Mibe fektetted a legtöbb energiát az életben?

A zenébe. Amióta az eszemet tudom, hallgatni, aztán csinálni szerettem a legjobban. Meg olvasni. Ez a két dolog határozta meg az életemet. Harmincöt évig voltam az Operában, ebből huszonegyet magánénekesként, de a műfajhoz összesen harminc év köt, és előtte is zenéltem.

Úgy tudom, alapvetően bölcsész vagy.

Magyar szakot is végeztem. Kamaszkoromtól klarinétoztam, tizenhat évesen Baksa-Soóst hallgattam előszeretettel. Szabados Gyuri jazz-zongorista bartóki gondolkodásmódja is megfogott, az ő koncertjei után már az Akadémiára jártunk Bartókot hallgatni. Saját zenekarunkkal volt pár fellépésünk a Bercsényi Klubban, meg a Fiatal Művészek Klubjában, aztán elvittek katonának. Ekkoriban hívott Gonda János a jazz tanszakra, ami akkor még nem volt egyetemi rangban – ha elfogadták volna előfelvételiként, talán ezt az utat választom. A legfontosabb akkor az volt, hogy ne legyek két évig katona – előfelvételivel csak a felét kellett lehúzni. Úgyhogy kitaláltam, elmegyek Egerbe magyar–ének szakra. Kiderült, hogy Szeged még jobb hely, gondoltam, ott klarinétozni is tudok, zongorázni is elkezdhetek, magyar szakot is végzek, és közben lehet olyan jazzt játszani, amilyet én szeretnék. Gonda hiába üzent, hogy vár, ha nem vesznek fel Szegedre. Felvettek, és tök véletlenül beszippantott a Szegedi Kisopera nevű, akkor még diákkörként működő formáció. Beneveztek a Ki, mit tud?-ra és az egyik fiú kiesett. Rám gondoltak beugróként… bár voltak feltételezések, hogy énekelni vagy játszani képes lehetek, de a kettőt együtt nem… Meglepetésünkre összejött, siker volt, sőt Pernye András zsűritagként azt mondta utána, hogy nekem van a legtöbbet ígérő hangom a bandában.

Milyen családból jössz? Jazz és klasszikus zene szólt odahaza?

Zenei általánosba jártam, hegedültem. A szüleim szerették a zenét, de egyikük sem zenélt, bár olyanra emlékszem, hogy apám áll a rádió előtt, és vadul vezényli a 9. szimfóniát. A nagyapámról jóval később tudtam meg, hogy evangélikus tanító és karnagy volt Vas megyében.

Te meg fővárosi úrigyereknek születtél? 

Egyáltalán nem. Igaz, ma már úrinak hat a Svábhegy (akkor még Szabadság-hegy), főleg a Költő utca, ahol éltünk. Bár két utcával arrébb lakott Medveczky Ilona meg Simándy Józsefék, és ma fényűző villák sorakoznak arra, akkor még nagyon izgalmas, érdekes környezet volt, ahol kecskenyájat terelgetett egy néni, aki ott is aludt a bokrok alatt. Tőle vettünk kecsketejet. Nyolcévesen lovaskocsival jártam Benkucs bácsival a tüdőszanatóriumba moslékért. Gazdasága volt lovakkal, tehenekkel, birkákkal, néha bojtárkodtam is neki, minden nyáron mezítláb voltam tavasztól őszig. Mindeközben Tamkó Sirató Károly a térdén lovagoltatott, apám barátja volt – később tátott szájjal hallgattam a történeteit, Picassótól kezdve mindenkit ismert, Párizsban élt azelőtt. Kalákára jártunk, ami akkor undergroundnak számított – ezek az élmények valószínűleg mind hozzájárultak ahhoz, hogy később elvetődtem Kalotaszegre. Jóban lettünk ott egy parasztbácsival és rajta keresztül a fél faluval, aztán a barátommal jártunk ki éveken át, és a darálótól a Biblián át a szappanig mindent vittünk. Nem üzleteltünk, hanem ajándékoztunk, cserébe kaptuk a sajátos nyelvezetet és a dalokat. Találkoztam Kallós Zoltánnal, Csoóri Sándorral, egyszer Nagy László vigyázott a hátizsákomra. Akkoriban hozták a törvényt Romániában, hogy nem lehet ott aludni rokonoknál sem. Széken maskarás magyaroknak nevezte a rendőr a magyarokat, lefújták a táncházat. Elbújtunk a kukoricásban, aztán lett táncház… Nagyon jó balansz volt, hogy akkoriban voltam először Londonban, ’77-et írtunk. Az Erdélyben látott praktikus szemlélet megfogott az angoloknál is, ott jazz, amott a népzene, ami aztán találkozott a mi játékunkban Pesten. 

