Keresés
rovatok
oktatás | 2021 ősz
Fotó: Fortepan
Horváth Péter
Hivatás, tálentum, hazaszeretet
A Móra család Óbudán
A régebbi időkben sem volt ritka, hogy egy családon belül ugyanazt a hivatást és pályát választják, gyakorolják a hozzátartozók. Azonban kivételes esetnek számított, ha az azonos pályaválasztás mellett, művészi tehetségük és ambíciójuk is magas kvalitást képviselt. Móra István és László – apa és fia – tanári és irodalmi életműve Óbudához kötődik, amely sokak számára ismeretlen maradt a híres testvér és nagybáty, Móra Ferenc árnyékában.

Számos óbudai lokálpatrióta előtt sem feltétlenül ismert, hogy a Kiskunfélegyházáról – pontosabban Félegyházáról – származó Móra család két jeles tagja is több szálon fűződik a településhez. Móra István (1864-1957) és fia, Móra László (1890-1944) nemcsak Óbudán élt hosszú éveken át, hanem ide kötötte őket a tanári hivatásuk, valamint itt születtek írásaik, verseik. Életükben és pályafutásukban is sok az azonosság. Lépésről-lépésre jutottak előre a hivatásuk ranglétráján, és lettek egyszerű tanítóból iskolaigazgatók. Irodalmi pályájukat szintén tudatosan építették, amely fontos tényező volt a meglévő tehetségük mellett. Mégis alakjuk és a magyar irodalomban, illetve költészetben betöltött szerepük homályba veszett. Ennek több oka van, amelyben csak egy mozaik Móra Ferenc személyének jóval nagyobb közismertsége.

Azon nem vitatkoznak az irodalmárok, hogy a Móra családon belül Ferenc tehetsége és írói kvalitásai felülmúlták bátyja és unokaöccse képességeit.

Írásaik stílusa és mondanivalója szintén sok különbséget mutat. Mégsem volt ezen okból feszültség, sem szakmai féltékenység a rokonok között. Móra Ferenc 15 évvel volt fiatalabb Istvánnál, akit utóbb tanítómesterének tartott és nevezett. Móra László legfőbb inspirálója és művészi pályájának útmutatója részben apja, részben nagybátyja volt. Ugyanakkor mindhármukról elmondható, hogy életükben és munkásságukban a legmeghatározóbb elem az egyszerű népi származáshoz, a paraszti világhoz fűződő kötődés volt. A népi értékek, a magyar múlt megismerése és bemutatása – akár múzeumvezetőként, tanárként vagy költőként –, az istenhit és a hazaszeretet több síkon történő megnyilvánulása egyszerre jellemzi művészetüket és hitvallásukat.

Fotó: Fortepan/Lencse Zoltán

Az éles eszű és jól tanuló Móra István papi hivatásra készült, ebben eltökélten támogatták szülei, a Félegyházán kenyérsütőként dolgozó anyja és a megbecsült szűcsmester apja. Az élet viszont más irányba sodorta a fiatalembert, aki a kecskeméti Piarista Gimnáziumban tette le az érettségi vizsgáit, majd a félegyházi Állami Tanítóképző Intézet diákja lett. Itt szerzett diplomát, és innen indult el több évtizedes tanítói pályafutása. Itt születtek első versei is, amelyek irodalmi munkájának alapjait jelentették, bár első verse csak 1886-ban jelent meg a Félegyházi Hírlapban. Néptanítóként dolgozott Csongrád vármegye több kisebb településén, és a tanítás mellett írta verseit, majd különböző cikkeit, amelyek főleg a Vasárnapi Újság, Magyarország és a Szegedi Napló hasábjain jelentek meg.

Az alapos, precíz és egyszerű versszerkezet, az ízes magyar nyelv, a tömör fogalmazás alapvető stílusjegyei írásainak, amelyek legfőbb témája a család, az istenhit és a hazafiasság.

A kimagasló szintű munkát végző tanárt a vajdasági Zenta városba helyezték át 1889-ben, ahová természetesen felesége – Újfalusi Éva – és elsőszülött gyermeke is vele tartottak. László nevű fia már Zentán született.

Még zentai tanító volt, amikor 1894-ben megjelent a két ciklusból álló verseskötete Földszint címmel, amelynek megjelenésében sokat segítettek pesti támogatói és cikkei kiadói. A két ciklus a Krédó és a Földszint címet viselte, és a gyűjteményes kötet hangos szakmai és olvasói sikert aratott. Sok olvasója és kritikusai is Petőfihez hasonlították verselését, bár utóbbiak tisztábban voltak a két költő közötti minőségi különbségekkel. Ez nem azt jelentette, hogy a népies hangnemű és nyelvezetű Móra István tehetségét és munkáját nem ismerték volna el, de igyekeztek rámutatni helyére a magyar irodalmi kánonban.

