Mármint, hogy alapvetően a képzőművészet, az irodalom vagy a film felé tájékozódó alkotók egyszer csak rájönnek, hogy a könnyűzene sokkal alkalmasabb arra, hogy egyfelől a kor hangján, másfelől az itt és most, az azonnali akció és az azonnali hatás ígéretével mutassák meg a gondolataikat, és ebbe a műfajba csatornázzák művészi kifejezésre vonatkozó igényeiket.
Festőnek és szobrásznak készült például az amerikai Don Van Vliet, a Captain Beefheart alapítója, pontosabban színpadi nevén Captain Beefheart maga, aki egyébként nemcsak ilyen módon, hanem másképp is előkerülhet, ha a Bizottságot mint olyat bogozzuk ki. Captain Beefheart is dzsesszes, rhythm and blues-os, pszichedelikus-dadaista, improvizatív izében utazott, csak úgy, mint Wahorn Andrásék. És tulajdonképpen logikus is, hogy a punknak is utat mutató, a hatvanas évek második felében startoló amerikai zenész-alkotó legjobb magyar tanítványai éppen a punk és az újhullám idején, a hazai artpunk egyik első fecskéjeként léptek a színre.
De jöhetnék Nick Cave-vel is, aki a Melbourne-i képzőművészeti iskola kiugrott diákjaként lett rockzenész – ha a rockzenész kifejezés egyáltalán pontosan kifejezi azt, ami Nick Cave valójában; szerintem egyébként nem, de ezt most nem nyitom meg –, és eszünkbe juthat Leonard Cohen, aki előbb volt költő, mint dalszerző-énekes, és valójában akkor is valahogyan költő maradt, amikor dalszerző-énekes lett. De esetleg említhetjük Jim Morrisont, aki filmes hallgató volt a Los Angeles-i UCLA egyetemen, mielőtt az ugyancsak ott tanuló Ray Manzarek billentyűssel megalakították a Doorst, amelynek a dalaiban nagyon is ott van Morrison képszerű és narratív látásmódja. David Bowie-ról is feltételezhetjük, hogy ha nem a popzene születésének idején fiatal, akkor valamelyik társművészet alkotójaként ismerhette volna meg a világ.
Azt szeretném ezzel mondani, hogy az a szabad és nem egyirányú pálya, ami a társművészetek és az ötvenes-hatvanas évek után új és fiatal művészeti ágnak számító rockzene között volt (és van), már az 1980-as évek elején sem számított újdonságnak. Tehát nem meglepő, hogy a szentendrei Vajda Lajos Stúdió körül mozgolódó képzőművészek úgy döntöttek, ahogy.
Mégis hungarikum a Bizottság, akkor is, ha a már említett Captain Beefheart mellett eszünkbe juthat róla Frank Zappa, a sötét és dekadens Velvet Underground, vagy a free jazz több jól ismert alkotó-előadója is. És persze előkép a cseh avantgarde és politikai underground emblematikus zenekara, a Plastic People Of The Universe is. Vagy éppen a talán egyetlen hazai előzmény, a Kex együttes. Mégpedig azért, mert hiába a kimutatható hatások és az ismerős mechanizmus, a Bizottság úgy ahogy van, csak itt, ebben az országban, és csak ott, a Dunakanyarban, Szentendrén és környékén, csak abban az aktuális mikroklímában, és csak ebben a formában, csak ebben a milarepaverzióban születhetett meg.
A Bizottság az a Bizottság. Mind egyéniségek, mondhatnánk a Brian életét parafrazeálva, egyben hozzátéve, hogy ez esetben tessék az angol film vonatkozó mondatának ironikus rétegét kicsit komolyabban venni, mert a Bizottság esetében tényleg elképesztő leosztást produkált az élet: Wahorn, feLugossy, Zámbó, Kokó művésznő, Szulovszky Dzsoni („a Dunakanyar legjobb gitárosa”), kezdetben Bernáth(y) Sándor, néha Waszlavik Gazember, végül, de nem utolsó sorban, a dobos, Bán Mária. Talán nem is meglepő, hogy öt évig tudott ez így működni, szükségszerű, hogy ennyi erős figurát, ennyi akaratot aztán sokfelé dobált az élet.
Kezdve azzal, ahogy bemutatkoznak az 1980-as Fekete Bárányok koncerten. A megjelenő csöves közönség nem értette, hogy ez micsoda, és ennek hangot is adtak. Wahornék tényleg úgy néztek ki, mint az ufók a Beatrice és a P. Mobil mellett. És úgy is hangzottak. 1981-ben a tatai zenésztalálkozón a kor befutott könnyűzenészei, többek közt Bródy János elhatárolódtak tőlük, kijelentve, ezek az emberek nem tartoznak a magyar zenész szakmához. Nem is tartoztak. Nem is akartak odatartozni.