Hogy találtad magad aztán az Operában? 

A Kisoperával bejártuk az országot, egyre több énekórát vettem, emellett Szegeden egy újsághírre jelentkeztem Vaszy Viktor kórusába – elénekeltem velük az oratórium-repertoár jelentős műveit baromi jó szólistákkal, Gregorral, Karikó Terézzel például. Jól ment, úgyhogy jelentkeztem az Akadémiára. Harmadjára vettek csak fel, de rögtön harmadévre – azon a nyáron léptünk fel egy Haydn-operával és a szünetben Mikó András rendező berontott az öltözőmbe: miért nincs maga a Zeneakadémián? Mondtam neki, hogy most vettek fel, úgyhogy attól kezdve, hogy úgy mondjam, mentorom volt, ő hívott aztán az Operába. Főrendező volt, a szava sokat ért, de pont az utolsó félévemben leváltották… Az utolsó vizsgám másnapján mégis felhívtak, hogy szerződjek, aminek nagyon örült.

Foglalkoztatott bariton lettél, de te voltál a Királyi Lépcsőházi sorozat kitalálója, és miután elbúcsúztál a színpadtól, a nézőtéri személyzet vezetőjeként ismert a nagyközönség. Most ugyancsak nézőterezel Óbudán, de közben folyamatosan rajta tartod a szemed a zenei életen, sőt a prózai előadásokkal is képben vagy.

Ez a tenni akarás valószínűleg onnan jön, hogy nem a tipikus utat jártam be, mindig érdekeltek más dolgok is. Az utolsó előtti vizsgám előtt Mihály András (aki nagyon szeretett) azt mondta: „Szilágyi annyira jó színész, hogy menjen el színésznek.” Megjegyzem: voltam az is.  Például Körmendi Jánossal kettős szereposztásban színpadon, játszottam egy-két Balázs Béla-filmben, és egy amerikaiban én voltam az ifjú Brahms, és tényleg én zongoráztam benne. 

Visszatérve a nézőtérre…

Sok évadon keresztül én voltam az egyik legtöbbet éneklő tag, nyaranként folytattuk a Szegedi Kisoperát is Bárdi Sándor vezetésével, akkor már mindenki profi volt – Vajda Juli, Andrejcsik Pista –, közben sokat tanítottam. Aztán Szinetár Miklós azt mondta, nem tud pénzt adni már a Lépcsőházra, majd megkérdezte, hogy miért nem vagyok már valahol igazgató…

És akkor a hangoddal történt valami? Vagy ez tabutéma?

Dehogy tabu, de sokszor még a barátaim is elfelejtik, hogy a hangommal azután lett baj, hogy lezártam az operai pályát. Eljött a pont, hogy átgondoljam, hány évig legyek még sekrestyés és Papageno? Minden megvolt már az én szintemen, sok turné is, eljött a szakmai nyugdíj ideje. Beadtam, és amikor meglátta a papíromat Kovács János főzeneigazgató, felhívott, hogy maradjak. Kérdeztem, miért? Hát, van ez a nézőtéri álláshely. Gőzöm se volt, mi ez, azt mondta, ő se tudja, de jó lesz. Jó lett.

Amikor a művészből „csak” egy operai munkatárs lettél a közönség szemében, nem sérült az önérzeted? 