A verseskötet sikerének és a tanári pályán mutatott munkájának köszönhetően meghívást kapott egy budapesti iskolai állás betöltésére, így rövid ideig a Rökk Szilárd utcai elemi iskola tanítója lett (1895-1897). Innen helyezték át 1898-ban Óbudára, ahol a Lajos utcai polgári leányiskola tanáraként folytatta pályafutását. Ekkor költözött a család is a III. kerületbe, ahol több helyen laktak az idők során. Az első ismert lakásuk a Zsigmond utcában – ma Frankel Leó utca – volt, majd rövid ideig Rómaifürdőn lakott az időközben alaposan megnövekedett család – összesen hét gyermek született –, ezután 1934-ben Belső-Óbudán, illetve 1941-től a Szépvölgyi úton lévő lakásban éltek. A polgári iskolák a korszak alsófokú oktatásának csúcsintézményei voltak. A népiskolákban és az elemi iskolákban rendszerint együtt tanultak a diákok (fiúk és lányok), a tanító általában több évfolyamnak tartott órát. Az elemi iskolák hat évfolyam elvégzését szolgálták, de a legjobban teljesítők a negyedik osztály után átiratkozhattak egy polgári iskolába. Ezen iskolák létrehozásáról több oktatási törvény rendelkezett egészen a kiegyezéstől kezdődően, de a teljes rendszer csak a 19. század végére állt össze. A polgári iskolákban külön jártak a fiúk és a lányok, de sokan kiszorultak ebből a lehetőségből, hiszen még a tehetséges tanulók ilyen jellegű oktatása is komoly anyagi terhet jelentett a család számára. Kezdetben a polgári iskolákban dolgozó tanárok képzése sem volt megoldott, a népiskolai és az elemi iskolai tanárokat képezték át egy kötelező tanfolyamon az emelt szintű tananyag megfelelő átadásának elméleti és gyakorlati képességeire, amelynek végén vizsgát kellett tenniük. Móra István miniszteri engedéllyel – irodalmi tevékenysége elismeréseként – felmentést kapott ezen képzés és vizsga alól. A Lajos utcai polgári leányiskola magyar nyelv és irodalom tanáraként dolgozott, a tanulók és pedagógus kollégái is tisztelték, szerették „a nagy mesemondót”. Móra István ugyanis nemcsak verseket szerzett, hanem igen változatos műfaji választékkal bírt.

Meséket, színdarabokat írt, sőt, különböző dalok és nóták szövegei is az ő nevéhez fűződnek, amelyből a legismertebb a Lakodalom lesz a mi utcánkban című. Mindezek mellett számos szakmai és kritikai írás, tankönyv bírálat, cikkek, tárcák egészítik ki életművét.

Tanári pályájának csúcsaként kinevezték a Lajos utcai intézmény igazgatójává, ahonnan 1925-ben vonult nyugdíjba. A Szépvölgyi úton lévő lakása ablakából pont szeretett iskolájára nyílt kilátás, ahol íróasztala is állt, az otthoni „munkahelye”. A hosszúra nyúlt nyugdíjas évek – összesen 32 esztendő – sem teltek tétlenül, ám jelentősebb művek már nem igazán születtek. Sokszor utazott haza Félegyházára, a rokonlátogatáson túl felidézve az alföldi élet szépségeit és hagyományait. A kiváló memóriával rendelkező író ebben az időszakban írta meg önéletrajzi visszaemlékezését, amelynek összefoglalása a halála után összeállított és megjelent Hazaemlékezések című kötet. Hét gyermeke közül József és László is követte a tanári pályán. Végső nyughelye az Alföldtől távol, az Óbudai Temetőben van.

Móra László irodalmi munkássága és szerepe még édesapjáénál is ismeretlenebb. Ennek legfőbb oka a II. világháborút követő monolitikus pártállam kultúrpolitikájának személye elleni fellépése, és műveinek eltüntetése volt. Igyekeztek kitörölni alakját a magyar irodalom színes palettájáról, megbélyegezve a korábban elismert szerzőt. Mi volt a bűne? A kommunista kultúrát irányító farizeusok ítélete szerint Móra László írói tevékenysége: irredenta, fasiszta, klerikális és felforgató. Mindez elég volt ahhoz, hogy alakját és írásait hosszú évtizedekig ad acta tették. Mi volt ebből az igazság? Nyilván jóval összetettebb és árnyaltabb, mint maga a nyers és rendkívül leegyszerűsítő verdikt. 

Fotó: Fortepan/Lencse Zoltán

Irodalmat szerető és művelő családban született, hiszen apja, Móra István és nagybátyja, az ünnepelt Móra Ferenc szintén írók voltak. Gyermekként a Bácskában nőtt fel, itt szívta magába az egész életét meghatározó rendíthetetlen hazaszeretetet. Az I. világháború az olasz fronton harcoló fiatal tanár számára hosszú hadifogsággal ért véget – Franciaországban volt hadifogolytáborban –, majd hazatérve sorscsapásként élte meg a trianoni békediktátumot, amely nagyban meghatározta későbbi munkásságát. Ennek hatása nagy erővel jelenik meg költeményeiben. Szépirodalmi művei a hazafiasság, istenszeretet mellett, leginkább a családról, az otthonról szólnak. Mesék és gyermekversek is megtalálhatók életművében. Emellett számos szakmai, pedagógiai cikk szerzője volt, valamint lapszerkesztőként is dolgozott. Több irodalmi társaságban viselt különböző tisztségeket, ezekből is kiemelkedett az 1923-ban megalakult Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaságban végzett munkája, ahol édesapja és nagybátyja is aktívan részt vettek. Első verseskötete csak 1925-ben jelent meg, Álmok szekerén címmel, amelyet 1943-ig több kötet követett.

