Milyen meghatározó pillanat hívta életre a Walter’s Cube gondolatát? Milyen hozzáadott érték az, amit nyújtani tud a 3D kiállítások választékában?
Az egyik „ősélményem” ezzel kapcsolatban egy családi nyaralás miatt meghiúsult Lucien Hervé kiállításlátogatás. Feltettem magamnak azt a paradox kérdést, hogy miért nem lehet megnézni egy kiállítást, aminek már vége van? Ez olyan, mintha azt kérdeztem volna: hogyan lehet megnézni valamit, ami már nincs? Később egy művészeti projektben készítettem egy virtuális kiállítást egy múzeumi térben. Akkoriban olvastam Walter Benjamin 1935-ös The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction (A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában – a szerk.) című tanulmányát, ami azt vizsgálja meg, hogy mi történik akkor, ha fotóval reprodukálunk egy műalkotást, és megállapítja, hogy egy műtárgyról készült fotó a tárgy alapinformációit (szín, textúra, forma stb.) adja vissza, azonban az „aura” elvész. Úgy éreztem, hogy ez a téma az, amivel én is foglalkozni szeretnék. Azon kezdtem el kísérletezni, és a Walter’s Cube-nak a mai napig ez a missziója, hogyan lehetséges a műtárgy digitális auráját megteremteni. Alapvetően kétfajta irány létezik a reprodukciókra a virtuális kiállítások között. Az egyik csoport a Google Street View-élményhez hasonló, ahol a panorámafotók között pontról pontra kattintva térélmény-hatást tapasztalunk, de valójában nem mozgás történik, hanem átzoomolunk az egymás mellé helyezett statikus képek között. A másik csoport a játékszoftverek vagy a CGI világa. A megépített tér már 3D élményt ad, de nem hasonlít a valósághoz. Mi a Walter’s Cube-ban ennek a kettőnek a tulajdonságait ötvözzük, a felhasználók valós térben és időben mozognak. A valóság reprodukciója és egy műtárgyról készült fotó közötti köztes állapot létjogosultságát keressük, ami több mint egyszerűen a kiállításon látható műtárgyak JPEG-jeinek összessége.
Egy kiállítás digitalizálása a teljes kiállításra vonatkozik? Van-e archiválási kötelezettség a múzeumok tekintetében?
Egy kiállítás nem más, mint a műtárgyak elrendezése falfelületek és terek mentén, egy multidiszciplináris élmény, ami hangból, fényből, látványból, térből, sötétségből és világosságból, illetve mozgásból áll. Egy kiállítást tekintünk egy alapegységnek, és arra törekszünk, hogy a háromdimenziós reprodukciója a teljeskörű dokumentációt magába foglalja. Az a célunk, hogy az érzékelt paramétereket minden elemében visszaadjuk, a szag kivételével. A digitalizálásnál tehát fel sem merülhet, hogy ne a valós elhelyezést tükrözzük, minden egyes szellőzőnyílás vagy kábel, vagy falhiba ott kell, hogy legyen a virtuális másolatban is. Amellett, hogy komplett kiállításokat digitalizálunk, szolgáltatásunk része, hogy a már digitalizált tereket (digitális twin) az intézmények számára elérhetővé tegyük, akik ezáltal új kiállításokat tudnak létrehozni saját kiállítási terük virtuális másolatában. Erre a valóságban nem lenne lehetőségük pénzügyi, logisztikai vagy időbeli korlátok miatt.
Mennyire bonyolult a rendszer technikai fenntartása?
