művészet magyarországi meghonosítójának, munkáit belengi valamiféle végtelen gyermeki kíváncsiság és játékosság. Ugyanakkor erős társadalom-kritikusság is jellemzi, rendszerbírálata, szarkasztikus humora jól érzékelhető a munkáin.
1934-ben született, 1953-ban végzett díszmű-lakatosként, ekkor kezdett el festeni. Kezdetben egy szakmunkásképzőben tanított, majd a hetvenes években kezdte el egyszerű gegekre építő, bonyolult, de a klasszikus arányrendszert is figyelembe vevő mobiljait, kinetikus szobrait készíteni. Munkái a Bauhaus világával is rokoníthatók, de jóval humorosabbak. Jellemző Harasztÿ hozzáállására, hogy amikor 1972-ben betiltották egy kiállítását, akkor a már kinyomtatott meghívókat „Bizonytalan időre elhalasztva!” címkével felülbélyegezte és szétküldte. Végül 1977-ben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum rendezte meg első nagyszabású kiállítását.
Harasztÿt mindenki ismerte, és ő is megörökítette csapatát, generációját a Repül a kismadár – Hommage á Csiky Tibor művén, ami látható a kiállításon, és jó játék nézegetni a fényképeket rajta, kit ismerünk fel a magyar művésztársadalom, pontosabban a második nyilvánosság prominensei közül a hetvenes-nyolcvanas évekből.
Kinetikus szobrait, a golyók energiáját és súrlódásaikat vizsgáló munkáit sokan szeretik. Egyszer így nyilatkozott ezekről: „A világot ugyanígy kezelem. Az emberekben, a barátaimban, a kortársaimban ugyanígy látom a súrlódás lehetőségét, és arra törekszem, hogy minél minimálisabbra tudjam ezeket csökkenteni. A gyengébb pártjára szeretek állni, mert úgy érzem, hogy a gyengét valahogy észreveszi az a másik – ‘na, ez karcolható, ennek a lelkébe belevések valamit, ami fáj’. Esetleg tiszta véletlenül, akarata ellenére is elkezdi karmolni, karcolni. Az egyiket az egyik karommal szeretném átölelni, a másikat meg a másikkal, hogy ne tudjanak egymással hadakozni, mert ez az egyiknek is árt, meg a másiknak is.”
Ez az idézet is jól jelzi, hogy időnként a geometrikus absztrakcióban alkotók is történeteket mesélnek el, kapcsolatokról és kapcsolódásokról beszélnek, élethelyzeteket formálnak meg, s ha figyelünk a belső hangra, összekapcsolódhatunk velük.
Összességében a kiállítás jó alkalmat ad a neves alkotókról való személyes és közös megemlékezésére, egyszersmind a három életmű magyar művészetben betöltött szerepének értelmezésére, valamint a magyar művészet nemzetközi mérhetőségének mélyebb reflexiójára.