Apja után ő is a tanári hivatást és életet választotta. Az óbudai Árpád Gimnáziumban érettségizett, ezt követően a neves Pápai Állami Tanítóképző Intézet diákja volt, ahol megszerezte a tanári diplomát.

Az itt töltött évek fegyelemre, kitartásra, a gyermekek iránti figyelemre tanították. Ezek határozták meg későbbi küzdelmeit a pedagógusi pályáján kitűzött rövid és hosszú távú céljai elérésében. Tanári pályafutását a folytonos tenni akarás a szegénysorsú gyermekek megfelelő szintű tanításáért, az iskolai körülményeik jobbításáért jellemezték. Ennek színtere leginkább Óbuda volt, bár tanári szakfelügyelőként számos országos szintű oktatási problémára hívta fel a figyelmet.

Móra László 1910-ben kapott Budapesten tanítói állást, de az I. világháború megszakította karrierjét. A hadifogságból visszatérve – a háború és a fogság borzalmaitól megtörve – folytatta a tanári pályát. Ebben minden támogatást megkapott családjától, elsősorban édesapjától. Tanított az óbudai Hunor utcai barakk iskolában és a Vörösvári úti elemi iskolában. 1934-ben iskolát alapított a szegény, téglagyári gyerekeknek a Külső-Bécsi úton, amelynek első igazgatója lett. Egyik fia – ifj. Móra László – is ebben az iskolában tanított, ahová közel 140 szegény gyermek járt. Több pedagógiai cikkben írt a „szegénység iskoláiról”, illetve a Bécsi úti iskola felépítésének nehézségeiről. Az új iskola épületét Padányi Gulyás Jenő építész tervezte, négy tanteremből és egy különálló házban működő konyhából állt: a szegény sorsú iskolások ingyen meleg ebédet is kaptak. Az elemi iskolában négy vegyesosztályban folyt a tanítás. Móra László sokat tett azért, hogy a szinte lyukas rongyokban iskolába járó gyermekek új ruhához és cipőhöz jussanak, ezért széles körű gyűjtést szervezett. Az állapotok jellemzéséhez talán elég megjegyezni, hogy voltak olyan testvérek, akik felváltva jártak iskolába, mert csak egy ruhájuk volt, az is szakadt. Móra László pedagógiai szakcikkeihez statisztikát is vezetett az iskolában tanuló gyermekek és családjuk életkörülményeiről. Ebből kiderült, hogy a nagyjából 140 kisiskolásból 65-en még nem voltak Pesten, 68-an nem voltak moziban, 97-en nem jártak a Margitszigeten, 41 gyermeknek munkanélküli az apja, 36-an sosem reggeliznek, 43 tanulónak nincs télikabátja, de 88 családnak van otthon cserepes virága.

Nem kis gondot okozott a tanításban, hogy a gyermekek zöme, mire a 8 órai iskolakezdésre beért az épületbe, már hajnal óta dolgozott otthon vagy máshol, így érthetően fáradtak voltak egész nap.

Móra László 1930-tól a Testvérhegyen, az Óbudai Temető szomszédságában, a Domoszló útján lakott családjával. A tragikus vég is ebben a házban érte, hiszen 1944. december 29-én feleségével, Vadas Gizellával együtt, tisztázatlan körülmények között itt vesztették életüket (az író haláláról egy korábbi Óbudai Anziksz számban Kapusi Béláné, a Móra Ferenc Társaság örökös tiszteletbeli elnöke is értekezett). A rendelkezésre álló információk alapján önkezükkel vetettek véget életüknek, az esetleges politikai megtorlástól való félelmükben, mélyen vallásos hitük ellenére. 

A Móra család két – részben – elfeledett tagjának írói életműve sok olvasó számára jelenthet értékes, új irodalmi felfedezést. Pedagógusi munkájukat és erőfeszítéseiket az egykori tanári állomásként működő tanintézetek ápolják, még Zentán is. Az óbudai iskolák közül a hajdani Lajos utcai polgári leányiskola, később általános iskola megszűnt. Helyén irodák, üzletek, hivatalok működnek. A Móra László által alapított téglagyári iskola épülete – a Külső-Bécsi úton – súlyosan megsérült a II. világháborúban. Azonban az 1950-es évek elejére helyreállították, majd ki is bővítették az intézményt. A rendszerváltozást követően az épületben talált otthonra az alternatív oktatást és nevelést végző Óbudai Waldorf Iskola.