A szerverszolgáltatás felhő alapú, ehhez megbízható beszállítóink vannak, nem nekünk kell az infrastruktúrát megteremteni. A szerverek konfigurálása, elérhetővé tétele szaktudást igényel, de az igazi kihívás a fájlok adatátvitelében, a háromdimenziós terek összerakásában, az adatbázis és a valós tér közötti összeköttetés megvalósításában, ennek az egész rendszernek mint ökoszisztémának a működtetésében rejlik. A felhasználó feltölti az adatokat: fotókat, képeket, szobrokat, videókat, akár mozgó tárgyakat is. Azután közös eléréssel lehet dolgozni a feltöltött adatokkal. Kezdetben, amikor még New Yorkban szkenneltem kiállításokat, komoly technikai felszerelést cipeltem a hátamon, majd egy kézbe vehető digitális kamerával dolgoztunk. Most már a helyszínen meg sem jelenünk, hanem betanításunk alapján az intézmény munkatársai készítik el a digitális másolatokat, majd elküldik a fájlokat. Sok részfeladathoz automatizmusokat fejlesztettünk ki, amivel az emberi munkaerőt leváltottuk, sok munkaórát megspórolunk ezzel, és emelni tudjuk a kapacitásunkat. A felhasználói oldalról arra törekszünk, hogy akit érdekel a kortárs kiállítás általában, az a felületünket könnyen meg tudja érteni, egyszerűen tudjon mozogni a virtuális térben, és ne okozzon számára technikai nehézséget a képzőművészeti élmény befogadása.
A Walter’s Cube platformján a kortárs képzőművészeti kiállítások krémje jelenik meg, a kiállítások többsége külföldi.
A platformon lévő kiállítások láthatósága reprezentatív, magyar kiállítás annyira van jelen, mint amennyire a magyar művészet a globális kortárs művészetben általában – Magyarország nem a legnagyobb tartalomgyártó a szegmensben. Tehát a Walter’s Cube tartalma azt tükrözi vissza, ahogyan a világban és a művészetben ezek a struktúrák működnek. A cég megalapítása idején kiköltöztem New Yorkba, és évekig kétlaki életet éltem, mert az ottani művészeti szcénát, az ottani galériákat, kiállításokat akartam megismerni és digitalizálni, mert ahhoz, hogy a globális piacra kilépjünk, a kortárs képzőművészet e kiemelkedő helyszínével meg kellett ismerkednem. Ennek köszönhetően vannak kiállításaink Párizsban, Londonban, Berlinben, Los Angelesben is. A kortárs mellett néhány klasszikus kiállítás is megtalálható a platformon, mint például a reneszánsz Botticelli egy firenzei vagy a németalföldi Pieter Bruegel egy bécsi kiállítása. Ezek olyan nagyobb volumenű tárlatok voltak, amelyek nagy érdeklődésre tartottak számot, másrészt személyesen nekem fontosak voltak. Olyan élmények, amelyek csak egyszer adódnak az ember életében.
Hol helyezkedik el a globális térképen a vállalat?
Jelen pillanatban online kiadó vagyunk, online kiállításokat állítunk elő intézmények számára (galériák, múzeumok, egyetemek, stb.), art fair-eknek elérhetővé teszünk tartalmakat, és egyben szakértőként dolgozunk. Szerencsére több szakmai fórum visszaigazolta a munkánkat, referenciaként tekintenek a projektjeinkre. Egyre többen ismerik fel annak a jelentőségét, hogy szükség van valamire egy műalkotás egyszerű másolata és a fizikai kiállítás élménye között. Az Artnet Magazin, ami egy New Yorkban bejegyzett médiavállalkozás, például a világ hat legfontosabb innovátora közé választott minket 2020-ban. A Paris Photo felkért minket, hogy digitalizáljuk a fotókiállítását, ami óriási megtiszteltetés a számunkra, hiszen a mi technológiánkat választotta a világ egyik legnagyobb fotótárlata. Az Artist at Risk az egyik legsikeresebb együttműködésünk eredménye. Amikor a tálibok 2021-ben a hatalmat átvették Afganisztánban, az ottani kortárs művészeti közösség bujkálni kényszerült. A Villa Massimo, a német akadémia olasz kirendeltsége kezdeményezte az Afganisztánban rekedt művészek támogatását. A Hidden Statement – Art in Afghanistan programban a Deutsche Akademie, a Goethe Intézet és a Berlini Képzőművészeti Egyetem felkérésére több mint százötven afgán művész számára hoztunk létre negyven kiállítást németországi intézmények digitális twinjeiben. Múzeumok és egyetemek fogtak össze, hogy ezeknek a művészeknek bemutatási lehetőséget nyújtsanak, és a Walter’s Cube-ot kérték fel arra, hogy adjon hozzá platformot, ennek eredményeként készült el az Artist at Risk virtuális kiállítás, amit a német Monopol Magazin beválogatott a világ száz legfontosabb projektje közé a 45. helyen. Ezen kívül sokat jelent a globális kortárs képzőművészetben. A Frankfurter Allgemeine Zeitung a 2023-as év top német kiállításának nevezte az Artist at Risk projektet, majd 2024-ben a Velencei Biennálén a kiállítás megrendezése is megvalósult.
