Éles Lóránt szobrászati praxisát a kezdetek óta installatív megoldásokkal ötvözi, akár a több, apró elemből létrejövő szoboregyüttes, akár nagyobb méretű munkáinak épített jellege, speciális megvilágítása által. Jellemzően kerüli a megszokott szobor-szituációkat: több műve falra akasztva, lógatva vagy a padlón, posztamens nélkül elhelyezve érvényesül. A művek olykor egészen filozofikus tartalmi rétege mellett Éles fontos szerepet szán plasztikái aprólékos megvalósításának, amelyben a kortárs szobrászművészetben egyre inkább háttérbe szoruló technikai tudás játszik fontos szerepet. No. 010. című műve kelthetné az ipari kimunkálás és az előre gyártott elemekből való építkezés benyomását is, Éles azonban minden egyes elemét, az utolsó csavarig saját maga tervezte meg és készítette el. A vállalkozás akár heroikusnak is nevezhető, de tekintsünk rá inkább művészi hitvallásként, amelyben az alkotó a szobrászati alkotómunka újfajta technikai lehetőségei és az eliparosodott világ előregyártott tárgyai között egy olyan szobrot tervez meg, amelynek minden eleme a lassú tervezésről és kivitelezésről árulkodik. A No. 010. ezen túl a már említett indusztriális és organikus motívumoknak nem az egymás mellett ábrázolását, hanem közös nyelvvé dolgozását hordozza magában. A csövek kristály szerkezetre emlékeztető formavilága visszatérő elem Éles művészetében. A szervetlen természet motívumai stilizált formák képében törnek elő, akárcsak a No. V. című szobor bazaltorgonákra, vagy a Hidden landscape című mű domborzati térképre emlékeztető kidolgozása. A csövek belsejében hatszögű fémpálcák illeszkednek egymáshoz, csak metszetük látszik felülnézetből, mintha egy kristályszerkezet felnagyított képét látnánk. A No. 010. esetében ez a látvány azonban rejtett, csak közelről tárul fel. A csövek kimenetei úgy vannak pozicionálva, hogy egy átlagos magasságú felnőtt sem felülről, sem alulról nem lát beléjük, csak ha a szobor alján lévő tükörbe tekint, amely megmutatja a nézők számára a csövekben rejtőző „mikrovilágot”: nem közvetlenül, hanem egy lencsén keresztül, akárcsak a mikroszkóp esetében. Ez a plusz réteg azonban csak akkor tárul fel, ha a néző időt szán a szobor aprólékos körbejárására, megfigyelésére.
Éles munkáinál meghatározó a lépték variálása. A No. 010. című szobron is alkalmazott, csőbe rejtett apró elemek visszatérő motívumai művészetének. A burjánzó, stilizált, organikus rendszereket megidéző (vagy épp valóban természetes) szegmensek által az ipari héj belsejében megbújó világ nem csupán a szobrok organikus és indusztriális formaképzése közötti egyensúlyt hivatott fenntartani.
A csövek belsejének fürkészése ellentmondásos érzéseket kelt: rejtekének felfedezése az ember alapvetően kíváncsi természetére építve elkerülhetetlenül vonzza a befogadót, mely hívásnak aligha tud nemet mondani. A csövek mélye titkokat rejt, és ismeretlensége okán ijesztőnek hat. Éles ezt a kiinduló érzelmet több szobrában is tovább fokozza a csövekben rejlő anyagok kimondottan bizarr hatásával. No. 002. című nyitottabb, tartályszerű szobra belsejében lévő sűrű olajra vagy szurokszerű anyagra emlékeztető fényes, fekete, folyékonynak tűnő matéria egyszerre ingerli érintésre a befogadót és tölti el viszolygással. Hasonlóan zsigeri benyomást keltenek a No.IX. Yatsude és a No. 009. művek, amelyek apró kagylólerakódást imitálva és a szaglást is bevonó, precízen elhelyezett szenes fával operálnak. A művek már-már élő organizmusra, szervezetre hasonlítanak. A burjánzó csövek és a tartályok szervszerű és szervezetszerű kialakítása, valamint ötvözése organikus elemekkel a művek sejtelmes, megragadhatatlan hatását erősítik, míg ez az analógia kevésbé direkt módon, bújtatottan bomlik ki, így sokáig a tudatalatti gyanakvó regiszterében rejtezik felismerése.