Egy évig rakosgattam az érveket. Nem akartam az a fajta művész lenni, aki két hónapig készül két áriára. Szerintem az borzasztó. Én túl is teljesítettem a pályán, mivel a büdös életben nem gondoltam, hogy énekes leszek. Jópofa történet: tízévesen Víg Rudolf tanár úr (Víg Mihály zeneszerző apja egyébként) megszólított: tudod, hogy belőled énekes lesz? Tágra nyílt szemekkel néztem. Azt mondja, neked még a neved is énekel: „szi – lá – di – b – la”. Ez a jóslat megmaradt bennem… Visszatérve a hangra: felszabadító érzés volt abbahagyni, de tudat alatt biztos megviselt, mert a hangom egy év múlva furcsán kezdett viselkedni. A diagnózis: spazmodikus diszfónia. Ilyesmi történhet, ha egy sportoló a napi három-négy órás edzéseket hirtelen abbahagyja, és az izmai nem értik, elengednek.

És lett ez a karcos, néha rekedt beszédhangod, amire az emberek kicsit rácsodálkoznak.

Igen, de megfigyeltem, tíz emberből kettő csodálkozik, negróért nyúl, elkezd a tanácsot adni. De olyan is volt már, hogy a nagyon jó passzban lévő hangommal felhívtam egy barátomat, és megkérdezte, mi van, Béluskám, beteg vagy? 

A pozícióváltással új szerepkörbe kerültél, szerintem emblematikus figura vagy a hazai művészeti életben. És az irdatlan kapcsolatrendszeredet most Óbudán kamatoztatod és fel is használod arra, hogy a Társaskörben jobbnál jobb nevek megforduljanak. Te vagy a Világítótornyok-sorozat kitalálója, mondhatjuk, hogy te szerkeszted.

Tulajdonképpen igen, a művész-vénám igényli, hogy jó műsort pakoljunk fel a színpadra. 

Neked köszönhető például, hogy együtt volt jelen Kovács János, a szakma doyenje és Rajna Martin, aki huszonhét évesen lett az Opera főzeneigazgatója, de Margócsy István irodalomtörténész is szerepelt a sorozatban. 

Vele több mint ötven éve ismerjük egymást. Kamaszkoromtól a zene és az olvasás érdekelt. Az opera egyesítette végül is a két irányultságot. Operát először Enyedi Ildikóval láttam egyébként, a Don Giovannira mentünk és egy Kierkegaard-kötet kandikált ki a zakózsebemből… Ő volt az első szerelmem, sohasem szakítottuk meg a kapcsolatot. Egyszer meghívott, hogy játsszak a filmjében. Operaházi jelenet, de díszletmunkást alakítottam volna, tök jellemző… Légiriadó, a közönséget leterelik a pincébe, és szórakoztatni kezdik őket. Csengeri Adrienn volt Pamina (akivel egyébként az életben is játszottam A varázsfuvolát), de nem volt partnere, és akkor hirtelen megszólalt a díszletmunkás, hogy ő lenne… és beugrik. Szerződés, jelmez, minden, aztán a forgatás előtti nap felhívott Ildikó, hogy nagyon kínos, mert egy másik filmben szinte pontosan ugyanez a jelenet megvan… Leforgattuk azért, felvettük, de a filmből kimaradt. 

Így nem lettél világsztár. De azért van egy különös életutad, amelyben mintha bármikor képes lennél újratervezni, irányt váltani. Most konkrétan olyan életet élsz, mint egy harmincas férfi: hatéves a kisfiad.

A nagy meg harminchat, külföldön él, a lányom itthon. Érdekes és nagyon jó állapot, hogy az ember nyugger kispapa tulajdonképpen. Így hívom magam.

Mégis iszonyú sokat vállalsz a gyerek gardírozásában.

Igen, igen, megtehetem. A párom nyolc órában dolgozik, én viszont úgy tudom alakítani akár a tanítást, akár a Társaskörös feladataimat, hogy Misike legyen az első helyen. Szeptemberben kezdi az iskolát, ez most nagyon jó élet, miközben sokszor déjà vu érzésem van…