Hogyan viszonyul egymáshoz az online és a valóságban is elérhető kiállítások látogatottsága?
Az emberek a tartalmakat egyre inkább szeretnék online elérni, mert kényelmesebb és gyorsabb, ami azonban nem helyettesíti a fizikai élményeket. Az, hogy olyan platformot adunk a kezükbe, amin keresztül egyszerűen meg tudnak tekinteni kortárs kiállításokat, amit egyébként a valóságban is elérnek, minden szereplő érdekét szolgálja. Az a kérdés, hogy ezt hogyan tudjuk minél jobb élménnyé tenni. Úgy gondolom, hogy az online jelenlét megerősíti az igényt a fizikai kapcsolattartásban. Az online kiállítás azt eredményezi, hogy sokkal több ember számára lesz a kiállítás elérhető, sokkal több ember ismeri meg a kortárs művészetet, ami ösztönözheti a valós kiállítás-látogatást.
Milyen jövőbeli terveik vannak?
Egyik legfontosabb irányunk a mesterséges intelligencia. Ki kellett fejlesztenünk azt, hogyan tudjuk a saját rendszerünk részévé tenni. Olyan applikációt készítettünk, amelyben a látogató személyre szabott tárlatvezetést, információkat kap a művekről, amit a valóságban nem tudna megtapasztalni. Az intézményi munkatárs betanítja a mesterséges intelligencia modelljét, „Waltert”, az megtanulja, amit tudni érdemes a kiállításról és a művekről, majd a saját interpretációjában válaszolni tud a látogató kérdéseire. Így a felhasználó olyan összetett élményben részesül, ami eltér egy valódi kiállítás élményétől.
A Walter’s Cube tevékénységéből kultúraterjesztési misszió is kiolvasható.
Motivál és jó érzéssel tölt el a vállalkozás társadalmi hasznossága, az, hogy ezek az értékes művek elérhetővé válnak. Felmerül a kérdés, hogy mi végre a művészet? Nietzsche szerint „We have art in order not to die of the truth” (Azért van művészet, hogy ne haljunk meg az igazságtól – a szerk.), vagyis a művészet transzcendens, magasabb rendű dolog, ami fölemeli az embereket, kapaszkodót ad az aktuális nehézségekben. Tehát a művészetnek segítő ereje van. Büszkék vagyunk rá, hogy Magyarországról fejlesztjük a cégünket, innen, Budapestről, a Graphisoft Parkból. Jelenleg több mint kétezer virtuális kiállítás található meg a Walter’s Cube platformján. Egy kiállítás háromdimenziós megörökítése sok helyen még most is újdonságnak számít. Ez a legnagyobb digitális kiállítás-gyűjtemény a világon, az a célunk, hogy ez a szám még nagyobb legyen, húszezer vagy százezer, idealisztikus célunk az, hogy minden kiállítás számára megadjuk a digitális elérés lehetőségét.