A csövekben elhelyezett elemeknél lényeges, hogy minél tovább enigmatikusak maradjanak a kutakodó néző számára: Éles akár „talált” alapanyagokat helyez el a szobrok belső tereiben, akár saját maga által megformált elemeket, mindkét esetben elbizonytalanítja a nézőt annak eredete és mibenléte felől, megtartva a sejtszerűen burjánzó, ismeretlen anyag fenyegető voltát.
A KOL-LABOR ’24 (Godot Labor, 2024. 09. 20. – 10. 03.) című csoportos tárlaton bemutatott három új szoborból kettő a korábbiakkal látszólag ellentétes megoldással él: Éles itt a közelengedés helyett az elzárásból fakadó feszültséget választotta. A csövek belsejében ugyanúgy felsejlik egy furcsa anyag, de a néző és a szobor közé egy üvegvitrin ékelődik. Elsőként a No. XI. című, 2022-ben készült művénél alkalmazta ezt a megoldást, amely a mostani két művel, a Machine Skeleton és a New Fossil cíművel megegyezően, nem csupán az elzárás feszültségét használja ki, hanem a műtárgyiságra is reflektál. Éles előszeretettel él azzal, hogy szobrai használati tárgyak álcáját vegyék fel. A plasztikák műalkotás mivoltának felismeréséhez a kiállítótéri környezet adta kontextus és a közelebbi szemrevételezés szükséges. A 2023-ban megrendezett Erekkel eleven a ház című kiállításán ugyanezt a kérdést Éles anyagválasztásának újszerűségén keresztül is felvetette: öt csőplasztikáját a Zsolnay kerámia gyárában készítette el, eozinmáz alkalmazásával. A törékeny anyagok használata, illetve az aprólékos részletek beemelése kontrasztot képez a megidézett indusztriális tárgyak keménységével és robosztusságával. Éles nem napjaink high-tech, preciziós, letisztult vizualitását idézi meg, hanem a poros üzemekben és gyárakban vagy talált elemekből, elfekvő darabokból dolgozó iparosság világát, egyúttal emberléptékűvé teszi ezt a világot.
Az elhasználódottságnak ehhez az érzetéhez kapcsolódik Éles művészetének fiktív időbeli játéka, amelyben szobrait egy-egy talált tárgy, jövőbeli lelet előrealkotásaként képzeli el. Tételezzük fel tehát, hogy a napjainkban hitványnak tartott, csupán funkcionális szerepet betöltő használati eszközeinket több évszázad vagy akár évezred múltán kutatók megtalálják, és éppoly rajongással övezik, akárcsak napjaink régészei és történészei az ókori ember leghétköznapibb tárgyainak leleteit. Vajon hogyan hat egy ilyen megnemesítő tekintet ezekre a tárgyakra? Meg tudjuk-e előlegezni ezt a tekintetet ma? Ez az időbeli összekevertség köszön vissza a leletszerűen bemutatott műveken, mint a kerámiából készült The White Bone I., II. és a Lelet, amelyek csontok vagy épp rég elfelejtett, földből kiásott és feltárt csőrendszerek világát idézik, hasonlóan a vitrinnel installált újabb művekhez, amelyeknél Éles már egy kiemelten különleges, megőrzésre és kutatásra méltónak ítélt maradványként tárja művét a befogadó elé. Más szempontból közelít ugyanakkor az időbeliség kérdéséhez a három darabból álló Halcsapda című műegyüttes, amelynél három különböző idősíkot jelenít meg az alkotó, ugyanakkor nem konkretizálja, hogy melyik műtárgy melyik idősíkot képviseli. Az alkotásokon végigvonuló halsereg története személyes narratívába helyezhető, a szituációk sorrendje éppúgy szubjektív, mint maguk a szituációk.
A tartályszerű szobormotívumok által minduntalan megidézett vízalattjárók sejtelmes világa, a csövekben lerakódott anyagok, valamint a jellemző rozsdás, zöldes és kékes árnyalatú felületek mind ezt a vizualitást idézik meg, ahogy a pislákoló, szolid fényekkel megvilágított, üveg vitrinbe zárt szobrok félhomálya is. Ebből fakad a művek egyszerre horrorisztikus és idegen, egyszerre drámai romantikája. Éles művészetének dark hangulata ugyanakkor sohasem csap át üres horrorba vagy hatásvadász ízléstelenségbe, hanem a megkomponált játékosságon keresztül tartja ébren szobrainak bizarr és ismeretlen, titokzatossága által vonzó mivoltát befogadóik számára.
