A társaságot az sem rettentette el, hogy néhány nappal korábban jelentős havazás volt, közlekedési fennakadásokat okozva országszerte, majd a markáns felmelegedésnek köszönhetően komolyabb sárral lehetett számolni a magasabban fekvő térszíneken is. A tavaszias meleg és a ragyogó napsütés persze teljesítményfokozóként hat a kirándulóra, úgyhogy nem volt kérdés. Irány Pilisszentlászló! A 360 méter magasan, hegyek ölelésében megbúvó községet Szentendre felől közelítettük meg a helyközi buszjárat segítségével. Már az utazás közben magasra emelkedett hangulatot a senváclavi (Pilisszentlászló szlovákul) Jánošíková krčmaban sikerült tovább fokoznunk.
A nagy múltú településen 1291-ben III. Endre királyunk vadászházat épített a jelenlegi templomdombon, amit később a pálosoknak adományozott, akik kolostorrá alakították át. A török pusztítását követően felvidékről érkeztek pálosok, akik nagyszámú szláv ajkú telepest is hoztak magukkal, és építették ujjá a falut. Ebből az időből származik a település jelenlegi elnevezése is, ezt megelőzően Kékesnek hívták.
A csapszéken történt rövid látogatás végeztével északnyugati irányba haladva, a zöld jelzés mentén hagytuk magunk mögött az utolsó házakat, majd a szilárd útburkolat elfogytával a sár okozta kihívásokkal voltunk kénytelenek felvenni a küzdelmet.
Magunk mögé pillantva az északi oldalak havas lejtői változatos terepviszonyokat vetítettek előre. Nem is kellett csalódnunk, az erdőbe érve kalandos túra vette kezdetét.
A Delmár-kúti-dűlőt elhagyva erdészeti út vezetett a fák közé, majd kezdett el ereszkedni északi irányba, és a korábbi dagonyát rövidesen a téli táj hangulata váltotta. Erről az útról ágazik le az a merész vonalvezetésű, keskeny csapás, amely aztán a tőlünk keletre fekvő Öreg-Pap-hegy oldalában kanyarog a szintvonalakkal párhuzamosan, sokszor alig fél méter szélesen. Az ösvényt eredetileg vadászati céllal alakították ki az 1930-as években. Sokáig a turisták elől teljesen zárva tartották, és csak 2015 szeptemberében adták át végérvényesen a kirándulóknak. A könnyebb előrejutás érdekében egy darabig az erdészeti úttól balra eltávolodva haladtunk lefelé, majd az útra visszatérve az a félelmem támadt, hogy túljöttünk a leágazáson. Mivel nem voltam teljesen biztos magamban, úgy döntöttem, a Spartacus-ösvénnyel párhuzamosan, szintemelkedés nélkül, a Pap-hegy oldalában folytatjuk utunkat. Előbb-utóbb nyíltabb terepre érve úgyis kiderül, hogy fölöttünk vagy alattunk húzódik a keresett ösvény.
A Szarvas-bérchez közeledve egyre vadabb akadályokba ütköztünk. Korábbi csuszamlások és sziklák nehezítették az előrejutást, jelentősen csökkentve a tervezett tempót. Egyre többször kényszerültünk megállni, hogy bevárjuk lassabban mozgó túratársainkat. A biztonság az első, nem siettünk sehová.
A gerincre kiérve a látvány végül minden addigi szenvedésünkért kárpótolt. Az agglomerátum (vulkanikus eredetű, durva szemcséjű kőzet – a szerk.) sziklatornyokkal keretezett füves bérce alatt 150 méterrel ott kanyargott a Spartacus-ösvény keskeny, világos csíkja.
A zöld jelzést újra elérve jobbra fordultunk, és végre jól kitaposott, bár keskeny úton haladhattunk tovább. A kitettség változásával sokszor néhány méteren belül váltották egymást a porszáraz, a sáros és a csúszós, havas szakaszok. Egy-egy élesebb kanyar után átmenet nélkül tértünk vissza a télbe, majd újra a tavaszba, miközben tőlünk balra meredek letörés és meseszép kilátás foglalta keretbe utunkat. A csapás lépésről lépésre, fokozatosan szelídült, míg végül egy nyeregponton a Jenő kunyhóhoz értünk. A ház melletti asztalhoz letelepedve az elvesztett folyadék-és kalóriamennyiség is részben pótlásra került, hogy elegendő erőnk legyen a völgybe való lejutáshoz.
A völgytalpat elérve újra szilárd, aszfaltozott útra értünk, ahonnan már csak néhány lépés volt az Ördögmalom Erdei Étterem, ahol a közeli halastavakból kifogott pisztrángból készült fogásokkal csillapítottuk éhségünket. A vendéglő tőszomszédságában a Bertényi Miklós Füvészkert tűlevelűi magasodtak fölénk. Az eredeti faállomány helyére az 1960-as években különböző örökzöldeket és fenyőket telepítettek, néhány idősebb őshonos példányt meghagyva. 1978-ban Bertényi Miklós és Varga Gábor vezetésével elkezdték a terület arborétummá való átalakítását. Számos egzotikus, főleg ázsiai növényt telepítettek, és egy madártani ösvényt is létrehoztak. A 16 hektáros elkerített terület egymástól két jól megkülönböztethető részből áll. Az egyik a tulajdonképpeni arborétum, a másik a tájképileg jóval izgalmasabb Erdőanyai-szurdok, amely a Visegrádi-hegység páratlan gyöngyszemének számít. Az őserdei környezetre emlékeztető táj, a borostyánnal befutott meredek hegyoldalak, rozogának tűnő doronghidak, vagy a meder feletti, korláttal biztosított ösvények Indiana Jones-i világot idéznek. A meglehetősen barátságos, 500 forintos belépő az étteremben váltható meg. A lakomát követően a műúton még egy félórás séta várt ránk a visegrádi buszállomásig.
A mi túránk is itt ért véget: a hazafelé tartó járatra várva, a legenda szerint a sör feltalálójáról, Gambrinus királyról elnevezett söntésben.