Aztán abban is volt egy jó nagy csavar, ahogy – mint valami igazi dadaista akció – besétáltak az egy darab, állami, pártirányítás alatt álló Hanglemezgyárba, hogy hallották, a cég várja a feltörekvő zenekarok jelentkezését, íme, itt vannak ők. És lett is lemezük. A Kalandra fel!, hihetetlen, de megjelent. Részben azért, hogy a pártállami zeneirányítás demonstrálja, itt bizony ilyen zenekarok nagylemezei is megjelenhetnek, másfelől azért, mert a Bizottság zenéje sohasem szólt úgy a konkrét politikáról, vagy olyan módon a közérzetről, mint más hazai underground zenekarok lemezei. Még úgy sem, mint az Európa Kiadó vagy a Kontroll Csoport. Legfeljebb egy-egy dal, mondjuk a Békásmegyer, ami le is maradt az idén negyvenedik születésnapját ünneplő lemezről: „Tipikus mai munkaerő vagyok, a békásmegyeri rabszolgatelepen lakok.”
„Behozott a Bizottság egy demokazettát, ami egészében véve rendkívül izgalmas: tehetséges művészek kísérlete, amely jelen esetben nagyon szerencsésnek tűnik. A műfaj lehetőségeinek tágítását érzem benne, ezért nemsokára felvesszük az első nagylemezük anyagát” – nyilatkozta Szőnyei Tamásnak 1982. őszén Wilpert Imre, az MHV könnyűzenei szerkesztőségének vezetője. Az album egyébként siker lett, elment belőle pár tízezer példány, talán több is elment volna, ha van rá akarat.
Arra viszont lett akarat, hogy legyen egy következő Bizottság-album is.
Ahogyan feLugossyék bemutatkozó nagylemeze sem volt megszokott debütáló anyag – nem stúdiófelvétel volt, hanem egy koncertet rögzítettek Gödöllőn –, úgy a Jégkrémbalett sem hagyományos sorlemez. Hanem valamiféle filmzene-album, amely a Balázs Béla Stúdió égisze alatt elkészített azonos című ötven perces film – forgatókönyv: feLugossy–Wahorn, rendező: Wahorn – zenéjét tartalmazza. A Jégkrémbalett természetesen nem konvencionális értelemben vett játékfilm, hanem a Bizottság világának filmszalagra rögzített változata, szürreális mozgóképes tudatfolyam, ahogy efZámbó István egy televíziós interjúban mondja, „videóklip vagy filmklip a mi akkori életünkről, mozgásunkról, tehát elsősorban a zenéről szól, azokról a számokról, amiket abban az időben játszottunk”, vagy ahogy feLugossy László mondja, „dokumentáció a zenekarról”.
Ha jól gondolom, talán a Kalandra fel! az emblematikusabb Bizottság-lemez, ám a Jégrémbalett sem marad el mellette. Emlékezetes számok, emlékezetes szövegekkel. „Olyan a szemed, mint egy kispárna”, énekli efZámbó a Baad Schandau című szerzeményben, közvetlenül az Amikor pedig kígyókkal… feLugossy-féle pszichedelikus őrjöngése után. „És akkor az Andrásnak teljesen lerepült a feje, de nem halt meg.”, ez pedig már a Fekete krém.
De addigra már lement a már emlegetett Milarepaverzió, amiről a szerző, Laca 2017-ben ezt mesélte a hvg.hu-nak: „Kedvelem ezt a számot. Nem hinném, hogy érdemes szövegelemzésbe bonyolódni. Milarepa egy buddhista szerzetes volt, aki elvonult a világtól, és csak a meditációnak élt. Tanítások szólnak arról: az a helyes út, ha elérjük, hogy teljesen kívül állunk az anyagi világból, és csak a szellemi világnak élünk. Olvastam erről, álmodoztam róla, hogy így kéne nekem is élni. Persze a mi kultúránkból ez nem teljesen jön, lemásolni nem érdemes. Esetleg valami verzióját megcsinálni? És akkor jöttek, jöttek a szavak, majd próbáltuk mindezt áttenni zenére”. Aztán pedig jön az, hogy „benne voltam drágám a Playboyban, a lábam között egy kis téboly van”, valamint, hogy „velem már nem történik semmi drágám, mert nekem már ez a szerepem”, továbbá, hogy „a jóízlés drágám az nevetséges, a botrány a botrány az egészséges”.
Negyven éves idén a Jégkrémbalett, „van még idő, nincs még a világnak vége”, és egyébként is, a legfontosabb műveknek nincs időbeni aspektusa, ma ugyanúgy jelentenek valamit, mint múlt héten, vagy 1984-ben. Ugyanazt jelentik, másképp. „Minden ugyanaz, másképpen.” Egyébként pedig, ha az Újzenekart, az egykori Ricsárdgírt, vagy a Rühös Foxit halljuk, amúgy is eszünkbe juthat, hogy annak, amit a Bizottság csinált, van folytatása.
(A nyitóképen: A. E. Bizottság együttes, ef Zámbó István, Wahorn András, feLugossy László, Kukta „Kokó” Erzsébet, Szulovszky „Joni” István.)
